Izotóniás italok: milliárdos átverés

2014.07.28. 10:33

Az izotóniás italokat ma sokan a sport elengedhetetlen kellékeként isszák, és attól félnek, hogy nélkülük a szervezet kiszárad, végzetesen felborul az elektrolit-egyensúlya, vagy romlik a sportteljesítmény. Pedig ez korántsem volt mindig így: a mára milliárdos üzletág a hetvenes években még sehol nem volt – és utána is csak azért, mert rengeteg pénzt költöttek "tudományos" kutatásokra.

A sportitalok vagy izotóniás italok piaca egy 2011-es becslés szerint 2016-ra eléri a kétmilliárd dolláros forgalmat.

Ami a hetvenes években még szinte senkinek nem kellett, mára a sportolás elengedhetetlen kellékévé vált sokak szemében, és a nagy üdítőutalgyártók mindegyikének megvan a saját izotóniás márkája (Coca cola – Powerade, GlaxoSmithKline – Lucozade, PepsiCo – Gatorade).

Forrás: © Håkan Dahlström/Håkan Dahlström

Noha az izotóniás italokat már a hatvanas években elkezdték árulni, az igazi népszerűségük csak a nyolcvanas években jött el.

A nyolcvanas évek előtt egyáltalán nem volt olyan evidens, hogy szomjoltásra nem a víz a legmegfelelőbb. Sőt: tornaórán és edzésen nemhogy sportitalt, de még vizet sem volt szabad inni edzés közben. Ez nemcsak az edzésekre volt igaz: a hetvenes években még a maratoni futókat is lebeszélték a vízfogyasztásról, mert attól féltek, hogy lelassítja őket.

Egyáltalán: a folyadékpótlás nem volt olyan kardinális kérdése a sportnak, mint amekkorává a nyolcvanas években vált.

A dehidratáció mítosza

Ehhez az kellett, hogy az üdítőt gyártó cég, karöltve az első ilyen italt kitaláló nefrológus, Robert Cade munkahelyével elképesztő mennyiségű kutatást finanszírozzanak. A sajátos módon megtervezett kísérletek, illetve a sajátosan értelmezett kutatási eredmények sulykolásával evidenciává tették azt a – hamis – elgondolást, miszerint a minimális dehidratáltság is tragikus hatású a sportteljesítményre nézve.

A sportitalok kommunikációjában pontosan ez a tudományos retorika volt az, ami az elképesztő népszerűséget meghozta. A nagy sportitalmárkák forgalma semmi máson nem múlik olyan nagyon, mint a hitelességen, és a „tudományos” retorikán. Ehhez pedig szükség van a kellő mennyiségű kísérleti eredményre, amik akkor a legjobbak, ha nem zavarnak bele mindenféle független tudósok. Nem véletlen, hogy a Gatorade-nek is, és a Lucozade-nek is van saját tudományos akadémiája (Gatorade Sports Science Institute, Lucozade Sports Science Academy).

Nem szomjas? DE!

A sportitalbiznisz legnagyobb kommunikációs húzása az volt, hogy elhitették az emberekkel: nem bízhatnak a saját testük jelzőrendszerében. „Amikor szomjasak vagyunk, már késő”, „a szomjúság az utolsó vészjelző, akkor már megtörtént a kiszáradás”, „lehet, hogy nem is vesszük észre, és túl keveset iszunk” – számtalan ilyen és ehhez hasonló állítás hangzott és hangzik el ma is a szakértők, sportorvosok szájából, vagy éppen a különböző életmód magazinok hasábjain.

A konklúzió pedig mindig ugyanaz: akkor is inni kell, ha nem vagyunk szomjasak, és nem vizet, hanem lehetőleg valamilyen izotóniás italt. Számtalan rendkívül tudományosnak látszó, valójában sima reklám kiadvány, szajkózza ezeket a téziseket, az amerikai hadsereg is izotóniás italokkal hidratálja az Amerikai Nép Hazát védő Gyermekeit, az olimpiáikon pedig lebdába sem rúghat az, aki nem hidratál szakszerűen. A szakszerű ez esetben azt jelenti, hogy annak a cégnek a termékét issza, amelyikkel az Olimpiai Szövetség éppen millió dolláros hirdetési együttműködést kötött. Vagy említhetjük például az American College of Sports Medicine-t is, amelyik 1992-ben negyedmillió dolláros adományt fogadott el a Gatorade-től. Négy évvel később kiadták a „nulla % dehidratáció” doktrínát, ami – nem fogják elhinni – arról szólt, hogy minden sportolójuk igyon annyit, amennyit csak bír, különben ki fog száradni.

Pedig a szervezet jobban tudja

Az emberi szervezet folyadékháztartása nagyon precízen szabályozott, érzékeny rendszer. „Semmilyen kutatási eredmény nem igazolja, hogy nem a szomjunk lenne a legmegbízhatóbb jelzőrendszer. A baj csak az, hogy akkor sokkal kevesebbet lehet eladni ezekből az italokból” – mondja Tim Noakes, aki a nyolcvanas évek elején szintén kivette a részét a izotóniás bizniszből.

A hiponatrémia mítosza

A sportitalok forgalmazóinak másik nagy mumusa a nátrium volt, pontosabban a sportolás alatti izzadás miatti nátriumkoncentráció csökkenés, és az amiatt beálló hiponatrémia. Ez volt a fő ellenérve a vízzel szemben, hiszen a vízzel nem oldható meg olyan hatékonyan a kiizzadt nátrium pótlása, mint a szuper izotóniás italokkal. A vicc az, hogy a hiponatrémia akkor szokott előállni, amikor valaki extrém sok vizet iszik meg rövid idő alatt. Ez valóban nem kívánt egyensúlytalanságokat idéz elő a szervezet elektrolitháztartásában.

Csakhogy, ahogy arra többen is rámutattak (pl. Arthur Siegel és Jonathan Williams), ez általában azokat az amatőr vagy félamatőr futókat veszélyezteti, akik dehidratációtól való félelmükben több vizet isznak, mint kellene.

„A nagyon komoly, jó időket futó maratoni futók esetében valóban fennáll némi kiszáradás veszélye, de semmi olyasmiről nincs szó, ami veszélyeztetné a sportteljesítményüket. Lefutják a maratont, aztán szépen visszapótolják az elvesztett folyadékot.” – mondja Siegel (belgyógyász főorvos, Harvard Medical School). A baj azokkal van, akik gyakorlatlanok, lelkes amatőrök: ők ugyanis fizikailag képtelenek olyan szinten megterhelni a szervezetüket, hogy bármilyen dehidratáció fellépjen – viszont mivel a fejükbe ültették az ettől való fóbiát, isznak, mint a gödény. És ha vizet isznak ilyen rettenetes mennyiségben, akkor valóban beállhat a hiponatrémia.

Ügyes, nem igaz?

Először el kell hitetni az emberekkel, hogy nem bízhatnak a szomjukban, aztán el kell hitetni velük, hogy a minimális kiszáradás is rettenetes hatásokkal jár, legvégül pedig a nykló nélkül vizet vedelő, és esetleg emiatt rosszul levő amatőrökre mutogatva, ezekre az esetekre tudományos kísérletek százait alapozva elmagyarázni, hogy a vízzel van a baj.

Ráadásul a fogakra majdnem olyan káros, mint a kóla.