Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Kiküldött tudósítónk Kalinyingrádból.
Kalinyingrádban az a jó, hogy az ember úgy tudja taxival megtenni a szállás és a stadion közti húszperces utat ötven alatt, hogy a dugóban ülve csak múlt századbeli rozsdás buszokat és pirosan világító közlekedési lámpákat lát (pedig szép város, azt mondják). És még így sem a stadionhoz jut, hanem a szurkolói zónához, ahonnan bármennyire is meggyőzen mondja a taxisofőr, hogy „tíz perc gyalog”, van az 30–40 is – ami szakadó esőben, esetemben, kétszer annyinak tűnik.
Becsengetünk, majd reménykedünk
Mivel a társasház kapujánál nem tudtam, hogy melyik gombot kell megnyomni, és hogy egyáltalán a vonal végén beszélnek-e angolul, az ott álldogáló fickót kértem meg, hogy hívja fel a megadott telefonszámot, és szóljon, hogy engedjenek be. Hosszasan beszéltek, majd kiderült, hogy az, aki be tudna engedni, nincs otthon, legalább egy óra mire hazaér. Sebaj, mondta a fickó, hogy üljek be a terepjárójába, elvisz az egyik közeli kávézóba, ott várjam meg őket. Nem voltam róla meggyőződve, hogy a terv működni fog, de ahogy lepergett az egy óra, jöttek is értem.
Mottó: Oroszországban semmi sem lehetetlen.
A színházi előadásnak tehát ára van (csak rá kell nézni a taxiórára). Gyakran éri az a vád a spanyolokat, hogy a szó klasszikus értelmében nem tudnak szurkolni.
A meccseket színdarabként élik meg, mert hozzá vannak szokva a látványos, szórakozató játékhoz, de még inkább: hozzá vannak szokva a győzelemhez.
Ahogy a spanyol válogatott (vagy a Real Madrid, vagy a Barcelona) a fojtogató labdabirtoklással, az örökös passzal, a szabad területek állandó keresésével addig fárasztja az ellenfelet, amíg be nem viszi a halálos döfést, úgy várják ki a szurkolók is a katarzist.
A marokkóiak megélték a meccset, minden egyes ítéletnél felhördültek, mindegy volt, hogy jogos-e vagy sem.
A spanyolok csak sodródtak vele.
Sokan ölbe tett kézzel ültek a lelátón, csak egy-egy Isco-varázslatnál ugrottak fel a helyükről. Az első félidő közepe felé a kapu mögött lévők próbálkoztak valamiféle hangulatkeltéssel, de pár perc után el is halt a dolog. Nincs benne a vérükben, na.
Ahogy Hierróéban sem. Én magam az első két meccs után „kameraedzőnek” neveztem, aki csak imitálja a munkát az oldalvonal mellett. Marokkó ellen sem cáfolt rám.
A taktikai zóna sarkában állt zsebre tett kézzel, néha mutogatott, hogy ki hova helyezkedjen, kinek passzoljon, de itt ki is fújt Hierro mint edző.
Se szenvedély, se egy mély gondolat, amivel picit felrázhatta volna a csapatot. Abból az emberből, aki az Irán elleni győzelem után határozottan kijelentette, hogy bizony ő a szövetségi kapitány, nem lehetett látni semmit. Eközben pár méterrel arrébb, a már kiesett marokkóiak edzője, Hervé Renard
teljesen átszellemülve mutatta a szurkolóknak, hogy biztassák a csapatot.
Ami a lelátón, az a pályán is megmutatkozott.
Hierro személyében tehát van egy edzőnk, aki valójában nem az, és van egy keretünk, amelynek tagjai klub- és válogatott szinten is megnyertek mindent, és sokan közülük az utolsó nagy tornájukat játsszák.
Szinte garantált a bukás.
De mit értünk bukás alatt, ugye. Mivel a körülményektől eltekintve a spanyoloktól mindenki a végső győzelmet várja, a vb-címen kívül gyakorlatilag bármit. A vb első napjaiban összefutottam néhány szurkolóval Moszkvában, akik azt mondták, hogy
van olyan egységes és erős a válogatott, hogy elbírja a hirtelen jött edzőváltást, és 2010 után újra a csúcsra érjen.
Én láttam őket felvételről, láttam őket élőben a tévében, és most már láttam őket a stadionban ülve, testközelből is. Mégsem tudom hova tenni őket még mindig.
A spanyolok játékát sokan unalmasnak találják. „Mit lehet azon szeretni, hogy ide-oda tologatják a labdát az ellenfél kapujától 20–30 méterre 90 percen át?” – az egyik leggyakoribb kritika velük kapcsolatban.
Valójában a labda hihetetlen sebességgel jár lábról lábra, úgy, hogy közben rá sem néznek a játékosok,
helyette folyamatosan azt figyelik, hogy hol van egy apró rés a védelmi vonal között, ahová be lehet játszani. A marokkóiak izzadtságszagát a médiatribünön is érezni lehetett, ahogy csúsznak-másznak, csak hogy megakadályozzák, hogy a spanyolok a tizenhatoson belülre jussanak – akik közül többen is pocsékul játszottak. Costa és Thiago mindenképp, de talán még Silva is, magához képest.
Ott volt azonban az az Isco, akinek ha Neymar, Messi vagy Ronaldo neve lenne a mezére írva, tuti befutó lenne az év végi Aranylabda-szavazáson.
Valószínűleg így gondolják ezt azok a szurkolók is, akik az egyik szögletnél úgy hajlongtak előtte, ahogy a Barcelona szurkolók szoktak Messi előtt, amikor mesterhármast lő a Realnak.
Élőben látva megértettem azt, hogy a Real öltözőjében, ahol a futball legnagyobb egói vannak, Ronaldo, Ramos, Bale, Kroos, Benzema és még lehetne sorolni, miért nevezik őt „varázslónak”.
Gyakorlatilag teljesen szabad kezet kap a pályán, ott és úgy játszik, ahogy akar.
A mozgása teljesen összezavarja az ellenfelet, és az is biztos, hogy ha az ember csak egy fél pillanatra leveszi róla a szemét, elveszíti, mert mire visszanéz, ő már teljesen máshol jár.
A spanyol szurkolóknak már az is elég volt, hogy látták őt játszani. Az élményt, amiért kimentek, megkapták. De végül megkapták a katarzist is. A 91. percben a csereként beállt Aspas kiegyenlített, de a játékvezető les miatt nem adta meg a gólt (tévesen).
A videobíró segített, és miközben vártak, a csoport másik meccsén Irán gólt szerzett Portugália ellen, és ikszre mentette a meccset.
Vagyis a spanyolok lettek a csoportelsők, így a világklasszisokból álló Uruguay helyett Oroszországgal fognak játszani a nyolcaddöntőben. „Ezt megúsztuk, hála az égnek – mondta egy szurkoló a stadionból kifelé jövet. – Ezzel a játékkal Uruguay feltörölte volna velünk a padlót.”
Nem tudtam belekötni. Ha Hierro (aki egy korábbi rádióadásban megmondta, hogy nincsenek szövetségi kapitányi ambíciói) nyomot akar hagyni, akkor ki kell bújnia az elegáns megjelenése és a szelíd mosolya mögül, és edzőként kell viselkednie – már ha tud, persze.
A kép Huawei P20 Próval készült.
