Elmentem Japánba rántott húst enni

bty

A rántott hús életünkben olyan, mint a víz és a levegő – nem lehet nélküle élni. A régmúlt családi ebédek, a vastag panír, a rántott csirke, borda, sertés, máj –, belénk ívódtak, évtizedeken át végig kísérték az életünket. Később megváltoztak a lehetőségek, jött a bécsiszelet, olykor igazi borjúból, de mutasson bármit is a naptár, a rántott hús fogva tart, nem ereszt. Aztán jön a nagy felismerés: lehet ezt az ételt másképpen is készíteni, fogyasztani. Például Japánban, a rántott hús Mekkájában.

„Megyek Japánba rántott húst enni" – mondom ismerősömnek, aki teljesen hibbantnak néz. Csodálkozása akkor sem lohad le, mikor hozzáteszem, hogy a női kézilabda-világbajnokság miatt utazom a távoli országba, de ha már ott vagyok, akkor

nem hagyom ki a japán rántott húst,

amelyet tonkatsunak (szabad fordításban: sertés kotlett) neveznek, és amely – egyes kitüntetett budapesti helyeken – idehaza szintén fogyasztható már.

Szóval, ez az írás nem a szusi nagyszerűségéről, nem a rámenek elképesztő összetételéről, hanem a rántott húsról fog szólni. Komoly felkészülést tettem bele az ügybe – már az utazás előtt hetekkel azt kerestem az interneten, hol van Kumamoto legjobb tonkatsu, vagyis rántotthús-étterme. Nem is kellett sokáig kutakodnom, hamar megtaláltam ezt.

Kumamoto legjobb rántotthús-éttermének bejárata Forrás: Origo

Egy igazi tonkatsu étterem Kumamoto belvárosában,

néhány lépésre a sétálóutcától és 10 perc sétára a szállodámtól. A Tripadvisoron nagyon jó értékeléseket kapott, bár tudom, hogy ezzel érdemes óvatosan bánni, mert sok a kamu dicséret. De azért bizakodom. Kollégáimat hosszan biztatom, hogy tartsanak velem, ilyet otthon úgysem esznek. Hangos kacagás a válasz, biztosítanak arról, hogy

mindenki nagymamája isteni rántott húsokat sütött

a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes és kétezres években. Azaz örökké. Nem hagyom magam, tovább mondom a magamét, szerintem már nagyon unják. Mindenféle rámenekről (japán tésztaleves), halakról, szusikról értekeznek, elvégre nem azért mentünk Japánba, hogy rántott húsokat együnk. Ne már!

A vastagon hagyott és pankomorzsával borított rántott sertéskaraj íze mennyei Forrás: The Yomiuri Shimbun/Yomiuri/Yasunari Itayama

Pedig de. Igen, ezért is. Végül sikerül rábeszélnem őket, jöjjenek velem, elvégre ökör eszik (akarom mondani, iszik) magában.

A hely 11.30-kor nyit, mi 11.45-kor alig kapunk asztalt.

Negyedórával a nyitás után tele van az étterem, mondom magamban, ha ez sem győzi meg őket, akkor semmi sem. A kedves felszolgálónő japánul csivitel, mászárimámászimá, egy szót sem értünk az egészből, de haladnak itt a korral, mert angol nyelvű étlapot tesznek le elénk. Akik jártak Japánban, tudják, mekkora dolog ez, főleg, ha nem a fővárosban, hanem attól messze, Kjúsú szigetén vagyunk. Az asztal majdnem a földdel egy szintben van, a cipőinket azonnal levetetik, az ülőpárnákra kell magunkat elhelyezni, miután testünket kissé összehajtogatva bemásztunk az asztal mögé.

Mielőtt folytatnám, annyit mindenképpen el kell mondanom, hogy

Japán olyan, mintha az egész ország egy hatalmas étterem lenne,

mintha éjjel-nappal mindenki enne, mintha odahaza a lakásokban ismeretlen fogalom lenne a főzés. Kumamoto nem tartozik az első számú turisztikai célpontok közé (szóval, nem Tokió, nem Hirosima és nem Kiotó), mégsem lehet megszámolni hány és hány különféle etető, bisztró, étterem és kifőzde vonul fel előttünk egyetlen utcában. (Meg a többiben.) Van olyan, amibe alig fér be 10 ember, de a legjobb ráment, azaz japán tésztalevest ott főzik – legalábbis azt, amit BBQ (azaz barbecue) rámen néven elénk tettek.

Kísérőnek különféle zöldségeket is kaptunk Forrás: Origo

A megdöbbentően sűrű tésztalevesben úszó húsok gusztusosak, csak az 1000 kalóriát tudnám feledni, amely ebben az egyetlen tál levesben benne foglaltatik. Nagyon nem akarok elkalandozni, vallom, Japánba négy dolog miatt érdemes igazán elmenni:

a cseresznyefa-virágzást megnézni, a shinkansen-vonatokon száguldani, elmerülni egy hagyományos, szabadtéri, meleg vizes fürdőben, az onseben és enni, enni, enni.

Kicsit most sarkítok: minden mást hagyjanak a fenébe, mert a mondás szerint, aki egy japán templomot (akarom mondani, sinto-szentélyt, még jobban akarom mondani, dzsindzsát) látott, az szinte látta az összeset. Na, jó, nem, de majdnem.

Térjünk most vissza az étterembe, ahol a felszolgáló gardírozóvá vedlik át, és csivitelő beszédével magyarázza, hogy mit szabad és mit nem, miközben tömzsi fazúzók kerülnek a kezünkbe. Neve is van:

faszezámzúzó.

Ilyet utoljára otthon a rézmozsárban láttam, ez nagyon más, ámbátor a funkciója ugyanaz. Össze kell zúzni a szezámmagokat egy tálban, majd az asztalon lévő köcsögökből a tonkatsu szószt a zúzott magra ráöntve kell elkészíteni azt a szezámos szószt, amelyet később majd a hússal együtt megeszünk. Ennek a szertartásnak különleges jelentősége van, mert enni még egy falatot sem kaptunk, csak az ihatatlan ízűnek tűnő (első ízlelésre valóban az) teát kortyolgathatjuk lelkesen.

A faszezámzúzóval a szezámmagokat összetörjük és tonkatsu-szósszal meglocsoljuk Forrás: Origo

Közben zúzunk, zúzunk és zúzunk, mert a szezám értékes anyagai csak akkor szívódnak fel, ha jól összetörtük őket.

Amikor ezzel megvagyunk, jöhet rá a tonkatsu-szósz, majd a kevergetés. Irtó éhesek vagyunk már, ilyenkor jöhet a nagy szentségtörés: a faszezámzúzó végére tapadt, kellően összetört, szószos magvakat egy gyors mozdulattal a szánkba juttatjuk – szerencsére egy japán sem néz oda, mert különben lehet, hogy az utcán találnánk magunkat. Az egész miskulancia értelme majd az lesz, hogyha egyszer végre megkapjuk a rántott húsokat (amiért jöttünk), akkor ebbe mártogatva együk meg ezeket. Újabb szentségtörés:

a rizzsel ezt a mártást nem szabad összeönteni.

Ha ezt egy japán meglátja, kiszalad a világból.

Most jöjjön megint egy kis kitérő. A klasszikus japán rántott hús (vagyis a tonkatsu) kizárólag sertésből készült. Ugyanakkor ebben a kérdésben Japán már megengedőbb: ebben az étteremben is kínáltak olyan vegyes tálat, amelyben a sertés mellett a rák és a csirke is szerepelt. A legfontosabb azonban most jön:

legyen bármilyen is a hús, azt nem zsemlemorzsa, hanem panko morzsa borítja.

A panko szinte alig szívja magába az olajat (ellentétben a zsemlemorzsával, amely tocsogni tud az olajban), sokkal légiesebb, könnyedebb érzést ad a húsnak.

Az igazi japán rántott hús (a tonkatsu) sertéskarajból készül Forrás: Origo

Az elkészítés módja is fontos: a tonkatsut soha nem szabad serpenyőben elkészíteni, hanem olajsütőben kell, úgy, hogy a forró olaj teljesen ellepje a húst. A kötelező kellék a tonkatsu-szósz, amely lehet édeskés, de lehet csípős is. Bármelyiket választjuk, zseniális lesz. Ja, és még egy.

Japánban nem divat a hús klopfolása.

Ezért aztán ne csodálkozzunk, ha a magyarországi papírvékony (gúnynevén: sült panír) hús helyett szép vastag szeleteket szolgálnak fel, amelyeket a sütés után csíkokra vágnak, hogy pálcikával is meg lehessen enni azt. (Kérésre azért hoznak villát, vagy kanalat.) A vastagabb hús sokkal ízesebb, mint az a változat, amelyet az elmebetegségig szétklopfolnak – halló, magyar szakácsok, tetszenek ezt olvasni?

De többre nincs idő, mert közel félórás várakozás után kerülnek elénk a csodálatosságok. Elsőre olyan rántott sertéskarajt kértem, amelynek a tetejére félig sült, nagyon folyós és hagymával megbolondított tojásrántottát csorgattak. A tálalás művészi, a hozzá tartozó kötelezettség (a neve miszoleves) egy kis tálban érkezik, benne az úszkáló zöld növényekkel, a siitake gombával és az elmaradhatatlan tofuval. A rizs itt is kissé ragacsos, de puha, és a rántott hússal, a szezámos tonkatsu-szósszal vegyítve egyszerűen mennyei.

Nem, nem sejlik fel a nagymama,

sem a sarki étterem kockás abrosza a kisfröccsel, ez teljesen más, ezt nem lehet leírni, ehhez el kell utazni, és meg kell kóstolni.

A vegyestálban nemcsak sertéskaraj, hanem rák és csirke is volt Forrás: Origo

A kollégák vegyestálat kértek, hiába mondtam nekik, hogy hagyják a rákot másra, de nem, ragaszkodtak hozzá. Amikor az igazi tonkatsut (a sertéskarajt) a szájukba veszik, elégedett mormogás a reakció, ekkor már tudom, hogy

győztem, hogy meggyőztem őket, ide érdemes eljönni enni, sehová máshova.

Második látogatásunkkor már én is hagyom a tojásos húst a fenébe, jöjjön a hagyományos és igazi tonkatsu, a rántott sertéskaraj pankomorzsában, a vastag hús, az íztextúrák varázsa, ahogyan az egész szétomlik az ember szájában.

Egy másik vegyestál Kumamotóból Forrás: Origo

Kérem, be kell vallani:

Japán K.O.-val nyerte meg a rántotthús-küzdelmet Európa előtt.

Szándékosan nem vetem most össze a magyar háziasszonyok vasárnapi ebédjét ezzel a japán mesevilággal (nem is lenne sportszerű), de az Európában etalonnak számító bécsiszelet is kiütéssel vesztett a pankomorzsás tonkatsuval szemben. Ezt kellene itthon megtanulni, ezt kellene az egész világnak átvenni. Ha sok pénzem lenne, nyitnék Budapesten egy tonkatsu éttermet, hogy mindenki élvezhesse azt, amit mi a távoli Kumamotóban élvezhettünk.

Miszoleves és egy tál rizs is kell a lakomához Forrás: Origo

Már minden elfogyott, csak a rák farka figyel a tányérokon, mozdulni kellene, de nehezen megy, pedig lassan menni kell, indul a busz Jacusíróba, ott lesz délután kézilabdameccs. A kollégák elismerően és teli hassal morognak, a buszon majd beüt a kajakóma, de annyi erejük még van, hogy elismerjék: igazam volt. Mert lehet bármilyen mennyei a szusi, lehet bármennyire is jó a rámen, megunhatjuk egy hét után a japán konyhát, válthatunk bajorra, vagy olaszra (Kumamotóban mindkettő a rendelkezésünkre állt),

a japán rántott húsról csak ódákat lehet zengeni.

Ebben a cikkben én is megpróbáltam mindezt megtenni.

Kumamoto, Japán, 2019. november 30 - december 11.