A színikritikusok 1998/99-as legjobb rendező díját Zsótér vitte el a Periclesszel (és a szegedi Falstaff-fal), ráadásul a legjobb díszlet és a legjobb jelmez díját is ők nyerték. Zsótér különlegessége abban rejlik, hogy ő úgy viszi színre rendezői lázálmát, hogy az megmarad lázálomnak. Teret nyit a szellemek, manók, víziszörnyek mitikus létformáinak - ahogy a Periclesben is láthatjuk.
Az előadás szempontjából lényegtelen a történet. Pericles félelméről szól (az alcíme Pericles parája), nevesen, hogy ő is "vérfertőző parázna barommá" válik, mint Antiochia királya, akinek lányát feleségül kérte és ki lányával él bűnös életet. Pericles, félve ettől a sorstól, elmenekül, és megkezdődik varázslatos utazása tengeren-földön, hegyen és völgyön stb.
Zsótér (és Ambrus Mária díszlettervező) különleges teret teremtett egy vízszintes plexilap közepén egy káddal, amely egyszer nászágy, másszor viharos óceán. A színészek szinte végig csuromvizesek, ki-beugrálnak a kádba, sőt ki is szállnak onnan, a kád fölött lebegnek. A második szint az ég, a menny, a megtisztulás. A harmadik az alsó szint, a "purgatóriumban" élő alantas lények búvóhelye, a plexi alatt. Ennek a hármas tagozódásnak a szimbolikája határozza meg az előadást. Uralják a díszletet, viszont az is uralja őket, mivel sok esetben szétveri a gesztus lehetőségét a korlátolt tér.
Gesztus helyett Zsótér rámutat egy olyan világra, amely bizonyság azon hitetlenek számára, akik Hollywood csodáit csak filmen tudják elképzelni. A Pericles bizonyíték arra, hogy színházban még mindig lehet varázsolni (vágás nélkül), ám nem a régi bűvészmutatványokkal, hanem az új formanyelvvel.
[doda]