Váncsa István: A fácán

2014.01.06. 12:13

Fácánt az egyszerű járókelő a csarnokban vagy valami hasonló helyen vásárol. Az ekként beszerzett jószág nagyjából olyan, mint a mirelit csirke, csak kisebb és sokkal drágább, viszont meg van kopasztva, ki van belezve, konyhakész. Sörétek nincsenek benne, a madár éppoly intakt, mintha nem is a folyómenti ligeterdők szabad madara lett volna, hanem tenyésztett szárnyas, amely az ő rövid és boldogtalan életét baromfivágóhídon fejezte be.

Ez azért van, mert a fácán ma már csakugyan tenyésztett baromfi, mint régebben a bábolnai csirke, más kérdés, hogy a bábolnai csirke fénykorában viszont mirelit fácán nem volt, se olcsó, se drága, semmilyen. A hatvanas-hetvenes évek folyamán fácánhoz akkor jutott a magyar, ha vadászott, vagy volt egy vadász rokona, aki őt néhanapján valami apróvaddal lepte meg, egyszer fácánnal, máskor nyúllal, ami épp akadt. 

Forrás: Táfelspicc

Mármost az a fácán nem olyan volt, mint a föntebb leírt. Először is nem volt megkopasztva, hanem tollbundában pompázott, ami persze roppant mutatós, viszont a viselője – tehát a fácán – holtában is inkább egy lejárt szavatosságú totemállat benyomását kelti, semmint konyhai alapanyagét.

Az avatatlan kívülálló azt se tudja, hogyan nyúljon hozzá, úgyhogy inkább nem is próbálkozik vele, csak hát ettől frusztrált lesz és szomorú. A némi gyakorlattal bíró személy viszont tisztán látja, hogy ezekből a barbár színorgiában pompázó tetemekből egészen excepcionális vacsora lesz, ugyanakkor persze azt is tudja, hogy mit vállal avval, ha ebbe a projektbe belefog. Ő ettől lesz szomorú, és joggal.

A fácánt szárazon kopasztjuk, tehát kitépkedjük a tollait, abból pedig sok van neki. Marokra fogni és egy rántással kiszaggatni nem lehet, mert akkor a bőr is megy vele, úgyhogy a tollat úgyszólván szálanként távolítjuk el. Vannak nagy tollak, közepes tollak, vannak egészen aprók és szinte mikroszkopikusak is, azokból akad a legtöbb. Szálanként, egyesével azokat is. Mi, jámbor lelkek, ennek is örülünk, mert így módunkban áll a türelem erényét gyakorolhatni, vagy legalábbis igyekszünk elhitetni magunkkal, hogy ezt most jó nekünk. Nem könnyű, de az ember iparkodik.

Egyelőre azonban nem kopasztunk, hanem tollbundájában hagyva fellógatjuk a fácánt az eresz alá – már ha van ereszünk –, vagy bármi hideg helyre. Az ideális hőmérséklet plusz hat fok volna, más kérdés, hogy az eresz alatt se pontosan plusz hat fok van, hanem néha több, néha meg kevesebb, és ez nagy gyakorisággal változik. A fontosabb kérdés az, hogy pontosan meddig lógjon a fácán lábánál vagy mások szerint a farktollainál felakasztva azon a szegen, amit az ő kedvéért majd beverünk valahová. Némelyek szerint háromtól tíz napig, mások szerint tizenkettőtől tizenöt napig. Vannak, akik szerint addig, amíg vér nem kezd folyni a csőréből, mások szerint addig, amíg magától le nem potyog, Rézi néni szerint amíg zöldülni nem kezd a hasa.

Forrás: Táfelspicc

Gyerekkoromban a falunkbéli vadászok feleségei azt mondták, hogy kilenc napig kell lógnia, de nem akárhol, hanem feltétlenül a budiban, míg viszont Grimod de La Reynière (tizennyolcadik-tizenkilencedik századbeli francia gasztroblogger) akként nyilatkozott, hogy a hamvazószerdán lőtt fácánt húsvét előtt semmi szín alatt nem szabad elfogyasztani. Brillat-Savarin úgy vélte, akkor a legjobb a fácán, amikor a tetem felbomlása éppen elkezdődött, de nem definiálta, hogy ez az optimális állapot a halál után mennyi idővel következik be. Végezetül anyám kibelezve lógatta a fácánt, és általában csak három napig, húsa pedig porhanyós lett és finom, úgyhogy számomra végül is ez a mérvadó.

Mindenekelőtt tehát kibelezzük a tollában hagyandó fácánt, eközben pedig óhatatlanul szembesülünk avval, hogy madarunk fizikai állagában a lövés milyen mértékű károsodást okozott. Tíz esetből hatban azt látjuk, hogy fölöttébb nagy mértékű károsodást, a fennmaradó négy esetben pedig a madár nagyjából úgy fest, mint egy Trabant, amelyen egymás után két török kamion haladt keresztül.

Forrás: Táfelspicc

Jószágunk tehát totálkáros, ettől lelombozódunk, tetterőnk elhágy.

Aztán mégis folytatjuk. Heroikus lelkek vagyunk.

Kitartásunk végül meghozza gyümölcsét, ott hevernek előttünk a pőrére kopasztott fácánok, húsukból a sörétek kioperálva, persze csak azok, amelyeket megtaláltunk. A többire majd étkezés közben fogunk rábukkanni, sajnos néha oly módon, hogy valamelyik fogunk a szó legszorosabb értelmében beletörik. Ismerem ezt az élményt, kevéssé örömteli. Viszont valamit valamiért.

Eredetileg azt reméltük, hogy egyben sült fácánok fognak pompázni a vacsoraasztalunkon, az ember ugyanis az egész állatból készült pecsenyékhez archaikus módon vonzódik. Persze imádjuk a pörkölteket meg a különféle sztékeket is, de ha választani lehet, akkor legyen inkább nyárson egy egész ökör. Vagy ha nem ökör, akkor birka, bárány, malac, kacsa, fácán, bármi, csak legyen egész.
A rossz hír az, hogy a fönt jelzett okok folytán a lőtt fácán egyben sütésre ritkán alkalmas. A jó – vagy talán még rosszabb – hír pedig az, hogy fácánt egyben sütni nem is feltétlenül érdemes, ahogy például kacsát se. Persze a kacsánál ez nyilvánvalóbb, a nálunk haladottabb gasztronómiai kultúrák népe világosan látja, hogy a kacsacombokat konfitálni, a mellfiléket angolosra sütni, májából terrine, a többiből rillettes. A fácán esetében ez nincs így kodifikálva, mindamellett belátható, hogy a mellfiléket itt is hirtelen kell sütni, és csak épphogy, míg ellenben az inas combok másfajta bánásmódra tartanak igényt. Viszont, a kacsától eltérően, az egész fácánt se szabad túlsütni, mert egyre keményebb lesz, akkor jó, amikor a csontjainál még kissé rózsaszín. Evvel együtt helyes, ha külön készítjük a mellfiléket és külön a fácán többi részét, mely utóbbiból vagy leves lesz, vagy valamilyen ragu, esetleg pástétom, vagy más efféle.

Lőtt fácánból egyebet nem is nagyon csinálhatunk.

Ami viszont a csarnokban vásárolt mirelit fácánt illeti, az jó bármire. Nem kell se lógatni, se kopasztani, minden porcikája ép, amint kiolvadt, mehet a sütőbe egyenest. Jómagam a nyolcvanas évek eleje óta csaknem kizárólagosan ilyeneket használok. Az első szakácskönyvemben olvasható fácánreceptek nagy részét is mirelit fácánból hoztam össze, és ezek az ételek – mirelit ide vagy oda – elképesztően finomak. (A libamájjal töltött fácánt némelyek a főművemként és egyszersmind történelmi tettként tartják számon, ebben szerintem van némi túlzás, de azért jól esik.) Noha a mirelitként kapható fácánt éppúgy ólban tartják és táppal etetik, mint a brojlercsirkét. Vigasztaljon minket az a tudat, hogy a fácánt már az antik görögök is tenyésztették, bár tudtommal nem azért, hogy idővel szabadon engedjék, majd levadásszák őket, ahogy manapság szokás, hanem csak azért, mert fácánt akartak enni. Manapság a tenyésztett fácán azért van, hogy a vadász lelőhesse. A csarnokba az kerül, amit lelövési céllal értékesíteni nem sikerült.

Őrült világban élünk, de hát ezt tudtuk eddig is.

Forrás: Táfelspicc

Jobb napokon veszek két ilyen le nem lőtt fácánt, az egyiket megsütöm, de csak félig-háromnegyedig. Húsát beretvaéles késsel lenyesegetem a csontvázról (utóbbiból alaplét főzök), egy darab hízott kacsamájjal és némi zöldfűszerrel összevagdalom, adok hozzá friss zsemlemorzsát meg egy felvert tojást. Összegyúrom, megtöltöm vele a másik fácánt, majd azt is megsütöm, de csak akkor, amikor az első fácán csontjaiból főtt alaplé már elkészült. Sütés közben ebből az alapléből öntögetek alá egy-egy keveset, aztán amikor ez a jószág is kész, szaftjából a nagyon rövidre beforralt alaplével, ugyanannyi portóival és egy-két kanál chilis ribizlizselével mártást készítek, a fácánt félbevágom, pirított kenyérszeletekre helyezem, mártásával bevonom.
Szerethető étel, ráadásul, akárhogy is nézzük, vadétel.

Az erdő-mező vadjait elejteni és vacsorává átlényegíteni mindig is férfimunka volt, sőt nem is munka, hanem küzdelem. Öldöklő harc, amiben a férfi vagy győz, vagy elbukik. Most mindenesetre egyértelmű, hogy a fácánok húzták a rövidebbet.

Győztünk.

Receptek a hajtás után.

Előző
  • 1
  • 2
Következő