A krémes is lehet drog

A cukor, a zsír és a só a drogokhoz hasonló függőséget okoz. Legalábbis a pszichológusok egy része ezt állítja. 

Vágyott már veszettül sütire? Csokira? Ropira? Pogácsára? Ment már úgy el gyorsétterem mellett, hogy a tömény burgerszagtól összefutott a nyál a szájában? Hogy, bár nem volt éhes, mégis simán belapátolt egy menüt nagyobb krumplival? És hogy érezte magát közben? Boldog volt, hogy végre megkaphatta? És utána? Gyötörte a bűntudat?

Krémesek és hamburgerek, a nagy mumusok Fotó: Mudra László - Origo

Ha a kérdések többségére a válasza igen, akkor ön egyike azoknak, akik megtapasztalták, milyen lehet egy evésfüggő élete. A pszichológusok, táplálkozáskutatók, függőséggel foglalkozó szakemberek ugyanis az elmúlt években egyre több olyan kutatást publikálnak, amelyek szerint bizonyos ételek rendszeres fogyasztásakor az emberek a drogfüggőséghez nagyon hasonló tüneteket élnek át.

"Senki sem spenótra vagy brokkolira áhítozik" - mondta Ashley Gearhardt, a Michigani Egyetem professzora. A vágyunk tárgya általában a cukor, a só vagy a zsír. A testünk nincs felkészülve arra, hogy ezekhez olyan gyakran, olyan nagy dózisokban jusson hozzá, mint manapság. Hiába vágytunk rá, a cukor régen ritkaságnak számított, akkor is leginkább gyümölcs vagy méz formájában, nem pedig finomított cukorként találkoztunk vele. A só drága volt, és a zsírért is meg kellett küzdeni. A ma fogyasztott feldolgozott élelmiszerek mindhárom összetevőt nagy mennyiségben tartalmazzák, mi pedig kényszeresen tömjük őket magunkba.

Mi is az a függőség?

A függőség szóról általában a drogok, az alkohol és a cigaretta jut az ember eszébe, de a kémiai szerek mellett olyan konkrét cselekvésektől is lehet függni, mint a munka, a vásárlás vagy éppen az evés. Bármi is a függőség tárgya, gond akkor van, amikor az ember képtelen uralkodni a viselkedésén, amikor kényszeresen újra és újra megteszi ugyanazt, attól függetlenül, hogy az rá és sokszor a környezetére nézve is káros. Demetrovics Zsolt klinikai addiktológiai szakpszichológus előadásából kiderül, hogy mind a kémiai, mind a viselkedéses addikciók hátterében álló agyi és pszichológiai folyamatok hasonlóak. Hogy mik ezek?

Sóvárgás és társai

Carolyn C. Ross, étkezési zavarokkal foglalkozó pszichológus szerint, amikor drogozunk vagy angolul junk foodnak nevezett, gyors-, cukorban, zsírban és sóban gazdag ételeket eszünk, egy dopamin nevű hormon szabadul fel bennünk, amely többek között az agyunk öröm- és kontrollközpontjára is hat. Az agyi jutalmazó központ akkor aktív, amikor valami jó dolgot élünk át, legyen az zenehallgatás, szex vagy éppen egy süti elmajszolása. Ha az ember megtanulja, hogy valamilyen viselkedéssel ingerelni tudja ezt a központot, akkor újra és újra meg fogja tenni. Egy idő után ezek az agyterületek megváltoznak, kevésbé lesznek érzékenyek a dopaminra, így a drogok és az éltelek is kevésbé élvezetesek lesznek, viszont ugyanúgy vágyni fogunk rájuk.

Az agyban beálló változások miatt kívánjuk olyan veszettül a chipset, akarjuk annyira azt a krémest, hasonlóan ahhoz, ahogy a kokainfüggő vágyik egy újabb csíkra. Sőt, talán annál is jobban. Francia kutatók úgy találták, hogy a patkányok, ha választhattak cukros vagy szacharinos víz és az intravénás kokain között, 95 százalékban az édes ízt választották. Paul Martin biológus, a Szex, drogok és csokoládé – az élvezet tudománya című könyv szerzője szintén patkányokkal kapcsolatos kísérletet idéz, amelyben az állatok a nap egyik felében cukros italokat és ételeket kaptak, a másik felében viszont mindezt megvonták tőlük, amire az állatok szorongással, remegéssel reagáltak, és néhány ilyen hét alatt megháromszorozódott a cukorbevitelük. Tehát megjelentek náluk a megvonási tünetek és a tolerancia, ami a heroinfüggőség két tipikus jellemzője.

A függőségek abban is hasonlítanak, hogy tartósan fennmaradnak, attól függetlenül, hogy érezhetően rontják az ember életét. Ki élvezi, hogy már csak szuszogva bír felmenni a lépcsőn, hogy folyton feszül a hasa az ételtől, hogy felborul az emésztése, vagy nem jön rá a kedvenc nadrágja? A heroinistának se jó, hogy minden pénzét a drogra költi, hogy tönkremennek a fogai, hogy nem áll vele szóba az apja. Másnap mégis újabb adag sült krumpli, újabb tű jön.

Ahogy a drogos, úgy a kényszeres evő is azt hiszi, bármikor fel tud hagyni rossz szokásával. Ezt a tábla csokit még megeszem, de holnaptól új életet kezdek. Utolsó szál, és leszokom. Csak egy fél gramm speed, hogy bírjam a Soundot, aztán vége. Az elhatározás azonban gyakran kevés, az utolsó után jön még egy, aztán inkább feladja az ember az egészet. Megveszi a következő doboz cigit, a lelkesen megkezdett fogyókúra harmadik napján pedig már falja is a mákos tésztát.
Ahhoz, hogy bármiről le tudjunk szokni, az elhatározásnál több kell. Ki kell dobni a titkos csokikészletet, tudni kell, hogyan fogunk evés nélkül elsétálni a pékség mellett az aluljáróban, találni kell valamit, ami még a sült krumplinál is jobb jutalom számunkra a gyerek leghisztisebb napján. Életmódváltás kell, új szokások, új tervek a problémák legyűrésére, és az, hogy legyen erőnk ragaszkodni ezekhez. Ezek nélkül sem az egészségtelen ételekről, sem a drogokról nem lehet leszokni.

Valós veszély vagy erős túlzás?

Ahogy a drogfüggőségre, úgy az étel- vagy evésfüggőségre sem hajlamos mindenki. Rengeteg olyan embert ismerünk, aki simán megáll egy szelet répatorta után, aki csak egy szem gumicukrot kér, aki a gyorsétteremben is csak a salátára vágyik. Az, hogy ki hajlamos a függőségre, részben genetikai eredetű, de befolyásolják a gyerekkori tapasztalatok, a szülői minta, és az is, hogy mit tanul meg az ember az élete során. Bár az olyan evészavarok, mint az anorexia és a bulimia, elismert betegségkategóriák, a junk food függőséggel kapcsolatban az eddigi kutatási eredmények ellenére sincs hivatalosan elfogadott álláspont a pszichiátriában. Akadnak olyan szakemberek is, akik szerint erős túlzás a drog- és az ételfüggőség párhuzamba állítása. Addig is, amíg a tudósok döntenek, érdemes megfigyelni az ételhez való viszonyunkat. Abból nem lehet baj.