Művészi euritmia a Merlin Színházban
Euritmisták: Melanie MacDonald Lampson, Bettina Grube, Alexander Seegar
Tánc: Horváth Györgyi
Fény: Prometheus-Lighting
Zongora: Karin van Burien, Merijin van Driesten
Színház, ahol nincsenek színészek, tánc, ahol nincsenek testek - ez az euritmia.
Az euritmia önmagában nem művészeti ág. A század elején élt német antropozófus, Rudolf Steiner fejlesztette ki - szorosan kapcsolódik pedagógiájához - mint olyan mozgást, amely nem energiát vezet le, izmokat növel (mint a legtöbb sport), hanem maga a mozgás energiát gerjeszt a térben, amelyet a táncolók magukba fogadnak, majd mozgás közben újra kiadnak a térbe és vissza; így az élet örök körforgása manifesztálódik mozgásukban.
Az igazi, értő euritmisták olvasni tudnak a mozgásban. Egy-egy kézmozdulat betűket jelent, a tér síkjai, az irányok is saját jelentéssel bírnak. Az euritmia harmónia; igaz, inkább a táncosoknak, mint a nézőknek.
Három szellemi táncos, két nő és egy férfi, olyan helyzetben, ahol megszűnik a nemiség, eltűnik a szenvedély, semmilyen testkontakt nincs közöttük. Csak tér és egység.
Szerencsére a néző akkor is értheti az előadást, ha nem vérvonalbeli euritmista, és nem tud olvasni a rejtett jelek között, hiszen a produkció egyetlen magyar szereplője, Horváth Györgyi népdalok, versek, néptánc segítségével tájékoztat arról, ami a színpadon mozgásban megjelenik. Meglepő módon egy ilyen testetlen tánc is szólhat a fájó "átkozott szerelemről", ragaszkodásról, küzdelemről - csak ezt nem vizuálisan, a szemünkkel kell fölfognunk, hanem valami sokkal rejtettebb érzékszervünkkel. Hogy a harmadik szemünk fölnyíljon, hogy bepillanthassunk az euritmisták mikrokozmoszába, ahhoz segít hozzá a jelmez és a fényhatások.
Az euritmia szigorú keretei a jelmezválasztásban sem hagynak túl sok szabad teret. A hagyomány: földig érő selyem zsákruha. Bár ruhájuk alatt teljesen meztelenek, ennek semmiféle szexuális vonatkozása nincs. A ruhájukkal már az előadás előtt eggyé válnak, így az nem testidegen anyag, hanem a bőrükkel egyenrangú. Vállukon és karjukon muszlin, mint valami szárny, az is testük része. A fény hol elölről, hol hátulról világítja meg őket és osztja síkokra a teret, teszi őket éteri lényekké.
Kezdetben a táncosok maszkokat viseltek - de mára ezt a kelléket elhagyták. Ma a rezzenéstelen kőarcuk az, amiket magukból láttatni engednek. Ennek célja, hogy a néző ne próbáljon az egyénben felfedezni szépséget, csakis a mozgást lássa és a rendíthetetlen egységet. Ami nem más, mint a tér harmóniája.
Ehhez az harmóniához kapcsolódik Bartók zenéje, hogy ebből a tökéletes nyugalomból a földre rántson. Diszharmónia a harmóniában, individuum az egységben. Tökéletes eszköz a végleges kizökkentéshez. Néha felcsendül Debussy vagy Ligeti egy-egy szelíd dallama, csak azért, hogy még nagyobb legyen a zuhanás.
Az előadás egyszerre teremt kielégülést és őrjítő hiányt. Kielégülést a nyugalomban, vágyat valami testiség iránt. Felkorbácsol és lehűt; végletek a végletekig.
Ajánló: