Igyekszem úgy járni a várost, úgy intézni munkámat, hogy útközben budapesti turistának képzelem magam. Nem földre szegett fejjel baktatok, hanem felnézek a házak homlokzatára, megszemlélem a gyönyörű kapukat, a fákat, virágágyásokat, a büfék kínálatát, elolvasom az étlapokat, fotózok.
Ezúttal Óbuda volt a cél, ahol ötvöződik a régi az újjal: a beton közül előtűnt egy templomtorony. Miközben fotózni készültem, külföldinek nézve megszólított egy hölgy cekkerrel a kezében: "beszél magyarul? Az utca végénél van egy kis harangláb, ami gyönyörű harangjátékot játszik, kevesen ismerik, nézze meg!"
Az, hogy maga a múzeumigazgató nyitott nekem ajtót, a színtiszta véletlen műve volt, de jó előjel: balra tőlem megláttam a Krúdy életmű kiállítást - egy szobába sűrítve Szindbád és Rezeda Kázmér szülőatyjának mozgalmas életét. Az író minden egyes sora kordokumentum. Nincs olyan szociológiai- vagy történelemkönyv, amely a magyar társadalom életének ilyen intim pillanatait lenne képes megragadni – mert
a fehér asztal körül töltött percek a legbensőségesebb viszonyt tételezik fel.
Krúdynál az olvasó mintha jelen lenne Pest és Buda valamely korabeli éttermében, látja a gőzölgő fazekat, a sistergő serpenyőt, s ha jól figyel, az ízes sorok közt rejlő gondolatot is elcsípheti.
„…hogy ilyen napra megvásárolják a fiatal libát, de mennyi minden történik az ilyen fiatal libával, amíg az embernek a kedve is elmehet tőle. Csinálnak belőle libaapróléklevest, utána tálalnak libamájas rizottót. Majd jön maga a libapecsenye. Nem, Uram, még az idei libából is sok az ilyen mindenféle. És még estére is fenyegetőzik a hideg liba, de most már a déli uborkasaláta helyett majonézes fejessalátával” - Krúdy Gyula
A kereskedelmi rész a piactól egészen a hipermarketekig mutatja be a fejlődést; interaktív kiállítás, beszélő képekkel. Régi üzletek portáljai, macskaköves utca – a gyerekek úgy érezhetik, mintha a mesébe csöppentek volna. Engem megtámadtak az emlékek: mintha csak kisgyerekként a pécsi Király utcában járnék.
Sokan felsóhajtanak, amikor az Úttörő Áruház, azaz a Divatcsarnok (leánykori nevén Párizsi Nagyáruház) szobához érnek – szerencse, hogy a Lotz terem ma is régi fényében tündököl.
Kiváló ötlet a falon az öltöztetős baba, ami minden lánynak volt egykor,
igaz, ez mágneses, nem papír, de én is szívesen elrakosgattam a kalapokat meg a csinos masnikat.
A delikáteszbolt régi édességekkel csalogat, van Zizi is - de rég volt, vajon lehet-e még kapni igazizit? Aztán ott a Közért, a jellegzetes mérleggel és kávédarálóval – micsoda hangja volt! Az Állami Áruházat oly sok áruval töltötték fel, csak kapkodtam a fejem, miközben odaköszöntem a pénztárban ülő bábunak. Skálás szatyor, a Százszorszép desszert doboz; mindenkinek mesélnek valamiről.
A vendéglátók szekcióját a cukrászműhellyel kezdjük, ahol egyből rácsodálkozhatunk a kézi szaloncukor-rojtozóra. A békebeli kávéházban a napilapot az asztalon hagyták az urak, de siettek, hisz a biliárd is félbeszakadt. Bizonyos kor felett nosztalgikus ébrednek a látogatókban: a múltból ragadtak itt, vagy csak álmainkban találkoztunk velük?
A kamrában a sódar ugyan műanyag volt, de itt is volt öltöztetés:
a sertésbontást lehetett makettezni a fali sertés szét- és összerakásával.
Nagyon hasznos azoknak, akik a hentesnél olykor bajban vannak, hogy is nevezzék a kívánatos darabot.
Bekukkanthattunk a fürdőszobába: ilyesfélék még ma is vannak használatban itt-ott. A régi konyha brutális méretűnek ható multifunkciós tűzhellyel ma is megállja a helyét, de azt is megtudhattuk, mi a cseléd dolga, mi a háziasszonyé.
„Minden lánynak szigorú kötelessége a főzést megtanulni. Nem éppen azért, hogy saját kezüleg kavarja a rántást, hanem azért, hogy tudhassa, mihez mennyi hozzávaló s mennyi idő alatt lehet elkészíteni, hogy egy szemfüles szakácsné előtt szégyent ne valljon.”- olvashattuk a falon a Magyar Lányok hetilapból.
Szól a békebeli muzsika, ami az utcáról is becsalogatja az erre járót. Elmerenghetünk a hatalmas, képes térképen, és a tárgyi emlékeken, hogy miként tépázta meg a magyarországi turizmust az első világháború utáni terület-elcsatolás.
Az emeleten ételköltemények két dimenzióban, az azóta már megszűnt Konyhaművészet című szaklap fénykorából. Aki vágyott rá, egyes recepteket hazavihetett, hogyha megjött az étvágya. Olyanok csemegékben gyönyörködhettünk, mint a Vomberg Frigyes alkotta töltött tökvirág, vagy Komáromi Zoltán garnélával ékített borgőzös lazacpisztrángja.
Farkas Bálint százszorszépes mezőn fotózta a házilag pácolt fogasszelet friss kerti salátán, rózsaborsos öntettel.
A képek egytől egyig a kilencvenes évek ételfotó irányzata szerint készültek, a korszak legjobb szakácsok kezei alól kerültek ki a fotóra szánt étel-alkotások. (Az időszakos kiállítás november 1-ig látogatható.)
Amikor a vendéglátás ennyi emlékével szembesülünk, adná magát, hogy megpihenjünk egy szelet torta és pohár szóda mellett, de büfé sajnos nincs, csak 90 forintos automatás fekete.
Nem unalmas a múzeumlátogatás, igazi családi program, ha hozzávesszük az időszakos játékkiállítást, akkor meg még inkább. Utána tegyünk úgy, mint Krúdy annak idején, és stílusosan baktassunk át a közeli kifőzdébe, enni egy jó zónapörköltet. És idézzük őt bátran: „Második fogás, apróra pirított, töpörtyűs, juhtúrós galuska legyen.
Amennyiben akadnának közöttünk kákabélűek, ezek részére rummal leöntött csurgatott palacsintát javallok.
A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumról bővebb információt az alábbi linken talál.