2002: Bírók nélkül remek vébé lett volna
Mindenki tudja, hogy a tévén jobban lehet látni a meccseket, mint a helyszínről. Én – több tízezer szurkolótársammal egyetemben – még azt is csak többperces csúszással tudtam meg, hogy a döntőben Zidane lefejelte Materazzit. Aztán később ez lett a vb jelképe: a futball egyik legintelligensebbnek tartott géniusza ahelyett, hogy két gólt fejelt volna, mint az 1998-as vb-n, csak egyet fejelt, de az piros lapot és végül bukást eredményezett.
De ne menjünk ennyire előre, hiszen a vébék legszebb része a csoportkör. Futballorgazmus a javából, meccsek mindennap, a Föld minden pontjáról a helyszínre sereglő szurkolók pedig a legmorcosabb ember arcára is mosolyt tudnak csalni. Aki benne van a buliban, az sohasem felejti el, milyen egy dél-amerikai vagy egy afrikai csapat szurkolóival együtt ünnepelni.
A nyitónapon, Gelsenkirchenben megismerhettem a villamosdugó fogalmát. Egészen elképesztő volt, amint több száz, dobokat püfölő, torka szakadtából éljenző Ecuador-drukker próbál feljutni egy szerelvényre, és az ember biztos lehetett benne, hogy a haja szála sem fog görbülni, viszont könnyedén elkaphatja a hév, hogy együtt énekeljen spanyolul a dél-amerikaiakkal. Nagyszerű dolog együtt vonulni több tízezer drukkerrel a stadion felé, fogni a zászlójukat, elbeszélgetni a várakozásokról, netán csatlakozni a táncolókhoz.
Aztán jön a pillanat, amikor a korábban maximum a lepukkant Puskás-stadionban szocializálódott újságíró belép a stadionba. A gelsenkircheni stadion már üresen is megdöbbentő, hát még amikor 62 ezer ember üvölti a kedvencek nevét. Nem gondoltam volna ekkor, hogy ez a stadion pár év múlva egy magyar futballista otthona lesz, persze ront a leányzó fekvésén, hogy a fiunk idén csak a kispadon üldögél.
Egy ilyen eseményen persze mindig keresi az ember a sztárokat, össze is futottam Fredrik Ljungberg ausztrál hasonmásával, akivel már más is akart interjút készíteni, mert összekeverték az akkori arsenalos svéddel. José Luis Chilavert valóban a gólvágó paraguayi kapusnak bizonyult, de tévés szerződése miatt csak elnézést kérhetett, interjút nem adhatott.
Petr Cech viszont szívesen beszélt a rövid interjúkészítésre létrehozott vegyes zónában, később csak azért sajnáltam a cseh kapust, mert a csapata a jó kezdet után már a csoportkörben kiesett. (Érdekes, hogy hat évvel később, a nyári olimpia egyik teniszmeccsén is összefutottam a kapussal, ám amilyen szimpatikus volt Németországban, annyira elutasító Wimbledonban).
A többség a brazilokat kedvelte a vb-n, a meccsükre (magyar) újságíróként is esélytelen volt bejutni, a szurkolási moráljukat viszont egy kivetítő alatt is hamar megismerhettem, a bochumi stadionban néhány szambázó, lenge öltözetű brazil nő próbált minibemutatót tartani abból, hogy milyen lehet a riói karnevál. Úgy tűnt, a férfi drukkerek inkább őket nézik, nem pedig Kaká gólját, én pedig konstatáltam, hogy Ronaldinho és Prso még tévén keresztül is nagyobb vonzerőt jelent, mint egy NB I-es meccs, mivel az arénában a kivetítő is sok-sok nézőt kicsalt a helyszínre.
A németek tökéletes vébét rendeztek, a veszteseken kívül talán senki sem volt, aki elégedetlenül távozott volna az országból. Igaz, a hazaiak hazai aranyat vártak, így dobhatták is a kukába az eseményre készített "1954, 1974, 1990, 2006" feliratú pólókat, hiszen nem sikerült negyedszer aranyat nyerniük. Aztán leleményesen új pólókat nyomtattak, az új számmisztika így festett: "1954, 1974, 1990, 2010", az új cél tehát a dél-afrikai diadal lett – volna. Na, majd talán 2014-ben.
Az olaszok védekező stílussal, mindössze két kapott góllal (egy öngól és egy 11-es) viszont meg tudták nyerni a vb-t, Zidane a fejelés ellenére legenda maradt, Cannavaróék pedig soha nem felejtik ezt az esztendőt, a védő kapott is a győzelem után egy Aranylabdát. Zidane pedig szobrot, és ami borzasztó, de nem meglepő: nem a vb-döntős góljait, hanem a materazzis fejelését örökítették meg.