Nyolcvan évvel ezelőtt ezen a napon, azaz 1938. június 19-én érte el első világraszóló sikerét a magyar labdarúgó-válogatott, miután második lett a franciaországi világbajnokságon.
A harmadik labdarúgó-világbajnokságra az esélyesek egyikeként utazott el az 1910-es évek első aranykora után ismét az európai kontinens legjobb csapatai között emlegetett magyar válogatott. Dietz Károly szövetségi kapitány együttese teli volt nemzetközi szinten klasszisnak számító játékosokkal: hátul Háda és Korányi, elöl pedig a Zsengellér-Sárosi-Toldi-Kohut kvartett rémisztgette a riválisokat.
A magyar foci első, ma már méltatlanul keveset emlegetett, szinte elfeledett sikerét az Akadémiai Kiadó gondozásában, Dénes Tamás és Szegedi Péter tollából megjelent Az 1938-as vb-ezüst... és ami mögötte van című vaskos kötet lenyűgöző részletességgel dolgozza fel. Számtalan korabeli fotó mellett történelmi kontextusba helyezik a szerzők a történteket.
Ahogy a korábbi tornák, úgy az 1938-as sem lehetett teljes: a legjobb dél-amerikai csapat, Argentína a profi-amatőr viszály miatt nem kelt át az óceánon, az 1930-as vb-t hazai pályán megnyerő, de a legjobb európai csapatok távollétét zokon vevő Uruguay szintén otthon duzzogott, Brazília pedig - papíron - csak az amatőrjeit küldte. De a legjobb európai csapatok közül sem tudott mindegyik rajthoz állni: a polgárháború sújtotta Spanyolország érthető módon nem küldött csapatot, míg az osztrák Wundermannschaft megszűnt létezni, miután Ausztriát bekebelezte a náci Németország (anschluss).
Így aztán nem is volt annyira nehéz dolguk a legnagyobb esélyeseknek, azaz a magyaroknak és a címvédő olaszoknak. Előbbiek Holland-India (6-0), Svájc (2-0) és Svédország (5-1), míg utóbbiak Norvégia (2-1), Franciaország (3-1) és Brazília (2-1) legyőzésével masíroztak be a június 19-i párizsi döntőbe.
Mi sem voltunk gyengék, de az olaszok ekkor vitathatatlanul a kontinens és feltehetően a világ legjobbjai voltak, bár ezt a dél-amerikaiak ellen vívott nagyon kevés meccs miatt nagy bátorság lenne leszögezni. Az viszont tény, hogy a zseniális Vittorio Pozzo csapata 1930 és1938 között egy torna kivételével - az 1931-32-es Európa-kupát a Wundermannschaft nyerte - mindenhol nyert, ahol elindult, azaz két világbajnokságon (1934, 1938), két Európa-kupán (1931, 1935) és egy olimpián (1936). A lehetőségeiket jól szemlélteti, hogy az egymást követő két vb-n Pozzo 22-es keretében csak hat olyan játékos volt, aki mindkét tornán ott lehetett, és közülük is csak ketten, Giuseppe Meazza és Giovanni Ferrari volt alapember, ők ketten játszottak mindkét megnyert vb-döntőben.
A párizsi finálé aztán papírforma eredményt hozott, különösen, hogy Dietz Károly váratlanul felforgatta a csapatot, amelyiknek nem volt ellenszere az olaszok gyors játékára, és végül 4-2-re kikapott.
Minderről a világbajnokság kezdete előtt megjelent cikkünkben részletesen is olvashat, ahogy a hazatérőket a Keleti pályaudvaron fogadó lincshangulatról is, ezúttal csak a kerek évforduló emléke előtt adózva elevenítettük fel a történteket.