Kórházaktól a fitnesztermekig - a müzli története

muzli sztori
Vágólapra másolva!
Eredetileg alpesi pásztorok étele, később egy zürichi orvos fedezte föl a nagyobb közönség számára. Aki reggelivel szereti kezdeni a napját, valószínűleg próbálkozott már ezt beépíteni az étrendjébe. A svájci müesli szó egyébként azt jelenti, hogy kásácska.  
Vágólapra másolva!

Forrás: Táfelspicc

A feltaláló

Mazsola, kókusz, különféle aszalt vagy éppen friss gyümölcsök, rengeteg rost, gyors és lassú szénhidrát, vitaminok - ha a reggeliben hívők táborát gyarapítjuk, akkor tényleg nehezen találunk alkalmasabb ételt arra, hogy beindítsuk az emésztésünket (ha meg nem hiszünk a reggeliben, akkor első étkezésnek is jó választás). A müzlit Maximilian Bircher-Benner nevű orvos fedezte fel a világ számára - legalábbis Európában, mert mint azt később látni fogjuk, az USA-ban ettől teljesen függetlenül is ugyanarra az eredményre jutottak: a reggelire fogyasztott, gabonából és gyümölcsökből, magokból álló ételek jót tesznek az emésztésnek, rostban gazdagabbak, mint a korban igen elterjedt húsos, tojásos reggelik. Utóbbi elsősorban a tehetősebb társadalmi csoportok körében volt jellemző.

Bircher-Benner, a müzli felfuttatója egyébként is nagy hirdetője volt a rostgazdag nyers ételek fogyasztásának - a történet szerint egyszer a saját sárgaságát úgy gyógyította meg, hogy nem evett semmi mást, csak almát - és amikor egy Alpok-beli kirándulás alkalmával az egyik pásztor a ma ismert müzlihez hasonló étellel kínálta meg, rögtön lenyúlta az ötletet. Eredetileg kizárólag kórházi étrendben használta, ahol a nyers, friss gyümölcsben és rostokban gazdag diétának komoly szerepet szántak a betegek gyógyításánál. Aztán mivel az emberek igencsak megkedvelték, elkezdett terjedni, amivel együtt különböző variációi is megjelentek. Ezek a modern és változatos megoldások aztán olyan messzire kerültek a müzli eredeti koncepciójától a különböző ízesítésekkel, hozzáadott csokival, cukorral, amennyire csak lehet. A számtalan ma népszerű változat között az eredeti receptet könnyen föl lehet ismerni onnan, hogy nem tartalmaz mást, mint zabpelyhet, mandulát, almát és mogyorót. Ráadásul az alkotóelemek aránya pont fordítva működött, mint a manapság kapható gyári termékek esetében: gyümölcsből volt benne a legtöbb, és zabból a legkevesebb.

Az eredeti müzli

Az eredeti recept a következőképpen nézett ki: 1 evőkanál zabpehely, 1 nagyobb, lehetőleg savanykás, reszelt alma, 1 evőkanál darált mandula vagy mogyoró, egy evőkanál citromlé és ugyanennyi tejszín (eredetileg cukrozott sűrített tej, tekintve, hogy abban az időben a tejtárolás még nem volt olyan megbízható, hogy kórházi betegek étrendjébe be lehessen biztonsággal építeni. Abba, hogy a sűrített tej és a citromlé reakciójából mi születik, bele sem merünk gondolni). Persze ez a klasszikus keverék ma már sokak számára kifejezetten szegényesnek tűnik, ami érthető: amikor a müzliből először csak népszerű, majd a nyolcvanas évek fitnesz-őrületének köszönhetően alapvető reggeli vált, hipp-hopp megjelent ezer változat, nyolcszázféle ízben, gyümölccsel vagy anélkül, csokival stb. De az igazi müzlit még ma is föl lehet onnan ismerni, hogy kizárólag zabpehely képviseli benne a gabonát, és nincs sem pufirizzsel, sem kukoricapehellyel fölütve.

Noha előszeretettel nevezik diétás élelmiszernek (mindent előszeretettel neveznek annak, ami nem tartalmaz feltűnően sok zsírt vagy cukrot), azért a dolog nem ilyen egyszerű: sem a zab, sem az egyéb, általában szokásos alkotóelemek (mandula, mogyoró, más olajos magvak, aszalt gyümölcsök) nem különösebben segítik a kalóriamérleg betartását, úgyhogy aki csak azért enne müzlit, mert abban kevés a kalória, annak sajnos ez nem járható út.

A granola
Mindeközben az óceán másik oldalán majdnem pontosan ugyanez történik: a kor viszonylag nehéz, zsíros, emésztést terhelő reggelijének kiváltására kerestek különböző megoldásokat az ebben érdekeltek (elsősorban orvosok, vagy a korabeli fürdők üzemeltetői). A 19. század hatvanas éveiben James Caleb Jackson találja föl a történelem első reggeli pelyhét, és elnevezi granulának - bár ez a klasszikus müzlitől és a későbbi granolától még különbözik annyiban, hogy nem magvakból és gabonapehelyből, hanem grahamlisztből készült. Egyfajta kétszersült volt, amelyet annyira kiszárítottak, hogy csak tejbe áztatva lehetett fogyasztani.

Dr. Connor Lacey a New York-i Jackson Wellnessközpont egyik orvosa 1894-ben valami hasonlóval rukkol elő, csak finomabb változatban: zabpehelyből, mézből, őrölt olajos magvakból készít reggelinek valót, amelyet zsiradékon meg kell pirítani vagy sütni, majd ezután joghurttal vagy tejjel fogyasztható.

A granolát a hatvanas években kezdték tömegével fogyasztani, a kereslet fellendülését sokan a hippimozgalom és a nyomában feltámadó vegetarianizmus nyakába varrják. A granola diadalmenete a hetvenes évek elején kezdődött, amikor egyszerre négy nagy, a reggeliiparban érdekelt cég (Pet Milk, Kellogg's, General Mills, Quaker) piacra dobta a saját, kiskereskedelmi forgalomban is kapható granoláját.

A kukoricapehely

A kukoricapehely (a puffasztott rizs, a puffasztott búza) nem müzli. Az egy másik reggeliműfaj, Will Keith Kellogg és John Harvey Kellogg kalandos és perekben bővelkedő történetével majd máskor foglalkozunk.