A sárgabarack magját sokan mandulához hasonló íze miatt kedvelik, sokan pedig azért, mert gyógyítja a rákot. Egyelőre úgy tűnik, azok járnak jobban, akik az íze miatt eszik.

 

„Paul Reidnek már halottnak kellene lennie. Amikor évekkel ezelőtt egy ritka, gyógyíthatatlan limfómával diagnosztizálták, az onkológusa öt, maximum hét évet adott neki. De ő felvette a harcot, és legyőzte a halált. A fegyvere? Barackmagok. Naponta harminc darab.” A mondatok a The Sidney Morning Heraldban jelentek meg 2010-ben, a cikk pedig számos csodálatos gyógyulás bemutatásán keresztül villantja fel a barackmagok rákgyógyító hatását.

Forrás: Tom Francis

A történet nem különösebben új, a hetvenes években egyszer már lefutott a minden féle rák ellen védő, és gyógyító csodálatos barackmag-diéta.

A barackmagban van egy vegyület, az amigdalina. Ettől van olyan finom kesernyés, mandulára hasonlító íze, ezért törjük föl a csonthéjat, és esszük meg,ami benne van. Az amigdalinát (C20H27NO11) először a keserűmandulából sikerült izolálni 1830-ban. Később a Prunus nemzetség több másik fajából, a sárgabarackból (Prunus armeniaca) és a kései meggyből (Prunus serotina) is sikerült kimutatni.

Finom whisky helyett rákgyógyszer

Az amigdalina szintetikus formája a laetril vagy B17 vitamin (vegyjele C14H15NO7). A név ne tévesszen meg senkit, az anyagnak semmi köze a vitaminokhoz: a kémikus Ernst T. Krebs nevezte először annak, abban a reményben, hogy esetleg sikerül táplálék kiegészítőként regisztrálni, és akkor meg lehet úszni a gyógyszerekre vonatkozó szigorú engedélyeztetési procedúrát.

Krebs apja volt az, aki fölfedezte a huszas években, hogy a barackmagból kinyerhető amigdalina gyógyítja a patkányokban a tumort. Teljesen véletlen volt a dolog, az emberi életek megmentése és a rák elleni harc mellett később csatasorba álló idősebb Krebs azt próbálta megoldani, hogy a szesztilalom idején kapható pocsék ízű whiskyket valahogy ihatóvá tegye. A véletlen felfedezéskor már maga az öreg is jelezte, hogy az amigdalina emberi kezelésre nem feltétlenül alkalmas, mert túlságosan kiszámíthatatlan a hatásmechanizmus.

Ez viszont nem nagyon érdekelte a fiát, Ernst T. Krebs juniort, aki húsz évvel később szintetizálta az amigdalina állítása szerint biztonságos és kiszámítható kongenerét, a laetrilt. Az anyag igazi népszerűségét egy kanadai vállalkozó, Andrew McNaughton Jr.és Dr. Ernesto Contreras patológus hozta el, aki a mindig is magas sztenderdeket képviselő mexikói klinikák egyikét megnyitva állt az ügy mellé.

Bizonyíték nincs, hippik és fitnesz van

A laetril hatásosságát semmiféle klinikai vizsgálat nem bizonyította, a hetvenes évekbeli óriási népszerűségét a témának nagyobb írást szentelő Dr. Irving J. Lerner (Laetrile: A Lesson in Cancer Quackery) a korszak több, egymástól független, de egy irányba ható tendenciájával magyarázta.

Egyrészt az akkoriban teret nyerő, nagy mozgalommá váló New Age és a misztikára való fogékonyság, másrészt a kormányzattal szembeni egyfajta lázadás (a laetrilt Kaliforniában már viszonylag korán megpróbálták betiltani), harmadrészt a hetvenes években sok amerikaiban megjelenő tudományellenesség voltak az okok.

Ehhez jött még hozzá az akkoriban a média által is igen rendesen gerjesztett egészségtudatosság-hiszti (ami aztán majd a nyolcvanas évek elejére, a fitneszőrületben csúcsosodik ki). Mindeközben a mozgalmat elindítók mindössze két év alatt 2,5 millió dollárt kerestek fejenként (ez mai árfolyamon tizenhárom millió dollár lenne) a minőségbiztosítási elveket nem különösebben szem előtt tartó rákgyógyszer gyártásából és forgalmazásából.

A cián mérgező, de csak a rákra

A laetril ciántartalma 6%, ami egy átlagosan javasolt, 10 000 - 50 000  mg-os adag esetében is komoly egészségügyi problémákhoz vezetne rövid távú szedés mellett, ugyanis a halálos dózis 1, 5 mg/testsúlykilogramm.

Ahhoz, hogy a cián hatni tudjon, szerencsére egy olyan enzimre van szükség (béta-glukozidáz), ami emberi szervezetben nem fordul elő.

Az amigdalina vagy laetril kúrát promótálók szerint viszont a daganatos sejtekben nagy mennyiségben megtalálható az enzim. Tehát amikor az amigdalina találkozik egy daganatsejttel, az abban levő cián kioldódik, és kifejti erőteljes sejtpusztító hatását. Kizárólag a daganatos sejteken – legalább is a propagátorok szerint.

Ez persze nem igaz

Sajnos az eddig lefolytatott kutatások és kísérletek egyike sem mutat még csak megközelítőleg hasonló hatást sem, mint amit állítanak.

Nem arról van szó, hogy a több évtizedes kutatások során nem volt teljesen egyértelmű az eredmény, hanem arról, hogy nem volt egyetlen olyan szabályos kísérlet, ami minimális hatékonyságot kimutatott volna. Az olyan anekdotikus esetek, mint a cikk elején idézett Paul Reidé semmi másra nem alkalmasak, mint arra, hogy a kétségbeesett betegekről ötvenezer forintokat húzzanak le egy-egy doboz megadózisú barackmagért.