Vuvuzelázó pilóta és mexikói Marilyn Manson - helyszíni riport a focivébéről

Hogy a focivébé mindent elhomályosít Dél-Afrikában, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a vuvuzela-őrület már a repülőtéren éreztette hatását. A vb-házigazda nagyon szeretne bizonyítani, és bár a nyitómeccset csak több órás dugó árán lehetett megközelíteni, az emberek lelkesedése egyelőre elhomályosítja a kisebb-nagyobb hiányosságokat.

Dajka Balázs helyszíni riportja Johannesburgból

A tavalyi Konföderációs-kupán tapasztalt hangzavar után nem érhette váratlanul a Dél-Afrikába érkezőket, hogy a vuvuzelákat már a reptéren izomból fújták a helyiek, akik nagyon jól bírták tüdővel, és váratlan segítséget kaptak az egyik landoló gép kapitányától, aki szintén bőszen működtette a tévénézők közellenségét. Az önkéntesek a helyiekkel vegyülve a zene mellett a táncról sem feledkeztek meg, a reptéri várót alkalmi nagyszínpaddá alakítva ropták, kiérdemelve a csomagukat gyűrött ábrázattal cipelő vendégek figyelmét. A kulturális élményt így már kora reggel kipipálhattuk, a pénzügyire már kicsit többet kellett várni, az otthoni kétperces pénzváltás után a johannesburgi reptéren ugyanez a mutatvány uszkve negyedórába telt, igaz, a váltóban dolgozó nő a kolleginának feltett kérdésözönből ítélve új munkaerőnek tűnt, és viszonylagos lassúságát a percenként elengedett mosollyal igyekezett feledtetni.

A reptér forgatagából kikerülve faggatni kezdtem kísérőmet, Norbertet, aki 14 éve él az országban, így érdemes meghallgatni, mit mond Johannesburgról, amelyről a legtöbb magyarnak a botrányos közbiztonság jut eszébe. "Egyszer egy házibuliban meglátogatott minket két színes bőrű fickó, mindkettőjüknél pisztoly volt, mindenkitől elvitték az értékeket, és még meg is kötöztek minket" - meséli eddigi legdurvább élményét, de olyan nyugalommal, mintha arról lenne szó, hogy az uzsonnára szánt vajas kenyér a megkent felével esett a földre. Azt is elmondja, hogy egyszer elkövette azt a butaságot, hogy egy barátjával éjszaka az utcán mászkált, meg is szólította őket két fegyveres, akik cunami-módra vittek volna mindent, csakhogy a fiúknál nem volt se pénz, se telefon, a rablók így pórul járták, és bosszankodva, de elengedték Norbertéket.

Az itteni emberek mindenhová kocsival mennek

Az incidensek ellenére szeret itt élni, egyedül az zavarja, hogy mivel első a biztonság, így általában rutinszerűen ismétlődnek a programok, mindenki ugyanoda jár szórakozni, mindig nagyjából ugyanazokat az arcokat látja, kevés a lehetőség új barátságok, új élmények begyűjtésére. Elmondása alapján az itteni emberek mindenhová kocsival mennek, nincs tömegközlekedés, viszont az utakon hemzsegnek a jobbnál jobb autók, ezt bizonyítva a legújabb BMW-k, Audik, Range Roverek gurultak el mellettünk, ahogy mentünk befelé a reptérről. A piros lámpáknál rendre színes bőrű árusok próbálták rásózni portékájukat az autósokra, kevés sikerrel, a többség már kitűzte a dél-afrikai zászlót a kocsijára, és feltankolt a válogatott sárga mezéből, valamint az elengedhetetlen vuvuzelából.

Egyelőre mindenki barátságos volt, itt egyébként is az a szokás, hogy a köszönés után egyből megkérdezik az embert, hogy van. Norbertnek fehér és fekete barátai egyformán vannak, és nem tesz különbséget közöttük, ahogy mondja, minden a családi háttéren és az iskolázottságon múlik, a bűnözés főleg a szegénynegyedekben terjedt el.

Az egykilométeres távolságot több mint egy óra alatt sikerült megtenni

Johannesburgban már a nyitómeccs délelőttjén eluralkodott a futballőrület, az emberek a kocsikból kilógva éltették a válogatottat, az egyik autó hátsó szélvédőjére pingált "South Afrika-Mexico 3-1" felirat pedig meglepő optimista hozzáállásról árulkodott.

A benzinkutas sem volt sokkal óvatosabb, az egyaránt 8 randba (240 forint) kerülő csoki és félliteres üdítő kiszámlázása közben 2-1-es eredményre tippel, persze érthető, hogy a helyiek ennyire bíznak a csapatukban, ahogy a Nelson Mandelát alakító Morgan Freeman az Invictus című, nemrég bemutatott filmben elmondta, az ország vágyik a sikerre, amely a filmben meg is valósult, hiszen a dél-afrikai rögbiválogatott 1995-ben hazai pályán megnyerte a világbajnokságot.

Hasonló bravúr csodaszámba menne a Bafana Bafana részéről, sőt a csoport erősségét látva a továbbjutás is már-már erőn felüli lenne, de ahogy a rögbiválogatott is egységbe kovácsolta a nemzetet (pedig volt olyan időszak, amikor a rögbisek meccsein a feketék külön szektorban ülve az éppen aktuális ellenfélnek szurkoltak), a feketék játékának tartott futball is eltünteti a társadalmi különbségeket.

Öregek és fiatalok, fehérek és feketék együtt töltötték meg a Soccer City-stadiont, igaz, nem volt egyszerű odáig eljutni, a nyitómeccs helyszínére vezető utakon ugyanis olyan dugó volt, hogy ahhoz képest a Bocskai út péntek délután üresnek tűnik. A csigalassúságú araszoláshoz az is hozzájárult, hogy mindenki pofátlanul próbált minél jobban helyezkedni, ha három sávban áll a sor, akkor rögtön indítanak egy negyediket a vagányabbak, sőt van, aki attól sem riad vissza, ha a kocsi egyik fele lelóg a padkáról. Ez aztán hatalmas káoszt okozott, és az egykilométeres távolságot több mint egy óra alatt sikerült megtenni, de az arcokon ez nem hagyott nyomot, mindenki mosolygott, még abban a kocsiban is, ahol öten nyomorogtak a hátsó ülésen. A reménytelen helyzetet megunva voltak, akik otthagyták a sofőrt, és gyalog indultak neki a hátralévő útnak, mások szintén kikászálódtak, de csak azért, hogy a pusztában könnyítsenek magukon. Bár a többség dudál és tolakodik, nincs mutogatás, nincsenek habzó szájú vezetők, persze nekik ez nem újdonság, errefelé mindenki számol a dugóval, hiszen tudja, hogy az összes többi ember is kocsiba pattan, ha el akar jutni valahova.

Vuvuzela helyett pumpás duda

A vuvuzela-gyártók a gyengébb vitálkapacitással rendelkezőkre is gondoltak, számukra a pumpás duda a megoldás, kifulladás helyett maximum az izomlázzal kell számolni. Az afrikai edényre hasonlító stadion kívülről és belülről is fantasztikus látványt nyújtott, és még az sem rontott az összképen, hogy az önkéntesek nem mindig voltak képben, általában egy dolgot tudtak biztosan, de segítőkészek voltak és az itt-ott hiányos tudást lelkesedéssel pótolták.

Zöld sárga, zöld sárga - énekelhette volna Hobo, ha végignézett volna a stadionon a nyitómeccs előtt, de a két színt képviselő hazaiak és mexikóiak mellett a németek, az angolok és argentinok is jól megfértek egymás mellett, a kifeszített zászlók legalábbis erről árulkodnak. A mexikóiak egy része már a meccs előtt sem volt szomjas, ellenben viszont hangos, és kissé lekezelően már az első percben ollézni kezdett, amikor Márquezék egymáshoz passzoltak. Dél-afrikai szurkolásról nem igazán lehetett beszélni, már ami az éneklést illeti, dal helyett inkább mindenki a saját vuvuzeláját fújta.

Hogy ilyen hangzavarban a játékosok mennyire hallják a bírói sípjelet, nem tudni, mindenesetre a lelátóig nem ért fel a játékvezető szava, a kézmodulatokból lehetett következtetni, beavatkozott-e bizonyos szituációkban. A mexikóiak nem spóroltak a fura fazonokkal, a helyi Elvis-imitátor például egy Mick Jaggerbe oltott Marilyn Manson társaságában foglalta el helyét a lelátón, nem messze tőlük a 86-os vébécsapat kapusát, Pablo Lariost idézte meg az arra az időszakra jellemző, a combot épphogy takaró rövidnadrágban és kesztyűben egy fazon, egy másik pedig talán Jorge Campost utánozta rikítósárga szerelésében. A mögöttünk álló izraeli újságíró is megér egy sztorit, a kolléga mexikói és a dél-afrikai himnuszt is kivülről fújta, ebből is látszik, igazságtalan az élet, van aki egy bikicsunájjal sztár lesz, másban meg nem látják meg a benne lakozó lehetőséget.

Nem kell félni a sörös üveges szurkolóktól

Hogy a mexikói nem éppen savanyú, megfáradt nép, azt a kereskedelmi tévékben délutánonként futó sorozatok rajongói már tudják, de mi is megbizonyosodhattunk róla: egy 40-es éveiben járó közép-amerikai nő olyan átéléssel reagált az egyik kihagyott helyzetre, hogy attól féltünk, legurul a lelátón, de minimum szívmasszászra lesz szüksége. A dél-afrikai drukkerek koncertje egy rövid időre szakadt csak félbe az első félidőben, amikor tapsviharral jutalmazták a Vela helyzetét kivédő Khune kapust. Az európai meccsekhez képest, ahol üditőt és sört csak műanyagpohárban vagy lecsavart kupakú flakkonban lehet bevinni a nézőtérre, jókora meglepetést okozott, hogy üveges sörökbe kapaszkodott a drukkerek jó része, igaz, szerencsére csak rendeltetési célja szerint használták az üveget, nem pedig véleménynyilvánításra.

Akik az első félidőben nem szenvedtek halláskárosulást a vuvuzelától, azoknál tett még egy próbát a hangmérnők, aki érthetetlen módon nagyjából 200 decibellel üvöltette a szünetben a reklámokat, pár hete a Metallica-koncerten jobban örültünk volna ehhez hasonló erődemonstrációnak. A második felvonás úgy kezdődött, mintha az emberre kabátot kényszerítő hűvös idő helyett tikkasztó melegben gyűrnék egymást a felek, aztán jött Tshalabala bombagólja, ami után alkalmi néptánc-csoportok alakultak hazai oldalon, a mexikóiak viszont úgy ültek a helyükön, mintha egy üveg tequila egyszerre kólintotta volna fejbe őket és marta volna a torkukat.

Ahogy csordogált a vége felé a meccs, szép lassan el is felejtettük, hogy Mexikóból is jöttek szurkolók, hogy aztán Márquez inzaghis góljánál "Ti még itt vagytok?" felkiáltással köszöntsük a hangjukat megtaláló amigókat. A végén még Mphela emelkedhetett volna mandelai magasságba, de a kapufa ellene volt, ennek ellenére a sárga és a zöld mezesek is mosolyogva hagyták el a stadiont, hogy aztán az utolsó csoportmeccs után keserű vicsorgássá válik-e a mulatozás, az, a vuvuzelával ellentétben, a jövő zenéje.