Édes majd a keserűben

Mindannyiunk életében vannak nagy legendák, saját magunknak írt, örökérvényű mesék, amiket nem tud cáfolni sem idő, sem tapasztalat. Töretlenül hiszünk bennük és harminc év elteltével is ugyanolyan élénken élnek bennünk.

Hogy mikor vált az én Bíborszínű Italom a nyár, a gazdagság, a pompa, a luxus, hófehér vitorlások és a bárányfelhőkkel teli végtelen kék ég szinonimájává, fogalmam sincs.

Ami biztos, hogy Siófokon történt, pár évvel azután, hogy egy másik mese is megszületett: nem kell félni a mennydörgéstől, csupán Szent Péter görgeti a mennyországban a boroshordókat. Persze akkor már nagy voltam, ha nagynak számít tíz-tizenegy életév és anyukámmal sétáltam Siófokon, ami nekem, mint a Nem kell mindig kaviár c. filmsorozat és a Bujtor-filmek lelkes hívének az egész Balatont, ezzel együtt a lelkiismeretlen luxust és ésszel felfoghatatlan pompa világát jelentette, ahol mindenki kaszinótojást(!) eszik, mindenkinek van vitorlása, a férfiak leninget viselnek, a nők nagy karimájú kalapot, méregdrága parfümmel szórják magukat és csillog a szájukon a rúzs.

Hogy vajon merre volt ez a világ, fogalmam nem volt, de én, aki jól elvoltam a céges üdülőben a pénteken ebédre felszolgált máglyarakással, az esti fagyikkal, és le voltam nyűgözve a kertmozitól, tudtam, hogy létezik. Azt is tudtam, hogy ebben a világban nem ihatnak mást, csakis és kizárólag Camparit, dzsúzzal. Hogy a Camparit honnan ismertem, máig érthetetlen előttem, hiszen akkoriban az alkoholt a barna üveges Szalon és a kisfröccs jelentette.

Keserű, bizony

Ezért csalódott voltam és kiábrándult, mikor megláttam egy önkiszolgáló üzlet polcán, nem illett a sarki csemegéhez ez a fejemben csakis ünnepelt filmszínészeknek és francia arisztokratáknak fenntartott ital. Sokáig nem is ittam belőle, majd mégis, ó, keserű.

Hogy lehet az?

Mézedes kellene, hogy legyen, erre tessék, több köze van a sóskához, mint a mannához. Nem elég, hogy nem jön a fehér herceg lovon, még ez is!

Az íze persze nem keserű, azt csak a tapasztalatlanság és az első sértődöttség mondatja velünk, hiszen fanyar. Ugyanakkor gyümölcsös és könnyű, ne egy tömény gyomorkeserűt várjanak, az az Unicum. Fanyarsága hűsít, és én éppen ezért nem szeretem hozzá a narancslét, mert a lényeg vész el, a kesernyésség belefullad a keserédes narancslébe. Szódával megspriccelve annál jobb.

A mese igaz

Nemcsak nem keserű, de még csak nem is vermut, ahogy azt sokan hiszik. A vermut alapja ugyanis bor, a Campari pedig egy gyomorkeserű. Összetevői titkosak, gyógy- és fűszernövények, gyümölcsök héja adja aromáját.

A receptet 1860 körül találta ki Gaspare Campari, italát először holland keserűnek nevezett el. Később gyárat alapított, fia, Davide vezetése alatt kezdték meg az ital importját, amely jelenleg 190 országban kapható. Alkoholtartalma attól függően más és más, melyik országban forgalmazzák, hazánkban 25%-os. Davide nevéhez fűződik a Campari Soda forgalomba hozatala, - ami egy szódával higított, 10%-os alkoholtartalmú üdítőital- valamint a Campari egyedülálló poszterei is. A kiváló marketingszemlélettel megáldott üzletember rendkívül nagy jelentőséget tulajdonított a reklámnak, ennek köszönhetően neves művészeket bízott meg azzal, tervezzenek a Camparinak posztereket, és a rómia olimpia szponzora is a Campari volt.

Összegzés

Higgyenek a mesékben és igyanak Camparit. Szódával, ne narancslével, nevezzék nagyzolósan long drinknek és ne bánkódjanak, ha nem méregdrága rúzstól csillog a szájuk, hanem a kislányuk nyálától. A luxus és a pompa definíciója is módosul idővel, tíz perc nyugalom is tud az lenni. De a Campari, az nekem mindig titokzatos marad.