Régóta vártak a Nikon-hívők a D2H névre keresztelt fényképezőgépre. A cégnek lépnie kellett, hiszen a konkurencia már rég előállt egy 4 megapixeles, főképp fotóriportereknek szánt modellel. A japán gyártó rendkívül gyors, profi gépet alkotott.

Aki kézbe veszi ezt a gépet, annak első benyomása a tekintélyes súlyról alakul ki. Egy elefántot ugyan nem lehet agyonütni vele, de majdnem... Bizony, az igazi strapabíráshoz kell az anyag, és ezt a kamerát szélsőséges körülmények közé (is) tervezték. A másik jó benyomás, hogy a vázhoz mellékelnek egy igen részletes, több mint 240 oldalas magyar nyelvű használati útmutatót, amelyen látszik, hogy hozzáértők fordították. Nyoma sincs a laikus fordítók nevetséges nyelvi megoldásainak, amelyekkel időnként műszaki cikkek honosításaiban találkozunk. Ha egy korábban Nikonnal már dolgozó fotós veszi használatba a masinát, azonnal elboldogul vele: a főbb kezelőszervek elhelyezése nem sokban változott. Az újdonságok inkább a részletekben vannak.


Felső kezelőszervek

A gép felső részén az exponálógomb körül találjuk a főkapcsolót - ezzel lehet egyúttal működésbe hozni a felső LCD panel világítását is. A kijelző kellően részletes, mintegy 22-féle információt közöl velünk (ha nem is mindet egy időben) a szokásos idő-rekesz-expozíció korrekció értékektől a vakuszinkron módon és akku töltöttségen keresztül a beállított érzékenységig és fehéregyensúlyig. A panel mellett balra helyezkedik el a dioptriakorrekciós gomb, a gép felső részének bal oldalán pedig az expozíciósmód-választó tárcsa: egyes kép, lassú és gyors sorozat, önkioldó és tükörfelcsapás (!) lehetőségekkel.

A D2H robosztus külseje

A sorozat üzemmódokról muszáj kicsit bővebben is szót ejtenünk, hiszen ez a gép egyik fő erőssége: sorozat üzemmódban negyven képet képes készíteni a gép, az információk természetesen egy átmeneti tárolóba kerülnek, majd innen tölti le az elektronika a CF kártyára az adatokat. A gyors visszatérésű tükör és a sorozat együttes hatása kissé olyan, mintha tüzet nyitottunk volna valakire: Irakban én ezt a funkciót nem használnám, mert tuti visszalőnének. Sportfotósoknak viszont ideális: egy rúdugró próbálkozása vagy egy versenyautó kicsúszása lekövethető és a legjobban sikerült fázisfotó választható ki közlésre. Talán túlzottan is segíti a gyengébb képességű fotósokat.  Visszatérve a sorozatválasztó tárcsára, a tárcsa területén belül még három gombot helyeztek el a tervezők: a vakuszinkron mód, a záridő és blende rögzítés valamint az expozíciós (vagy fehéregyensúly) sorozat (BKT) gombját.


Hátoldal

A váz hátulján a kereső betekintő nyílása mellett balra a visszajátszás és a törlés gombokat találjuk. Törlésnél nem árt óvatosnak lenni, mert kétszeri megnyomással a gép azonnal kidobja a kérdéses felvételt. (Nemhiába, profiknak találták ki ezt a gépet, nem bonyolódik felesleges kérdésekbe.) Az összes kép törléséhez már bele kell mennünk a menübe, amelynek gombja az előbbiek alatt található.

Kezelőszervek, LCD, kereső

A menü négy almenüből áll, ezek "visszajátszás", "fényképezés", "CSM" és "beállítás" névre hallgatnak. Ezek közül a CSM almenüt emelném ki, itt tudjuk megadni az egyéni beállítások paramétereit.

A gép nagyon jelentősen testre szabható, a részletekbe nem mennék bele, akit érdekel, az úgyis napokig fogja bújni a használati utasítást. A hátoldal alján az érzékenység, a képminőség és a fehéregyensúly természetesen külön gombokat kapott, ezen paraméterek átállításához nem kell a menüben turkálni. Az érzékenység manuálisan 200-1600 ASA között állítható. 800-as érzékenységnél a gép még teljesen elfogadható képet produkál, bár itt a zaj már kissé megjelenik. A hátoldalon találunk még egy gombot mikrofonos felvételhez, és itt tudjuk beállítani az autofókusz-terület módot is. Négyféle mód közül választhatunk, a tapasztalatok szerint akkor volt a leggyorsabb az autofókusz, ha csak egy érzékelőt aktiváltunk a lehetséges 11-ből. A jobb hüvelykujjunknál találjuk meg a gép fő vezérlőtárcsáját, általában az összes megadott paraméter értékét ezzel választhatjuk ki.