Hogyan lehetett megfigyelni a világot egyetlen bitnyi digitális információ nélkül? A hatalmas optikákkal és trükkös megoldásokkal működő amerikai kémműholdak korai története egy olyan dokumentumból vált megismerhetővé, amelyet az USA most oldott fel a titkosítás alól.

A Nemzeti Felderítő Iroda (National Reconnaissance Office, NRO) az Egyesült Államok kevéssé ismert hírszerző szervei közé tartozik. Tisztjeiről nem készülnek fordulatos akciófilmek, a sajtóba alig-alig kerülnek be, egy életet le lehet élni anélkül, hogy az ember hallaná a nevét. Pedig az 1961 óta létező hivatal a világ legizgalmasabb eszközei felett rendelkezik, ők tervezik és üzemeltetik az USA kémműhold flottáját.

Az NRO kémholdjainak története paradox módon egy lelőtt repülőgéppel kezdődik. 1960-ban, a hidegháború közepén a szovjet légvédelem lelőtt egy U-2-es, nagy magasságon repülő felderítőgépet, amelynek a Szverdlovszk környéki rakétatámaszpontokat és a Kombinát-817 vagy Majak néven ismet plutóniumfeldolgozó üzemet kellett volna fényképeznie. A gép lelövését az amerikaiak megpróbálták eltussolni, ám a szovjetek bemutatták a világnak gépet, az életben levő pilótát és a gép által készített fényképek közül néhányat. A kirobbanó botrány miatt az Egyesült Államok felhagyott a kémrepülőgépes átrepülésekkel, és felgyorsította 1959 óta zajló Corona kémműhold programját. A kommunista blokk országainak megfigyelését lehetővé tevő műholdak részletes története egy olyan dokumentumból vált megismerhetővé, amelyet az Egyesült Államok kormánya a héten oldott fel a titkosítás alól, bár a "top secret" jelzésű irat (PDF) egyes újabb keltezésű részeit még így is kitakarták, mert tartalmuk még napjainkban, évtizedekkel a hidegháborús korszakot követően sem nyilvános.

Ledobta a műhold az exponált filmszalagot

A Corona rendszer egy rendkívül egyszerűnek tűnő, mégis óriási kihívásokat tartogató ötleten alapult. A kémműholdakat nagy felbontású, hatalmas lencsékkel rendelkező filmes kamerákkal szerelték fel, a filmkezelő mechanizmust pedig úgy alakították ki, hogy egy-egy visszatérő egységben le tudja dobni a Földre az exponált filmszalagot. A Corona-holdak pályája többnyire 160-190 kilométeres magasságban volt, igaz, akadtak ennél alacsonyabb és magasabb pályán levő eszközök is. A visszatérő egységek a légkörbe érve ejtőernyővel lassították zuhanásukat, megkönnyítve a légierő gépeinek a befogásukat.

Forrás: NRO
A repülőgép méretű tárgyakat már a legkezdetlegesebb kémműhold fotóin is fel lehet ismerni

A filmkazettákat úgy tervezték meg, hogy egy rövid ideig a vízből is ki lehessen őket halászni, ám ha nem találta meg a haditengerészet időben a kazettát, akkor az elsüllyesztette magát, hogy az általa hordozott információ ne kerülhessen illetéktelenek kezébe.

Folyamatosan javultak a kamerák

A Corona a korabeli technológia csodája volt, az általa készített képeket feldolgozó elemzők és tervezők azonban nem voltak elégedettek a fotókkal. Az 1961-ben munkába álló rendszer képein csak a 3-4,5 méternél nagyobb tárgyak voltak egyértelműen felismerhetőek. Egy gyárat például fel lehetett ismerni, részletekbe menő elemzésre azonban alkalmatlanok voltak a felvételek. Az 1963-tól használt Gambit műholdak optikáján és fényképezőgépe ennél jóval többre volt képes, a hatvan centiméternél nagyobb tárgyak felismerhetőek voltak képein. Az 1966-tól üzemelő Gambit szatellitek kamerarendszere már sztereoképeket készített, ráadásul az üzemidejét is kitolták a fejlesztők. A Gambit műholdakkal ötvennégy alkalommal fényképeztek ellenséges országokat, az utolsó ilyen küldetésre 1984-ben került sor.

Forrás: NRO
Optika kémműholdra - óriási méretekben kellett gondolkodniuk a mérnököknek

A kémműholdak utolsó nyilvánosságra hozott tagja a Hexagon kódnevű, ám széles körben Nagy Madárként (Big Bird) ismert generációját 1971-től használta a Nemzeti Felderítő Iroda. A tovább növelt felbontásnak köszönhetően az űrből készült képeken már a földi harcászati eszközöket is észlelni lehetett. A Nagy Madár nagy lefedettséget biztosított remek felbontással, így univerzális megoldás volt a Szovjetunió és kommunista blokk többi országának fegyverkezési programjainak megfigyelésére. Az analóg rendszerek egészen a nyolcvanas évek közepéig működtek, és nagy szerephez jutottak a nukleáris leszerelési program betartásának ellenőrzésében.

1992 óta derülhetnek ki a titkok

A kémműholdakat egészen sokáig titkolta az Egyesült Államok: a hatvanas évek elején használt Corona rendszer 1992-ig volt top secret minősítésű, a holdak által készített fotók titkosítását pedig 1995-ben oldotta fel Bill Clinton. Ekkor beszélhettek először az Argon és a Lanyard kódnevű műholdakról alkotóik. A Gambit- és a Nagy Madár-sorozat fotóinak megpillantásáig egészen 2002-ig kellett várnia az érdeklődőknek, a műholdak leírását és kamerarendszerének ismertetését pedig a napokban oldották fel.

Forrás: NRO
Négy adag filmet tudott visszajuttatni a Nagy Madár kémműhold

A titkosítás feloldása alkalmából az Associated Press hírügynökség közölt riportot azokról a mérnökökkel, akik eddig nem mondhatták el családjuknak, hogy a hidegháború eszközein dolgoztak. A férfiak ma bámulatosnak tűnő kihívásokkal szembesültek: a kamerarendszernek száz kilométernyi filmet kellett kezelnie, amit másodpercenkénti ötméteres sebességgel tudott továbbítani. Nem csak a filmtovábbító volt különleges, a kamerák sem mindennapi optikákat használtak. A térképek pontosítsát szolgáló nagy látószögű lencsék mellett akár másfél-két méteres fókusztávolságú (1500-2000 milliméteres) objektívek is kerültek a kémműholdakba.

 

Számtalan archív felvétellel mutatja be a Corona-rendszer működését a dokumentumfilm

Időnként a kamerákat tervező mérnökök maguk sem hitték el, hogy a kémműhold képes lesz arra, amit várnak tőla. A ma 76 éves Josef Prusak a Hexangon-programon dolgozott, és kezdetben őrültnek nézte a tervezőket. Néhány sikeres felbocsátás után azonban megmutattak Prusaknak egy képet, ami az ő fairfieldi házát ábrázolta. "Ez fényévekkel a Google Earth előtt volt, és tisztán lehetett látni a medencét a kertben" - idézte fel az emléket a mérnök az AP riporterének.

Forrás: NRO
A közel két méter fókusztávolságú kamera volt a Gambit-rendszer lelke

A program előrehaladtával egyre hosszabb lett a műholdak üzemideje és egyre több visszatérő modult szereltek rájuk. A Big Bird már négy adag filmet tudott a földre továbbítani, később egy ötödik egységgel is kiegészítették, amely geodéziai adatokat rögzített.

Ma is mindent lát az USA

Az analóg kamerával dolgozó műholdak utódai az 1980-as években bukkantak fel, ezek esetében már szükségtelen volt a filmek mechanikus továbbítása, vezeték nélküli kapcsolaton továbbították képüket a földi személyzetnek. Az NRO dokumentuma szerint jelenleg az USA közel valós időben dolgozó, azaz a képi információkat a földi személyzetnek nagyon gyorsan továbbítani képes kémműholdakat üzemeltet.