Az övé mellett ott volt a sajátom is: rövid, húsos kis ujjak, ahogy kígyót nyújtanak, majd csigát tekernek. A fejem ugyan párnába fúrva pihent, de az orromban éreztem a friss tészta összetéveszthetetlen szagát, sőt mama kékes, Tužidlo nevű hajszínezőjének és csehszlovák Indulona krémének tipikus keverékét is.
A lányom sírása keltett, felvettem, szuszogjon csak a vállamon, én meg háttal dőltem neki a még meleg kályhának.
A pillanat édes kis masnit kötött a múlt és jelen szálaira:
a másfél éves szuszogó lehelete összekeveredett az emlékeim illatával – a sötét szobában megjelent az újabb kép, ahogy nagyanyám elém teszi a darás tésztát, és mer rá egy nagy kanállal a sárgabaracklekvárból.
Egyedül vagyok a házban. Kint a Potyer Dönci, a kutya csahol a kapuban, benn ketyeg a falióra. Lisztet veszek elő a szekrényből, tojást a hűtőből. Régen persze a tyúkok a kertben kapirgáltak, de az egy másik falu volt, másik élettel – mégis hallom a fülemben a mama ismerős hangját, hogy
pípipipi, gyertek ide!
Miért pont darás tészta? Amikor néha elmerengtem, hogy de megenném, a feleségem felvonta a szemöldökét – feléjük még a nudlit se forgatják darába, de ahonnan én jövök, ez volt az alap. Szegénykaja, gyors vacsora, ideális húsmentes ebéd? Mind-mind benne van, de amikor az ember egy kedvelt gyerekkori fogásra gondol vissza, nem akar ideologizálni. Ugyan csíkokból áll, de nekem mégis töltött a tészta: emlékekkel van tele. Púposan.
A lisztből csak egy formás kupac kell, a közepén kráterrel – oda kerül be a tojás, minden tíz dekához egy. A szélénél kezdte mama, óvatosan bedolgozta, majd amikor a liszt felvette a tojást, gyúrni kezdte.
Nem tudom más mozdulatokkal csinálni, csak úgy, ahogy én láttam gyerekként,
térdelve a zöld konyhaszéken: tenyérrel, mindig egyforma mozdulatokkal vagy öt-hat percig.
Ő konyharuhával takarta le, bár manapság mindenki fóliát használ. Praktikus, de jó lesz a textil is, ebből legalább nem lesz szemét – amúgy sem áll össze a fejemben az emlékek szépen bevilágított filmjével a műanyag.
A pihentetés után meghintem lisztel a felületet, majd sodrófával magamtól elfele görgetve kinyújtom a tésztát – néha fordítok rajta, hogy egyenletes legyen. Akkor van kész, ha nagyjából mindenütt két milliméteres. Pár percre hagyom, jót tesz neki, ha kicsit szikkad a teteje, mielőtt olyan 20-25 centi széles sávokra szelem fel.
Nyugodtan, de nem összenyomva hurkává tekerem, majd éles késsel centi széles darabokat vágok – ezeket csak szét kell kicsit rázogatni, hogy a csiga szépen szálra nyíljon.
A friss tésztában az a jó, hogy sokkal hamarabb megfő: lobogó vízben nagyjából két perc alatt
kész a hosszúmetélt.
Tíz deka búzadarát olajban megpirítok, nem kell túl sötétre; kavargassuk, mozgassuk, akkor nem ég le. Ha megfelel a szín, öntsük fel nagyjából másfél deci vízzel.
Vigyázz, mert pattog!
- mondta ilyenkor mama, és nekem hátrébb kellett állnom. Most senki nem figyelmeztet, én öntöm a vizet, csak Banner Géza beszél a rádióban.
Kis só, kavargatás, a dara megszívja magát. A leszűrt metéltet beleöntöm, majd kanállal jó alaposan leellenőrzöm a lekvárt. Nem lehet persze baja, miért is lenne? Anyám csinálta apám beketfai sárgabarackjából, amelyek balra a kis temetőben nyugvó apai ősöknek, jobbra meg Csallóköz eltűnő botlófüzes rétjeinek integetnek.
Villám hegyén összeér a család két ága.
A rádióban harangoznak.