Társoldalunk:

Olaszország

2014.06.06. 11:13

Az olasz fociválogatott eddigi vb-szereplései.

Az olasz válogatott az első vébét még kihagyta, a második világbajnokságnak azonban a rendezője volt, és házigazdaként meg is nyerte az aranyérmet. Az Egyesült Államok ellen 7-1-re nyert Vittorio Pozzo csapata, de a negyeddöntőben a spanyolok ellen már megismételt mérkőzésre volt szükség a továbbjutáshoz: az első találkozó 1-1-es döntetlent hozott, második nekifutásra aztán az olaszok 1-0-ra győztek Giuseppe Meazza találatával. Az elődöntőben az osztrákokat hasonló arányban verték, a finálé hajrájában azonban a csehszlovákok szereztek vezetést. Az egyenlítés csak kilenc perccel a lefújás előtt sikerült Raimundo Orsi révén, majd hosszabbítás következett, amelyben Pozzo zseniális szakmai húzása (Angelo Schiavio és Enrico Guaita helyet cseréltek, utóbbi húzódott ki a jobbszélre) meghozta eredményét, és Schiavio találatával az olaszoké lett az aranyérem.

Az 1938-as viadalra az olasz csapat tehát címvédőként utazott el, de a négy évvel korábbi, aranyérmes együttesből csak kevesen maradtak meg hírmondónak. Rögtön az első körben hosszabbításra kényszerült Norvégia ellen, a győztes találatot Silvio Piola a 94. percben érte el. A negyeddöntőben a házigazda franciákat 3-1-re verték az olaszok, az elődöntőben pedig Brazília ellen győztek 2-1-re, így ismét a fináléban találták magukat, ahol az ellenfél Magyarország volt. A döntőben a squadra azzurra már az első félidőben kétgólos előnyt szerzett, és ezt a lefújásig meg is tudta tartani, így az első kétszeres világbajnok lett a sportág történetében.

A korai sikereknek sokáig nem volt folytatásuk: az 1950-es vébén az olaszok nem indultak el, ezt követően pedig tornáról tornára csalódást okoztak. Az 1954-es viadalon nem jutottak tovább a csoportjukból, miután a svájciaktól 4-1-es vereséget szenvedtek a playoffban, négy évvel később ki sem jutottak a világbajnokságra, az 1962-es torna pedig a "santiagói csata" miatt maradt emlékezetes: a házigazda chileiek elleni csoporttalálkozó inkább pankrációhoz hasonlított, mint futballmérkőzéshez, az olaszok kilenc emberrel fejezték be a találkozót, és ki is kaptak - ami a csoportból való továbbjutásukba került.

Az 1966-os vébé is kínos emlék az olaszoknak, Angliában ugyanis 1-0-ra kikaptak a Koreai NDK válogatottjától, így megint korán búcsúztak, hazatérve pedig a repülőtéren az elkeseredett szurkolók paradicsommal dobálták meg az elkényeztetett sztárokat.

A kudarcsorozat 1970-ben szakadt meg, Mexikóban a csapat végre az elvárásoknak megfelelően szerepelt, sőt, a vébék történetének egyik legemlékezetesebb összecsapását játszotta. A csoportból való sima továbbjutás után a házigazda legyőzése sem okozott gondot, az elődöntőben azonban az NSZK kemény ellenfélnek bizonyult. A két együttes heroikus küzdelmet vívott, és miután a rendes játékidőben 1-1-re végeztek, a hosszabbításban további öt gól született - és az olaszok nyertek 4-3-ra. A döntőben aztán a brazilok 4-1-re legázolták az együttest, amelynek meg kellett elégednie az ezüstéremmel.

Az 1974-es viadalon megint akadt egy kínos eredmény, Haiti ellen csak 1-1-es döntetlenre volt képes a csapat, és ez a továbbjutásába került, 1978-ban azonban megint bejutott a legjobb négy közé: a csoportból többek között a magyarok legyőzésével ment tovább a gárda, a középdöntőben azonban Hollandia mögé szorult, így a bronzéremért játszhatott, és a kisdöntőben 2-1-re kikapott Brazíliától.

Az 1982-es viadal előtt az olaszok nem számítottak favoritnak, és a csoportmérkőzések után végképp mindenki leírta őket, Enzo Bearzot csapata ugyanis hatalmas mázlival jutott tovább. Az olaszok három döntetlent értek el, és csak azért előzték meg Kamerunt, mert nekik 2-2 volt a gólkülönbségük, az afrikai válogatotté pedig csak 1-1. Az olasz drukkerek Bearzot fejét követelték, és elsősorban azt kérték rajta számon, hogy miért játszatja Paolo Rossit, aki csak rövid idővel a mundial előtt térhetett vissza a pályára eltiltása után. A középdöntőben aztán az olaszok valósággal megtáltosodtak, az argentinokat 2-1-re, a brazilokat pedig 3-2-re verték - utóbbi meccsen Rossi mesterhármast ért el. A csatár ezt követően a lengyelek elleni elődöntőn duplázott, majd az NSZK elleni fináléban is betalált, ő gólkirály, a válogatott pedig világbajnokok lett.

Négy évvel később Olaszország a csoportkörből még továbbment, de a második fordulóban a franciák ellen már sima vereséget szenvedett, így a címvédésből semmi sem lett. 1990-ben házigazdaként abban bíztak a drukkerek, hogy otthon tarthatják a trófeát. Minden a lehető legjobb úton is haladt efelé, köszönhetően a vébén szinte a semmiből feltűnt csatárnak, Salvatore Schillacinak, aki ontotta a gólokat, és vezérletével magabiztosan meneteltek egészen az elődöntőig. Ott aztán a Diego Maradonával felállt argentin csapat volt az ellenfél, és az olaszok nem bírtak a dél-amerikaiakkal: az 1-1-es döntetlen után a büntetőpárbajban Roberto Donadoni és Aldo Serena is rontott, így a házigazdáknak a kisdöntő maradt, amit megnyertek ugyan 2-1-re Anglia ellen, és Schillaci is gólkirály lett, de ez sovány vigasz volt az olaszoknak.

Az 1994-es vébé úgy indult a olasz válogatott számára, hogy hamar kénytelen lesz hazautazni az Egyesült Államokból: rögtön az első csoportmeccsen kikapott az írektől, majd legyőzte ugyan a norvégokat, és bejutott a legjobb tizenhat közé, de ott Nigéria még egy perccel a lefújás előtt is vezetett ellene 1-0-ra, ráadásul Gianfranco Zola kiállítása miatt az olaszok emberhátrányban futballoztak. Akkor azonban jött Roberto Baggio, és előbb kiegyenlített, majd a hosszabbításban a győztes gólt is megszerezte, a negyeddöntőben a spanyolok ellen megint az ő találata döntött, majd az elődöntőben a bolgárok ellen kétszer is betalált, és a squadra azzurra máris a fináléban találta magát. Végül mégis a Copfocska becenévre hallgató támadó lett a tragikus hős, hiszen miután a döntőben a brazilok ellen 0-0-ra végeztek, és tizenegyes-párbajra került a sor, ő rontotta el az utolsó olasz büntetőt, így a válogatott második lett.

Az olaszok a következő két vébén nem jutottak a legjobb négy közé. 1998-ban a későbbi győztes franciák tizenegyesekkel búcsúztatták a negyeddöntőben, négy évvel ezelőtt pedig a második körben a házigazda Koreai Köztársaság vitatott körülmények között, az ecuadori játékvezető, Byron Moreno hathatós közreműködésével győzte le az együttest.

2006-ban viszont Marcello Lippi csapata a calciopoli-botrány ellenére is megnyerte a világbajnoki címet. A csoportban Ghánát és Csehországot 2-0-ra verte, az amerikaiakkal 1-1-et játszott, majd a nyolcaddöntőben Ausztrália (1-0), a negyeddöntőben Ukrajna (3-0), az elődöntőben Németország (2-0) következett, a fináléban pedig 1-1 után büntetőkkel verte a franciákat.

2010-ben a címvédő óriásit bukott, a csoportban úgy lett utolsó, hogy csupán Paragauaytól és Új-Zélandtól tudott egy-egy pontot szerezni (két 1-1-es döntetlennel), Szlovákia viszont a mindent eldöntő utolsó meccsen 3-2-re legyőzte.