Animus és Anima

A Budapesti Kamaraszínház előadása a Shure Stúdióban. "Meglesni a romló anyag iszonyú elváltozásait, a magány esszenciáit, az őrületbe csukló fintorokat, a test titokzatos kiterjedését, a halál kiütköző tigrisfoltjait." ? Ezek a pillanatok Csáth Géza témái. Nevével manapság gyakran találkozunk. A század elején alkotó író, zeneesztéta munkássága írókat, rendezőket ösztönöz folyamatosan arra, hogy valamilyen módón felhasználják zsenialitását. Csáth 1912-ben írt "Egy elmebeteg nő naplója" című tanulmányát ? amelyben érzékletesen ír egy fiatal lányról, annak lelki sorsáról, az élethez, a szerelemhez, a férfiakhoz való viszonyulásáról ? Kiss Csaba dolgozta át színdarabbá. Animus és Anima

Az első felvonás tükör, a társadalom tükre. Hétköznapi emberek (a szó eredeti értelmében vett) polgári környezetben, polgári problémákkal, polgári elfojtásokkal küzdenek. Adva van egy magányos anya (Tímár Éva), aki a lánya egzisztenciáját biztosítaná. Egy elvágyódó lány (Szávai Viktória), aki könnyen lesz szerelmes. Egy esetlen férfi, akinek biztos anyagi háttere van. Egy izgalmas orvos (mintha maga Csáth lenne), aki szinte pappá válik az örökösen beteg polgárok között. Ismerős figurák, helyzetek, mind a századelőről, mind hétköznapjainkból. Kiutakat keresnek: az anyagi világ vagy a vallássá váló tudomány felé. Esetleg saját lelkük elfogadhatatlan, feldolgozhatatlan igazsága felé. Az első felvonás izgalmat kelt: hogyan dönthet a szülői akarat, a két férfi és saját vágyai között őrlődő Gizella, akit ráadásul anyja halálos ágyán megátkoz: kísérteni fogja, ha nem az ő útját járja.

"Hiszek a csodákban és a Lélek halhatatlanságában" - fogalmazza meg Gizella ars poeticáját. Mihelyst anyja kileheli a lelkét, előbújik az ő halhatatlan sajátja - Animus - a sötétből, aki tisztább minden gondolatnál. Megtörve az első felvonás szokványos miliőjét, kibontakozik a pszichikum küzdelme. Erősen freudi és jungi gondolat - találkozhatunk vele Karinthy Én és Énkéjében is - a tudatalattinkban csücsülő kis önmagunk, Animusunk, szuperegónk, felettes énünk, aki az édes hazugságaink tengeréből a képünkbe löttyint egy pohárnyi igazságot. És mi ezért feloldozhatatlanul gyülöljük. Kavargó gyötrelmeink, magunkra ébredésünk közepette csodáljuk ezt a darabot, a színészi játékot és a mikroszínház légkörét, ami megajándékozott lelkünk halálával és újjászületésével.