A boldog hentes felesége II. - A várakozás

karácsony, Németország, mézeskelácsszív, gyömbéres keksz, Nuremberg
Vágólapra másolva!
Folytatásos gasztronovellánk második része. Az éjszakáknak ez a fele az enyém. Ilyenkor vagy addig várok rá, amíg elalszom, vagy addig, amíg elővesz a bánat, mielőtt eldönthetném, hogy vajon ő hiányzik-e ennyire vagy csak az egyedüllét ilyen keserves. Mintha csak orvosfeleség lennék. Azzal a különbséggel, hogy az orvos legalább néha otthon van.
Vágólapra másolva!

Most adhatják ki az elődesszerteket, ez pedig mindig oktalan reményt kelt bennem: akár fönt is maradhatnék, amíg megérkezik. De tarthatnak akár a desszerteknél is, soha nem kalkulálom be se a cimborákat, se a húslevest, amit ma még mindenképpen föl kell rakni, se a séf szavára szomjazó vendégeket, se az utolsó pillanatban beeső IBUSZ-csoportot.

A várakozás minden mást kiszorít belőlem, legfőképp a gondolatokat és az öntudatot, mert a szerelem a feminizmus kerékkötője, úgyhogy az éjszakáknak ez a fele sem az enyém, hanem az övé, mert a rá való várakozáson kívül semmi más nem fér meg benne. A bánatból harag lesz, amiért megint másokkal tölti az estét helyettem, és ha nem jön haza idejében, fölülkerekedik bennem az életösztön, amely bosszúra vágyik ekkora elhagyatottság láttán, és akkor olyan vérszomjasan várom, hogy néha magam is meglepődök. Létezik ezen kívül a két lehetőség közös metszete, amikor bosszúra szomjasan alszom el. Olyan eddig csak egyszer volt, hogy késsel a kezemben. Mert hiába jön csak egy fél órával később a szokottnál, ha nekem már nem csak az estém, hanem a délutánom is azzal telt, hogy őt vártam, akkor az a fél óra fölér egy gyilkossággal, amit én meg fogok torolni, hacsak el nem alszom közben. Mikor alulmaradni látszom a magánnyal való gyürkőzésben, legszívesebben megkéselném, fölszeletelném és kicsontoznám, direkt rosszul.

Aljas órák, amikor már sötét van, és nincs itt a háta, ami mögül én nézni szoktam a világot, mert onnét valahogy sokkal szebb, még ha el is takarja a világ egy részét, amiről most már nem fogom megtudni milyen, nem bánom, de a háta az övé, mint ezek az órák, oda viszi, ahová akarja, én meg nézhetem, amit nem akarok, pedig már nem érdekel mi van mögötte, csak az a hát, amit mindezek ellenére hajnalig fogok puszilgatni, ha végre hazajön, mert a szenvedély elvette az eszem. 2243 napja nem alszom a szerelemtől. Engesztelhetetlen vagyok, mert mindig akkor jön haza, amikor már bóbiskolok, és hiába riadok föl, túlságosan álmos és bágyadt vagyok ahhoz, hogy a nappali erőmmel tudjam szeretni. Haragom attól sem enyhül, hogy tudom, ő is pontosan tisztában van ezzel, és én vagyok az egyetlen, akit nem azért etet éjjelente, mint a vendégeit, hogy boldogok legyenek, ő is meg a vendégei is, mert a lenyűgöző és a lenyűgözöttek végre egymásra találtak, mert folyton csak a zabálás, hanem azért, mert bűntudata van, amiért naponta csak pont egy reggeli és egy esti fogmosásnyi ideje van rám, miközben fogja a kezem. Ezért szokott elhalmozni a megehető ajándékaival, amiket a piacon vadászik nekem, a másfélkilós, gyönyörű oldalassal, az egészen picike tejeskukoricákkal, amik akkorák, mint egy túrórudi, meg a termelői ribizlilekvárral, ezért hoz egyszerre két-három csokor virágot, és ezért süt nekem szív alakú zsömlét.

De soha nem jön haza korábban. Ha minden jól megy, a következő húsz-harminc évben ez így is marad.

Első rész: A vágás.