Tojásfújás és festés kétbalkezeseknek

Előbb a híg fehérje távozik...

Én voltam az egyetlen fiú az osztályban, aki nem várta a húsvétot. Én voltam az egyetlen fiú az utcában, aki nem kajtatta körbe a szomszédságot. Én voltam az egyetlen fiú a rokonságban, aki nem a markát tartotta. Én voltam az egyetlen, akit mindenki hülyének nézett.

Hétfő reggel nem keltem hatkor, nem táraztam be büdös kölnit, nem memorizáltam kínos locsolóverseket. Maradtam otthon, minden évben megnéztem a Vukot, majd csengetéskor én néztem ki az ajtón anyám vagy nővérem helyett.

Galéria fújástól ragasztásig és lakkozásig. Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

Ha hegedűs cigányok jöttek, udvariasan átküldtem őket a szomszédba, hogy ott sok lány lakik és a nótát is szeretik, ha édesapám kis tanítványai jöttek aprót vadászni, udvariasan továbbküldtem mind – volt más pedagógus is a kertvárosban.

Ha nővérem barátai érkeztek vagy a rokon férfiak, kitártam az ajtót, de amúgy nem mozdultam. Szépen felöltözve ültem otthon, míg tíz órakor fel nem cihelődtünk apámmal és át nem sétáltunk keresztanyámhoz és nagynénémhez. Egyiknél a csokis-epres sütemény, másiknál a sonka volt zseniális. Búcsúzáskor mindig jött a kínos műsorszám: kaptam tojást, csokit, aztán kezembe, majd tiltakozásomkor a zakócskám zsebébe dugdosták volna a pénzt, mintha csak kéretném magamat. Pedig tényleg nem azért mentem.

Anna kivágja a mintás szalvétát a dekupázsoláshoz Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

Nem tudom miért, gyerekkorom legmegalázóbb pillanatai voltak ezek – nekem nem ment az üzletszerű locsolkodás, a kéjelgés a pénzé váltható ünnep felett. Kedd reggel az iskolában mindenki dicsekedett, hogy mennyit szedett össze; gazdag falukból érkezett osztálytársaim olyan összegeket mondtak be, mint tanító apám havi fizetése. Nem tudtam irigykedni, nem haragudtam rájuk boldogságukért, önként vontam ki magam. Egyedül maradtam a csokitojások eldobált csomagolásával. Az utcán széttört, magányos piros tojásokat békésen csipegették a madarak, ujjongva táncoltak körbe a hangyák. A kedd után jött a szerda.

Pont azokban az években voltam gyerek, mikor az igazi népszokásokból már semmi sem maradt, de a fiúk és legénykék még hordában jártak locsolni. Mindenki tudta, hogy ez a nap nekik a pénzről szól – nem is csinált gondot egy nő és lány abból, hogy igazán szép, igazán hímes legyen a tojás.

Így néz ki a tojás lakkozás előtt Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

Most, csütörtökön az irodába érve nagy készülődésben találtam a lányokat. Nem a megélhetési locsolóknak, hanem csak úgy önmaguknak, az örömért serénykedtek.

Anna szalvétát vágott, Zsófi tűvel tojást lyuggatott. Tojást fújni jó móka, de nézni még jobb: az apró lyukon hopp, kiugrik a fehérje, majd a sárgája is. Meglepő, de sokan félnek a művelettől, pedig csak egy hegyes tű kell hozzá, amellyel a héj mindkét végén apró lyukat ütünk. Óvatosan, mintegy két-három milliméteresre tágítjuk, aztán nagy levegő, a tojást finoman megtartva elég belefújni az egyik lyukba, és már tányérban is a java.

Tényleg.

Nagy kár, hogy amikor én voltam gyerek, nekünk senki sem csinált ilyet: ehelyett valami csehszlovák vegyi festékkel keményre főzték a tojásokat, amelyek szinte a sárgájukig elszíneződtek és ehetetlenné váltak. Aki nagyon igényes volt magára, ragasztott rá valami olcsó vizes matricát – „minek szenvedni, a kölykök úgyis eldobják!”

Lakkozás után a biztonságos tartóban várják a locsolókat Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

Nem lehet mindenki tojáspatkoló vagy népi iparművész – de nekem a gyors és könnyű dekupázsolás is képes visszaadni egy kevéskét a kihalófélben levő népszokásból. Tényleg csak egy kis ragasztó kell hozzá, vékony mintás papír, majd száradás után leheletnyi lakkréteg – ha vége a hétfőnek, nincs kényszer a kihajításukra. Ha pedig már locsolók sem jönnek, jövőre ismét szép húsvéti dekoráció lehet belőlük. Egy ilyenért még én is írnék locsolóverset...