Mindkét darab abszolút elvonatkoztatást igényel a nézőtől, de míg egy táncelőadásnál ez természetes, olyan váratlan egy színházi előadásnál. Mivel Jan Fabre-ről van szó, a színház sem színház, a tánc sem tánc.
A kezdő kép - négy emelet magas polcrendszer, tele uniformisokkal, falról alacsonyan lelógó csillárokkal - annyira összenyomja a teret, hogy a néző legszívesebben már az elején ordítva kiszaladna ebből a nyomasztó világból. Egyfajta mű-klausztrófóbiát gerejeszt, amihez hozzájárul még a négy-öt földön fetrengő és nyögdécselő táncos-színész, egy nő, aki mondana valamit, egy másik, aki ezért elveri, egy szivarozó tábornok, majd egy bunda alól előbukkanó törpe. A mondanivaló, bár a lehető legnehezebben érthető nyelven mondják, mégis ismeretes: a háború hiábavalósága, a megalázottság, az uniformizálódás, a "beállni a sorba vagy elbukni" érzés. A hatás fölülmúlhatatlan: egy két napig tartó depresszióból mély vagy halálos kómába való süllyedés.
A zenét három hegedűből és egy csellóból csikarják ki (szó szerint), ami sokszor annyira dobhártyaszaggató, hogy nagy akaraterő kell ahhoz, hogy ne fogjuk be a fülünket. Aki pedig elvéti az akaraterőpróbát, az kiesik abból a stimulált világból, amit Fabre tár elénk. A darab szürrealitásában el kell merülni, ki kell zárni a zavaró gondolatainkat, és hagyni, hogy a képek, hangok maguktól hassanak ránk. Ez a negatív dimenzió elnyel minket, és ekkor születik meg az a intuíció, amihez nincs szükség gondolatra.
Ajánló:
A művészről és az előadásokról a Trafó oldalán