Megjött az étvágyunk, éppen csak enni nem lehet

Vendéglátóipari Múzeum
Vágólapra másolva!
Van abban valami borzongató, amikor a déli harangszó két tízemeletes betonház közt éri az embert. Pedig így járhat, aki hétköznap a Vendéglátóipari Múzeumba látogat. 
Vágólapra másolva!

Igyekszem úgy járni a várost, úgy intézni munkámat, hogy útközben budapesti turistának képzelem magam. Nem földre szegett fejjel baktatok, hanem felnézek a házak homlokzatára, megszemlélem a gyönyörű kapukat, a fákat, virágágyásokat, a büfék kínálatát, elolvasom az étlapokat, fotózok.

Ezúttal Óbuda volt a cél, ahol ötvöződik a régi az újjal: a beton közül előtűnt egy templomtorony. Miközben fotózni készültem, külföldinek nézve megszólított egy hölgy cekkerrel a kezében: "beszél magyarul? Az utca végénél van egy kis harangláb, ami gyönyörű harangjátékot játszik, kevesen ismerik, nézze meg!"

Harangjáték Óbudán Forrás: Halmos Mónika

A kevéssé ismert múzeum

Az, hogy maga a múzeumigazgató nyitott nekem ajtót, a színtiszta véletlen műve volt, de jó előjel: balra tőlem megláttam a Krúdy életmű kiállítást - egy szobába sűrítve Szindbád és Rezeda Kázmér szülőatyjának mozgalmas életét. Az író minden egyes sora kordokumentum. Nincs olyan szociológiai- vagy történelemkönyv, amely a magyar társadalom életének ilyen intim pillanatait lenne képes megragadni – mert

a fehér asztal körül töltött percek a legbensőségesebb viszonyt tételezik fel.

Krúdynál az olvasó mintha jelen lenne Pest és Buda valamely korabeli éttermében, látja a gőzölgő fazekat, a sistergő serpenyőt, s ha jól figyel, az ízes sorok közt rejlő gondolatot is elcsípheti.

„…hogy ilyen napra megvásárolják a fiatal libát, de mennyi minden történik az ilyen fiatal libával, amíg az embernek a kedve is elmehet tőle. Csinálnak belőle libaapróléklevest, utána tálalnak libamájas rizottót. Majd jön maga a libapecsenye. Nem, Uram, még az idei libából is sok az ilyen mindenféle. És még estére is fenyegetőzik a hideg liba, de most már a déli uborkasaláta helyett majonézes fejessalátával” - Krúdy Gyula

Korona tér a múzeum mellett Forrás: Halmos Mónika

A piactól a hiperig

A kereskedelmi rész a piactól egészen a hipermarketekig mutatja be a fejlődést; interaktív kiállítás, beszélő képekkel. Régi üzletek portáljai, macskaköves utca – a gyerekek úgy érezhetik, mintha a mesébe csöppentek volna. Engem megtámadtak az emlékek: mintha csak kisgyerekként a pécsi Király utcában járnék.

Sokan felsóhajtanak, amikor az Úttörő Áruház, azaz a Divatcsarnok (leánykori nevén Párizsi Nagyáruház) szobához érnek – szerencse, hogy a Lotz terem ma is régi fényében tündököl.

Kiváló ötlet a falon az öltöztetős baba, ami minden lánynak volt egykor,

igaz, ez mágneses, nem papír, de én is szívesen elrakosgattam a kalapokat meg a csinos masnikat.

A delikáteszbolt régi édességekkel csalogat, van Zizi is - de rég volt, vajon lehet-e még kapni igazizit? Aztán ott a Közért, a jellegzetes mérleggel és kávédarálóval – micsoda hangja volt! Az Állami Áruházat oly sok áruval töltötték fel, csak kapkodtam a fejem, miközben odaköszöntem a pénztárban ülő bábunak. Skálás szatyor, a Százszorszép desszert doboz; mindenkinek mesélnek valamiről.

Konyhai életkép a múzeumban Forrás: Halmos Mónika

A cukrászműhelytől a cselédszobáig és az öltöztetős disznó

A vendéglátók szekcióját a cukrászműhellyel kezdjük, ahol egyből rácsodálkozhatunk a kézi szaloncukor-rojtozóra. A békebeli kávéházban a napilapot az asztalon hagyták az urak, de siettek, hisz a biliárd is félbeszakadt. Bizonyos kor felett nosztalgikus ébrednek a látogatókban: a múltból ragadtak itt, vagy csak álmainkban találkoztunk velük?

A kamrában a sódar ugyan műanyag volt, de itt is volt öltöztetés:

a sertésbontást lehetett makettezni a fali sertés szét- és összerakásával.

Nagyon hasznos azoknak, akik a hentesnél olykor bajban vannak, hogy is nevezzék a kívánatos darabot.

Bekukkanthattunk a fürdőszobába: ilyesfélék még ma is vannak használatban itt-ott. A régi konyha brutális méretűnek ható multifunkciós tűzhellyel ma is megállja a helyét, de azt is megtudhattuk, mi a cseléd dolga, mi a háziasszonyé.

Hol máshol emlékezhetnénk Krúdyra? Forrás: Halmos Mónika

„Minden lánynak szigorú kötelessége a főzést megtanulni. Nem éppen azért, hogy saját kezüleg kavarja a rántást, hanem azért, hogy tudhassa, mihez mennyi hozzávaló s mennyi idő alatt lehet elkészíteni, hogy egy szemfüles szakácsné előtt szégyent ne valljon.”- olvashattuk a falon a Magyar Lányok hetilapból.

Szól a békebeli muzsika, ami az utcáról is becsalogatja az erre járót. Elmerenghetünk a hatalmas, képes térképen, és a tárgyi emlékeken, hogy miként tépázta meg a magyarországi turizmust az első világháború utáni terület-elcsatolás.

Kár ezért a megszűnt lapért Forrás: Halmos Mónika

Egy kiállítás képei

Az emeleten ételköltemények két dimenzióban, az azóta már megszűnt Konyhaművészet című szaklap fénykorából. Aki vágyott rá, egyes recepteket hazavihetett, hogyha megjött az étvágya. Olyanok csemegékben gyönyörködhettünk, mint a Vomberg Frigyes alkotta töltött tökvirág, vagy Komáromi Zoltán garnélával ékített borgőzös lazacpisztrángja.

Farkas Bálint százszorszépes mezőn fotózta a házilag pácolt fogasszelet friss kerti salátán, rózsaborsos öntettel.

A képek egytől egyig a kilencvenes évek ételfotó irányzata szerint készültek, a korszak legjobb szakácsok kezei alól kerültek ki a fotóra szánt étel-alkotások. (Az időszakos kiállítás november 1-ig látogatható.)

Büfé sajnos nincs

Amikor a vendéglátás ennyi emlékével szembesülünk, adná magát, hogy megpihenjünk egy szelet torta és pohár szóda mellett, de büfé sajnos nincs, csak 90 forintos automatás fekete.

Közben garantáltan megjön az étvágyunk Forrás: Halmos Mónika

Nem unalmas a múzeumlátogatás, igazi családi program, ha hozzávesszük az időszakos játékkiállítást, akkor meg még inkább. Utána tegyünk úgy, mint Krúdy annak idején, és stílusosan baktassunk át a közeli kifőzdébe, enni egy jó zónapörköltet. És idézzük őt bátran: „Második fogás, apróra pirított, töpörtyűs, juhtúrós galuska legyen.

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumról bővebb információt az alábbi linken talál.