Színházi (világ)végszó?<br/>

Ki ne emlékezne arra, amikor gyerekkorában azt számolgatta, hogy 2000-ben hányadik életévét fogja keményen taposni? Most, hogy itt van az a bizonyos év, csalódottan konstatálhatjuk, hogy nem tér-idő kapuk tömegein furakszunk, hanem csak ócska fotocellákon. De vajon a művészet világával voltak-e ilyen elvárásaink?

Tízévesen még talán nem, de felnőtt fejjel már eszünkbe jut, hogy milyen a kapcsolatunk a színházzal, mit szeretünk benne vagy miért kerüljük el nagyívben, és feltétlenül átfut az agyunkon az a kérdés is, hogy a színháznak és művészeteknek hogyan kell alkalmazkodnia a fotocellás bevásárlóközpontos énünkhöz, ha már légzsilippel nem tudott hozzájárulni az álmunkhoz.

Az, hogy a hetvenes évek végén, majd a nyolcvanas években az alternatív színházi élet egyre több és több kis színházat szült a kőszínházak árnyékában, azt jelentette, hogy létük mindenekelőtt a puszta művészet mellett kardoskodott. Nem talált kielégülést a kőszínház "nagyságában" (nagy díszlet, nagy plakát, nagy hírnév, nagy arc) hanem a csupasz művészetet kutatta. A rendszerváltás után ez a tendencia kiszélesedett, újra divat volt színházba járni és ihlető erejű színházat csinálni. A kilencvenes években erősen érezhető volt a új formanyelv keresése, amely még nagyobbat tágított a színház világ amúgy is széles spektrumát. A táncszínházasok (Bozsik Yvette, vagy Juronics a szegedi Kortárs Balettből) is széttörték addigi kereteiket, a klasszikus balettet, amelynek szétzúzása nemzetközi szinten már 1950-es években megkezdődött, de Magyarországra csak 1989-ben tört be. A kilencvenes évek vége már az ezrdvégi félelmektől vibrált, az elvágyódás és az kétségbeesett idillkeresés felerősödött a művészetben. Ezekkel párhuzamban megkeményedett a "látványból való rendezés", az erős technikai hatásokkal zsonglörködés. Ennek egy kiemelkedő és megrázó egyénisége Jeles András, aki szinte elsőnek használt televíziót és videót színházi előadáson, a Nevető ember című "botrányosan sikeres" előadásán. Azóta meg se lepődünk a projektoros előadásokon. A "hagyományos arzenál" maximális kiaknázására pedig Alföldi Róbert híres Shakespeare-rendezései a legjobb példák a Vígszínházban, ahol forgószínpad, gigantikus díszletek között folyik a hatásvadászat.

Mostanra lenyugodtak a kedélyek. Elmaradt a nagy bumm, a világvége és megdőlt az utópisztikus jövőképünk is az űrutazásainkról. A rendezők továbbra is az örökérvényű és kortalan zsenikhez kanyarodnak vissza, akik ezer, ötszáz, száz éve olyan igazságokat írtak le, amely sosem változik. Shakespeare-t, Csehovot, a görög klasszikusokat mindig aktuálisnak találjuk, és a színésznek nincs más dolga, mint az ősrégi szertartást véghezvinni: főpapnak lenni a színházban, áldozatot mutatni be az ő oltárán a színpadon, és az áldozati állatnak lenni.

A SZÍNHÁZ - úgy néz ki - legfeljebb csak a külcsínben változik.

[doda]