Vödör víztől a parfümig: a húsvéti locsolkodás meglepő története

Húsvéthétfőn illatfelhő és rímek szállnak a levegőben – vödör víz helyett ma már kölni, piros tojás helyett csoki jár, de a locsolkodás lényege nem változott: nevetés, közösségi élmény és egy csepp hagyomány. Vajon honnan ered ez a furcsa, mégis kedves szokás, és hogyan él ma tovább?

A húsvéthétfői locsolkodás az egyik legélőbb magyar népszokás, amely generációk óta ápolja a közösségi összetartozást, a humor és a vidámság hagyományát. Bár ma már inkább játékos és szimbolikus formában él tovább, eredete sokkal mélyebb és rituálisabb gyökerű.

A locsolkodás eredete

A locsolkodás a közép-európai húsvéti szokások egyik legismertebb és legjátékosabb formája, amelyben a húsvéthétfő kapja a főszerepet. Ezen a napon a fiúk már kora reggeltől kezdve vízzel – újabban inkább kölnivel vagy más illatos permettel – locsolják meg a lányokat. A hölgyek ebben a szokásban a „meglocsolt” szerepét töltik be, cserébe tojással, édességgel vagy más apró ajándékkal jutalmazzák a locsolókat.

A népi hagyományokban ezt a napot gyakran nevezték „vízbevető” vagy „vízbehányó hétfőnek”, hiszen még a XX. század közepén is elterjedt volt az a szokás, hogy a lányokat egy-egy vödör hideg vízzel öntötték nyakon – vagy épp egy itatóvályúba dobták őket. Mindez természetesen ünnepi keretek között történt: a lányok ilyenkor legszebb ruhájukat öltötték fel, és mosollyal (néha kényszeredett türelemmel) tűrték a jeges meglepetést.

Napjainkban ez a drasztikusabb forma már visszaszorulóban van, inkább falvakban vagy hagyományőrző közösségekben fordul elő. A legtöbb helyen a locsolkodás ma már inkább jelképes: egy rövid, tréfás locsolóvers után parfümmel, kölnivel, vagy a fiatalabb generáció körében akár szódásszifonnal, virágpermetezővel vagy kerti slaggal történik a locsolás. 

A jutalom pedig marad a klasszikus: festett, díszített – gyakran hímes – tojás.

A húsvéti locsolkodás szokását sokan még ma is tartják. 
Fotó: Skanzen Press

A locsolkodás gyökerei a középkori szláv néphagyományokig nyúlnak vissza, és már a 14. századból találhatók róla írásos feljegyzések. A legkorábbi ismert említés Konrád Waldhauser (1326–1369) nevéhez fűződik Csehországból. 

A szokás nemcsak a magyaroknál, de a szlovákok, csehek, ukránok és lengyelek körében is elterjedt volt.

Magyarországon csak később, a 17. századtól kezdve bukkan fel írásos formában. A legrészletesebb korai leírást Apor Péter adta 1736-ban írt művében (Metamorphosis Transylvaniae), ahol így emlékezett meg a szokásról: „… úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben …”

A locsolkodás a vízhez kapcsolódó ősi termékenységi rítusokhoz is kötődik, de keresztény szimbolikája is van: a víz nemcsak a megújulást és megtisztulást jelképezi, hanem utalás lehet a keresztségre is. Egy népi legenda szerint pedig a jeruzsálemi asszonyokat, akik Jézus feltámadásának hírét vitték, vízzel próbálták elhallgattatni az őrök – ebből is fakadhat a húsvéti vízöntés szimbolikája.

Gyerekek számára igen népszerű a csokitojás a locsolásért cserébe
Fotó: Shutterstock

Kölni, rímek és nevetés

Az idők során a vödör víz szerepét egyre inkább átvette a parfüm vagy kölni. Ezzel együtt kialakult a locsolóvers műfaja is – tréfás, sokszor suta, népi rigmusokkal kértek engedélyt a fiúk a locsolásra, például ezzel a klasszikus verssel:

„Zöld erdőben jártam,
Kék ibolyát láttam,
El akart hervadni,
Szabad-e locsolni?”

A locsolkodás vidám, játékos eseménnyé vált: családok, rokonok, szomszédok jöttek össze, a legények egymással versengtek, ki hányszor, hány helyre megy. A lányokat pedig nagy megtiszteltetés érte, ha sok locsoló érkezett – ez a népszerűség jele is volt.

A tojások díszítésének számos módja van
Fotó: KLAUDIA RADECKA / NurPhoto

Locsolkodás ma – múltidéző játék vagy élő hagyomány?

Manapság a hagyomány főként falvakban, kisebb közösségekben él tovább igazán – de sok városi családban is megtartják, akár csak szimbolikusan. A gyerekek édességet és pénzt kapnak a locsolásért, a kamaszok már parfümmel és vicces versikékkel próbálkoznak, a felnőttek pedig gyakran csak jelzésértékűen „locsolnak”.

A hagyomány átalakul, de nem tűnik el – és ez talán a legfontosabb. A locsolkodás nem csupán játék, hanem közösségi élmény, ami összeköt generációkat, vidámságot csempész az ünnepbe, és segít emlékezni a hagyományainkra.