A tengerből a disznók eszik ki a szardíniát

A tengerekben, óceánokban fenyegető ökológiai katasztrófa (hogy tudniillik, az értékes halakat addig halásszuk, amíg vannak, illetve egy kicsivel még utána is) sokakat arra ösztönzött, hogy forduljanak a kevésbé értékesnek tartott, de széles körben fogyasztott fajták felé. Az olyan, zsákményhalnak nevezett fajták, mint a szardínia, a hering, a sprotni vagy a szardella elvileg bőven a fentarthatóan halászható kategóriában lennének. Gyakorlatilag mi ezt is elkúrjuk.

Zsákmányhal a nevük

A halászati szövetségek és természetvédelmi szervezetek a kisméretű, zsákmányhalnak nevezett halakat (szardínia, hering, sprotni, szardella stb.) általában teljesen fenntarthatónak tartják. Ezek a halak még a legenyhébben veszélyeztetett kategóriát sem karcolták meg az elmúlt évek során. A túlhalászás miatt a nagyobb méretű, régóta népszerű fajták (kékúszójú tonhal, vadlazac stb.) a konkrét kihalás küszöbén egyensúlyoznak.

Ráadásul az eddig relatív biztonságban levő fajtákat, mint a makréla is sikerült túlságosan népszerűvé tenni (elvileg pont azért, hogy védjék a nagyobb veszélyben levő halakat). Úgyhogy ilyenkor igazán jól jön pár olyan fajta, amit egyáltalán nem érint a túlhalászás, mert annyira szaporák, és annyira gyorsan nőnek, igaz?

Nem igaz.

Forrás: Vincent Desjardins

A túlhalászat mindent agyonvág

A jelenlegi lehalászási tempóval szemben ezek a szaporább, gyorsabban fejlődő fajták valóban védettebbek valamivel, de ez korántsem jelent immunitást.

A szardíniát például a hetvenes, nyolcvanas években a jelenlegi mennyiség sokszorosában halászták, és a ha a nyolcvanas évek végén nem esik vissza drasztikusan az irántuk való kereslet, illetve nem vezetnek be bizonyos területeken szigorú moratóriumot, mára nem lennének sehol. Ehhez az kellett, hogy a korábbi tizedére essen vissza a lehalászott heringek mennyisége. A halpopulációnak így az elmúlt huszonöt évben volt elég ideje összeszedni magát, és mára eljutott arra a szintre, hogy megint teljesen biztonságosnak minősítették a halászását. Ehhez viszont az kellett, hogy még időben észbe kapjanak, és egy kifejezetten szapora egyedekből álló populációról legyen szó. És még így is beletelt jó néhány évbe, mire helyrebillent a dolog.

Az állattenyésztés mindent tönkretesz

Szakértők egyetértenek abban is, hogy egyáltalán nem azzal a hallal van a baj, amit megeszünk: még akkor is nehezen tudnánk kienni az összes heringet az óceánokból, ha tényleg rákapcsolnánk.

A probléma azzal van, hogy ezek a zsákmányhalak főként ipari felhasználásra kerülnek: a húsipar és az élelmiszeripar egyéb ágai is előszeretettel használják a szardíniát. És nemcsak azt a hulladékot, amit a konzervekbe nem lehet beletenni, hanem az egészet. Liszttel, halolajjal etetik a sertéseket és a baromfit, hogy azok gyorsabban nőjenek, de a farmon nevelt lazacok takarmányozásában is komoly szerepük van ezeknek a halaknak. Egy 2012-es, Oregoni Egyem által kiadott tanulmány szerint, a kifogott zsákmány- vagy takarmányhalak direkt piaci értéke 5,6 milliárd dollár, addig ez az összeg megduplázódik, ha ipari felhasználásra kerülnek, és a segítségükkel elért eredményeket számítjuk. Ezek az apró halak kétszer annyit érnek, ha sertéshúsként adják el őket - és míg a direkt fogyasztói piac relatíve kicsike, és egyáltalán nem veszélyeztetné a populációt, az ipari felvevőképesség gyakorlatilag korlátlan.

A nagyobb is jó, ha kisebb

Egyébként nemcsak ezekre a kisebb fajtákra lenne igaz a nagyobb fenntarthatóság: a halpopuláció már akkor jobban jár, ha a halászatok szakítanak az eddigi gyakorlattal, és nem a kisebb egyedeket dobják vissza, hanem azokat tartják meg.

2008-ban egy torontói kutatócsoport vizsgálta meg, hogy a halászat eme fajtája mennyire lenne hasznos, és azt találták, hogy sokkal nagyobb mértékben hozzájárul a halpopuláció fennmaradásához, mint régebben gondolták. Ha a fiatalabb halakat fogják ki, és az öregebbeket hagyják a vízben, az korántsem jelent olyan nagy problémát a szaporodás szempontjából. „Egy öregebb hal a vízben, kettő hálóban levővel ér fel” – állítják a kutatók.

Minden mindegy

"Amúgy meg persze nagyjából mindegy, mit eszünk. 2048-ra az összes tenger és óceán halászhatatlan lesz, mert nem lesz bennük egy fia ehető hal sem.

Az óceánok és tengerek biodiverzitása drámaian csökken, és az emberek által fogyasztott fajok huszonkilenc százaléka már most válságban van. Ha ez a trend folytatódik, teljesen egyértelmű, hogy harminc éven belül nem marad az óceánokban semmi, amit rendesen halászni lehetne." – állítja egy 2006-os kutatás.