A boldog hentes felesége I. - A vágás

2012.12.12. 15:56

Onnét tudom, hogy disznótorra készülnek, hogy már hetekkel előbb mindegyik eszelős gyanúsan kedves hozzám, prevenciós lelkiismeret-furdalásuk van, mert előre tudják, mi fog történni. Én is.

De minden hiába, mert olyan esengve néznek rám, és annyira igyekeznek a kedvemben járni és hízelegni (,,Nyuszifül, három üveg sört ittam meg a születésnapod alkalmából!"), hogy pontosan úgy néznek ki, mintha nem 100 kilós eszelősök lennének, hanem ahogy kisfiú korukban festhettek, amikor megpróbáltak bevágódni az elsős tanító néninél. És most azt hiszik, hogy én vagyok a tanító néni. Hajnalban, amikor összeszedem őket a kocsival, teljesen úgy viselkednek, mintha osztálykirándulásra mennének. Még ki sem értünk a városból, előveszik a játékaikat, és mutogatják egymásnak a fenőkövet, a szerecsendió-darálót meg a görbe végű tonhalszálkafogót. Eleinte csak intelligensen és diszkréten beszélgetnek, de én már akkor óvatos vagyok, és inkább bámészkodom vezetés közben, hogy milyen jól lehetne errefelé kutyát sétáltatni, ha lenne végre egy kutyám. Ami azért nincs, mert az én férjem csak azokat az állatokat szereti, amiket meg lehet enni, és amikor egyszer elcibáltam magammal az állatkertbe a születésnapomon, akkor a ketrecek meg a kifutók között azt motyogta magában, hogy ,,ilyet már ettem, ilyet még nem ettem".

Csak annyi a különbség egy igazi osztálykiránduláshoz képest, hogy nem kezdenek el enni fél órával az indulás után, mert ők, akik az egész életüket ételek készítésével töltik, képtelenek arra, hogy reggel készítsenek maguknak két szendvicset az útra. Az ember azt hinné, hogy nem lehetnek ennyire hülyék, mert különben mindegyiknek két frissen mosott és vasalt szakácskabátka van a táskájában meg egy kötény és legalább két üveg bor. Pedig lehetnek, és szerintem ezt az egészet csak azért csinálják, hogy óránként meg kelljen állni egy benzinkútnál szendvicsért, ahol aztán zajosan ki és beszállhatnak, hogy újra meg újra átélhessék, milyen nagyszerű is ez az osztálykirándulás. Minden pihenőnél legalább két-három szendvicset hoznak nekem a hozzá való üdítőkkel és csokikkal, mintha igazából miattam kellett volna megállni, pedig csak előrehozott bűnbánatot tartanak, és félnek tőlem, amiatt, ami elkerülhetetlenül közeleg, hogy a játékszabályok szerint én mint tanító néni, tanúja leszek annak, amit jobb, ha nő nem lát, mert nagyobb tömegben a férfiak szükségszerűen vagy háborút csinálnak vagy lerészegednek, és emiatt majd biztos meg fogom őket büntetni, akkor ők majd szégyellni fogják magukat előttem, előttem, akire mégis szükségük van, mert én vagyok az egyetlen a feleségek és barátnők közül, aki soha nem iszik, úgyhogy nemcsak el tudom őket vinni szégyenletes leittasodásuk színhelyére, de vissza is tudom őket hozni, mert ma egyedül én nem fogok inni közülünk, közülünk, mert mit csináljak, én is közéjük tartozom. És én nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ők ebben az egészben nemcsak az osztálykirándulást szeretik, hanem azt is, hogy szemtanúja lehetek a dicstelenségüknek, aztán pedig megbocsáthatok nekik, hiszen ez a kötelességem.

Ez most másmilyen disznótor lesz, mert az én csillagom nagynénjéhez megyünk, aki százharminc kiló, és mindig van az otthonkája zsebében egy kismalac, mivel az egész faluban ő adoptálja a fölösleges malacokat, akiket már nem tudott szoptatni a koca. Ilonka néni minden kismalacot ,,szépségemnek" hív, ami azután rajtuk is ragad, és amikor először láttam egy kismalacot kikandikálni a zsebéből azokkal a valószínűtlenül hosszú szempillákkal és azokkal az ábrándos szemekkel, akkor láttam, hogy tényleg igaza van, mert a kismalacnak tényleg olyan szeme volt, mint egy filmszínésznőnek a '60-as évekből, csak a szemhéjtus hiányzott róla.
Az eszelősök közül ma egyedül a férjem nem örült, és nem volt boldog, mert Szépségemmel másfél kilós kora óta olthatatlan és kölcsönös szerelem fűzte őket egymáshoz, nyaranta kijártak bóklászni a kertbe, hogy minél dúsabb termésre bíztassák a veteményest, vagy hűsöltek az almafa alatt és fröccsöztek nagy egyetértésben, mert Szépségem imádta az embereket, és lavórból itta a fröccsöket, amiket az én uram kevert neki, és mindenhová úgy követett mindenkit, mint egy kutya. Őrizte a házat, és nemcsak a tyúkokat hajtotta be az utcáról, hanem a postást meg a díjbeszedőt is, egyszer még egy komplett japán turistacsoportot is foglyul ejtett, akik csak az igazi libákat akarták lefotózni az eredeti, falusi környezetben. Alig fértek el a verandán a sok piros kabáttól meg Nikontól. Egy tisztességes világban Szépségem közmegbecsülésben és végelgyengülésben hunyt volna el. Egy tisztességes világban nem gyűlölte volna egymást Szépségem és Zsiga bátyám, és sosem fajult volna odáig engesztelhetetlen féltékenységük - melyben egyetlen közös tényező volt: Ilonka néni -, hogy Szépségem minden alkalommal, amikor kettesben maradtak otthon, fölkergesse Zsiga bátyámat a konyhaasztalra. Aznap, amikor a japánok lefényképezték Zsiga bátyámat, amint kétségbeesve integet nekik a konyhaasztalról, megpecsételődött Szépségem sorsa. Ilonka néni néhány nap alatt meghányta-vetette magában a dolgot, és a végén úgy döntött, mégiscsak jobban szereti Zsiga bátyámat Szépségemnél, és a zsebében már ott volt egy új kismalac.

Úgyhogy a férjem volt ma az egyetlen, aki nem azért ivott hajnal óta, mert osztálykiránduláson volt, hanem azért, mert rettegett attól, ami várt rá. Hiszen hentesfi és vendéglős létére mégsem javasolhatta azt, hogy inkább mégse vágják le Szépségemet, mert akkor az egész rokonság nyomban megvádolta volna, hogy hippi lett belőle abban a nagyvárosban, márpedig ez olyan sértés faluhelyen, amit szükségszerűen bicskázás követ. Szóval vagy valamelyik unokatestvérét, vagy Szépségemet kellett volna leszúrnia, és a férjem döntött, mert ő bölcs ember. Úgy ivott, mint a verőlegények a börtönben, hogy el tudják viselni, amit csinálnak, és én nem attól féltem, hogy iszik, hanem hogy nem fog tudni eleget inni. Mert, ha nem tudnák, a disznók hajnalban, amikor a gyilkosaik hótipróban és bakancsban osonva azt ordítják egymásnak, hogy ,,halkan!", megérzik, hogy értük jönnek, hogy ez a harc lesz a végső, és eszük ágában sincs előbújni az ólból, hiába csalogatják őket akár lekváros kenyérrel is. Márpedig háromszázötven kiló hazai pályán lényegesen nagyobb előnnyel indul az életéért vívott harcba, mint néhány kétrét görnyedt, imbolygó részeg, három számmal nagyobb gumicsizmában.

És akkor beküldték a férjemet az ólba, ahol Szépségem visított, hogy csalogassa ki. Az én kincsem megállt az ólajtó előtt, egy ideig semmi nem történt, mint a westernfilmekben, aztán elordította magát, de közben már sírt is, berohant az ólba, akkor már ketten sírtak és ordítottak Szépségemmel, a férjem elreteszelte az ólajtót, és azt kiabálta, hogy aki be mer jönni és bántani meri az ő kicsi kincsét, azt megöli. És amikor már második órája ordított a férjem meg a disznó odabentről, a többiek meg kintről, akkor Ilonka néni telefonált az apósomnak, aki szintén hentes, és ő is ért az állatok nyelvén, csak őt nem mindig érdekli, amit mondanak. Az apósom magával hozta a mészáros pisztolyát meg a többi felszerelését egy takaros kis bőröndben, és amikor meglátott minket, a röhögéstől nem tudott egy tisztességeset káromkodni. Aztán bement az ólba és kihozta a férjemet, aki még mindig sírt, és le kellett ültetni. Az apósom, akinek még a férjeménél is szélesebb válla és lapátabb tenyere van, megállt az ólajtóban, intett Szépségemnek, mire az engedelmesen kikocogott az udvarra, aztán észrevette az én csillagomat a hokedlin, elindult feléje, hogy végre itt a jó levegőn enyeleghetnek, nem kell abban a szűk ólban szoronganiuk, és akkor az apósom fogta a pisztolyát és meglőtte, egyenesen a homloka közepén. Akkor Szépségem megtorpant, és csodálkozva nézett a férjemre, az apósom megint belelőtt egyet a fejébe, aztán megint, de azok ketten csak nézték egymást, és egyforma szemük volt, ugyanolyan hosszú szempillákkal, ugyanolyan bársonyos barna volt mindkettőé, és akkor láttam, hogy megint én vesztettem, mert rám soha nem fog úgy nézni, mint arra a disznóra, akinek három golyó van a fejében, még akkor sem, ha az a három golyó az én fejemben lenne, mert amilyen az én formám, amikor majd haldoklok, akkor is éppen főzni fog. Hiába nézek én rá akármilyen szépen, tőlem mindig tart egy kicsit, csak álmában nem, amikor úgy szorít magához, mint azt a plüssmackót, amit a fényképen szorít magához félévesen az anyósom pénztárcájában, de hát akkor meg azért nem tud rám nézni, mert csukva van a szeme. Néha figyelmeztetnie kell magát a hímeknek a nőstények iránti ősi bizalmatlanságával, hogy óvatos legyen, nehogy megjárja velem is, mint a nőivel, akikben megbízott, aztán mi lett belőle. Pedig én még disznótorra is elhozom, holott tudom, hogy mi lesz belőle.

Ilonka néni is sírt, belesírt a vájlingba, amit odatartott, hogy fölfogja a gőzölgő vért, aztán döcögött vissza a konyhába, hogy föltegye a tűzre a hagymás vért, de akkor már nem sírt, hanem kenyeret vágott. Aztán asztalhoz hívott minket, és addigra elszállt az udvarról a tragédia meg a vér párája, csak a kaland meg a győzelem maradt, a ,,szép volt, fiúk!", hogy ismét elfoglalták valaki bensejét, és ennek örömére nekiláttak enni. Csak az én csillagom menekült el a nappaliba, bekapcsolta a tévét, és focit nézett, hogy elterelje a figyelmét, és gólokkal gyógyítsa a lelkét.

Amikor már darabjaira szét volt szedve a disznó, és a mind a három golyót megtalálták a koponyájában egymástól néhány milliméterre, és Szépségem helyett csak egy hatalmas rendetlenség volt a billegős asztalokon, akkor bújt elő, hogy megadja a méltó végtisztességet a barátjának, akinek a teste tökéletes odaadással nyílt meg előtte, úgy, ahogyan azt tulajdonképpen az enyémtől is elvárta volna. Kezébe vette Szépségem máját, szívét, tüdejét, és áldozati lakomát főzött belőlük, hiszen miféle barát lenne, ha éppen azt nem volna hajlandó elismerni, hogy az ő cimborája mennyire finom?

Aztán amikor nagyjából rendet vágtak a disznó alkatrészei között a férjem vezetésével - hiszen végül is az ő barátjáról volt szó -, akkor kezdtek el komolyan enni, mert az istentiszteletből, amit celebrált, hátra volt még az áldozás, és az én kincsem meg a ministránsfiúi már nem részegek voltak, hanem módosult tudatállapotba kerültek attól a rengeteg szentségtől, amiben könyékig vájkáltak. Egyedül engem hagytak ki belőle, mert valahogy meg kellett torolniuk, hogy félnek tőlem, és hogy undorodom ettől a zsíros, büdös, véres pogánykodástól amibe Ilonka nénit is csak azért vették be, mert ő volt a második legnehezebb a bandában. Ha a párás pálinkáspoharak mögül még azt is észreveszik, hogy nem csak én, de az elvált feleségek és a bevallottan időszakos felhasználású barátnők is alanyi jogon tegeződünk azzal a vérrel, amivel ők olyan ritkán találkoznak, hogy egészen meg vannak dicsőülve most, hogy tapicskolhatnak benne, hát akkor azonnal példát statuálnak és engem is kicsontoznak. Úgyhogy megszöktem, vettem egy kakaós csigát a péknél, és számoltam az órákat, mikor indulhatunk végre haza, ahol nincs hideg és vér.