Tovább folytatódik a Rockstar műhelyében az erőszakos játékok sorozatgyártása. A GTA 3, majd a Vice City után most egy third person akciójátékkal, a Manhunttal "örvendeztetnek meg" bennünket, melyben már nem is bűnözőt, hanem egy halálraítéltet alakítunk.

A főszereplő egy bizonyos James Earl Cash nevű férfiú, akit halálra ítéltek. Nem, ő nem egy diktatúra vagy őrült rezsim áldozata, hanem egy JOGOSAN halálra ítélt bűnöző, akivel enyhén szólva is nehéz lesz azonosulnunk. Meg is kapja a méreginjekciót, de nem a halálba, hanem egy furcsa helyre kerül. Ezen a furcsa helyen találkozik "megmentőjével", Lionel Starkweatherrel, aki a szabadságot ígéri neki, feltéve, ha teljesít néhány rutinfeladatot. E rutinfeladatokról kiderül, hogy nagyjából életben kell maradnia, miközben nálánál egyáltalán nem finomabb lelkű gazemberek vadásznak rá, ő pedig csak azt használhatja fegyvernek, ami a keze ügyébe akad. Az egész mögöttese az, hogy kedves megmentőnk, Starkweather úr filmeket forgat, melyeket hatalmas összegekért ad el a retardált gazdagoknak, főszereplőnek pedig halálraítélteket vásárol meg. Kicsit Running Man-es érzése van a játéknak? Az!

Cash barátunkat harmadik személyű nézetből látjuk, vagyis a játék elméletileg TPS. Azért csak elméletileg, mert sokkal inkább fogunk lopakodni, mint lövöldözni. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy mint azt fentebb említettük, azokat a tárgyakat használhatjuk fegyverként, amiket találunk, másrészt annak, hogy az ellenfelek jobban felfegyverzettek, és nem utolsósorban sokkal többen is vannak. Talán a témához jobban illene egy rohanok, majd halomra lövök mindenkit stílusú játék, de a fejlesztők több fantáziát láttak a lopakodásban.

Az irányítás nem túl bonyolult, akárcsak a fegyverek használata. Az első pályákon még ne számítsunk lőfegyverekre, viszont tényleg bármelyik felvehető tárggyal csépelhetjük, fojtogathatjuk az ellenfeleket, legyen az a tárgy deszka, cső, drót, betondarab vagy a két kezünk. Közelharcnál nincs is más dolgunk, mint az ellenség mögé lopakodva vadul nyomkodni a támadásért felelős gombot, és reménykedni, hogy az ellen feje válik hamarabb péppé. Az említett lőfegyverek persze nem hevernek minden sarokban, hanem el kell vennünk ezeket a ránk leső gazfickóktól. Ha már szereztünk egy pisztolyt vagy puskát, a célzással is foglalatoskodnunk kell. A helyzet nem annyira vészes, mert ugyan nincs auto-aim, Cash igen könnyedén veszi célba az ellenségeket - ha elég közel kerül, akkor egyből a fejükre céloz. Emberünket ráadásul igen kemény fából faragták, így igen komoly mennyiségű sérülést képes elviselni. Ha rossz bőrbe kerül, ez csak a csökkenő életpontokban mutatkozik, de harcértékei vagy mozgási sebessége nem szenved csorbát.

Mint minden lopakodós játékban, fontos időnként elrejtőznünk az árnyékban, illetve elrejteni áldásos tevékenységünk maradékait, a hullákat. A rejtőzködés során ezúttal is támaszkodhatunk egy indikátorra, mely nem más, mint egy színét változtató emberalak. Ha elkékül, akkor sikeresen lapultunk meg a sötét sarkokban. A holttestek eldugására is több figyelmet kell fordítanunk, mint mondjuk a NOLF 2-ben Archer művésznőnek, mert egyfelől kevesebb az alkalmas rejtő hely, másfelől pedig az ellenségek is nagyobb számban kódorognak.

A pályák megtervezésénél a fejlesztők arra törekedtek, hogy még véletlenül se legyen esélyünk végigrobogni a kijáratig, egyszerűen figyelmen kívül hagyva a ránk vadászókat. Általában minden szinten van egy-két elrejtett kapcsoló vagy kar, melyeket minden esetben meg kell nyomnunk vagy húznunk. Nem mozoghatunk függőlegesen, vagyis nincs lehetőség a falak tetején lapulva az ellenfelek nyakába ugrani.

Beszéltünk már eleget az ellenfelekről, nézzük meg, hogy konkrétan kikkel is állunk szemben és mire számíthatunk részükről. Ahogy haladunk előre a pályákon, egyre komolyabb fickók próbálnak feltartóztatni. Eleinte csak bunkókkal, késekkel, és egyebekkel felszerelt utcai nehézfiúkkal vesszük fel a küzdelmet, de fokozatosan jelennek meg a fegyveres zsoldosok, a legvégén pedig egy profi katonákból álló magán hadsereggel találjuk szembe magunkat. A mesterséges intelligencia lehetne jobb, habár a nehézségi fokozatok elég nagy skálán tologatják az ellenségek értelmi képességét. Ami mindenképpen negatív, hogy ha meglátják egy társuk hulláját, ugyan elkezdenek óvatosan lopakodni, de eszükbe sem jut riasztani társaikat.

Grafika területén a Rockstar hozta a tőle elvárható színvonalat. A grafikus motor ugyan maradt a Vice Cityben felhasznált engine, de azért csiszoltak rajta valamennyit a fiúk. A környezet ugyan nem olyan színes, mint a GTA játékokban, és természetesen járművek sincsenek, de ez fel is borítaná a hangulatot. A Manhuntban szinte minden szürke, de nincs is szükség a paletta többi elemére. A karakterek részletesek és valószerűek, a környezet pedig nagyban interaktív, ami egyaránt jeleni a felvehető tárgyak széles skáláját, valamint a betörhető, berúgható vagy éppen belőhető ajtókat és ablakokat.

A hanghatások és a zene kiemelkednek az amúgy is remekül kivitelezett játékból. A hangoknak ugyebár nagyon fontos szerepük van, hisz a legapróbb nesz is felhívhatja az ellenségek figyelmét. Ezt remekül egészítik ki az olyan háttérzajok, mint egy-egy fájdalmas nyögés vagy a víz csepegése a távolban. Mivel zárt tereken vagyunk, egy lövés is olyan visszhanggal dördül el, mintha mindjárt egy M1A1 Abramsszal tüzeltünk volna. Ehhez járul még a finoman fogalmazva is vérfagyasztó zene, mely felpörög, ha egy akció közepébe csöppenünk.

Az értékelésnél ötöst adtunk a programnak, mert a vizsgált szempontok szerint kiemelkedő. Ez persze azért nem teljesen tiszta kép, hisz erőszakosság karakterisztika nem szerepel a pontok közt, e téren pedig bizony megbukna a program. Akinek viszont van hozzá gyomra, és kedveli a lopakodós akcióprogramokat, az próbálja ki, mert e kategóriában, legalább is ami a kivitelezést illeti, aligha talál jobbat a Manhuntnál.

Rendszerkövetelmény:

Processzor P3 800
RAM 192 Mbyte RAM
HDD 2,5 GB
VGA 32 MB VRAM
DirectX verzió Directx 9