A világháló emberi keresőmotorja

A Google találatait gépektől kapjuk, de nem csak gépek által. A világháló tartalmát emberek milliói készítik, rendszerezik és dolgozzák fel nap mint nap újra meg újra a webkettes eszközök segítségével, lehetővé téve ezzel a "szociális keresés" működését.

Ha azt mondjuk: webkeresés, az internetezők legnagyobb részének a Google, a Yahoo vagy valamilyen más szabadszavas kereső jut az eszébe. A legtöbb internetező ezekhez a fordul, ha gyorsan meg szeretne találni valamilyen információt az interneten, a rutinosabbak pedig a kezelésükhöz szükséges mesterfogások birtokában is vannak: tudják, hogyan kell képet, videót, vagy egy bonyolultabb témát könnyen és gyorsan megtalálni a segítségükkel neten.

A szabadszavas webkeresők automatizált rendszerek: okos szoftvereik, az úgynevezett robotok vagy pókok önállóan járják végig a webet a linkeken keresztül, és egy adatbázist, úgynevezett indexet készítenek abból, amit találnak. A keresés során a felhasználó számára ebből, a világháló, ha úgy tetszik, tartalomjegyzékéből veszik a találatokat. A keresőmotorok és az ezekhez szükséges mesterséges intelligencia fejlesztésén pedig matekzsenik és informatikus-guruk egész hada dolgozik, a tét ugyanis nem kevés: az internetezők számára ők jelentik az ablakot a világra.

Web 2.0: a felhasználók átveszik a tartalmat

Vagy mégsem csak ők? Az elmúlt években a web 2.0, mint fogalom "megszületésével" újabb elképzelések is felvetődtek azzal kapcsolatban, hogy mi lehet a webkeresés jövője. A web 2.0, mint olyan, elég nehezen határozható meg egy mondatban: ha egyszerűen szeretnénk fogalmazni, akkor a világháló jelenkori fejlődésének meghatározó trendjeit foglalja össze. A web 2.0 röviden a felhasználók világhálója, ahol a webes szolgáltatások segítségével maguk állítják össze és rendszerezik a tartalmakat.

Twitter: a barátoknak szóló üzenőfal is egy eszköz a hálózatba rendeződésre

A web 1.0 - ha lehet ezt mondani - korában ez még úgy zajlott, hogy a szoftver a számítógépre volt telepítve, és a webböngészőben azt olvastuk, néztük, amit a tartalomszogláltatók adtak elő nekünk. A web 2.0 korában már mi írunk, mi szerkesztünk, mi töltjük fel a videót és mi osztjuk meg másokkal - és az ehhez szükséges szoftver egy távoli szerveren fut, a szolgáltató pedig leginkább csak az üzemeltetéséért felel.

Erre a legkézenfekvőbb példa a legnépszerűbb hazai webszájt, az iWiW: a regisztráció során mi magunk adjuk meg az adatainkat, töltjük fel a fotóinkat, és jelölgetjük be az ismerőseinket, létrehozva ezzel a kulcsfontosságú információkat a rendszerben - miközben az a háttérben dolgozik, kiszolgálva a kereséseinket, az üzeneteinket, a levelezésünket. De hogy jön ez a webkereséshez, kérdezheti most az olvasó?

Del.icio.us: az internet legnagyobb linktára

Úgy, hogy a webkettes korszakban a felhasználó, mint már említettük, nem csak létrehoz, hanem feldolgoz, rendszerez is információt. Az iWiW-en ez az ismerősök gyűjtögetését jelenti, de egész sor más eszköz is rendelkezésre áll ahhoz, hogy az internetes tartalmakat a saját igényeinknek megfelelően rendezgessük a saját felhasználói fiókunkban. A web 2.0 egyik "zászlóshajójának" tartott szájt, a del.icio.us például nem más, mint egy óriási linktár. Az oldalon a regisztrációt követően - felhasználónév, jelszó megadása, adatlap kitöltése, mint az e-mailnél - egy olyan felületet kapunk, ahol a számunkra érdekes weboldalak linkjeit tárolhatjuk el. A linkhez adhatunk egy saját címet, egy rövid leírást, és címkék segítségével jelölhetjük meg, hogy miről szól az adott hivatkozáson található tartalom, vagy miért fontos nekünk.

Del.icio.us: az internet, linkekben, újrakeverve

Egy új űrállomásról szóló cikk mellé például odaírhatjuk címkének, hogy NASA, űrkutatás, csillagászat, de azt is, hogy érdekes, unalmas, fontos, vagy ha a következő iskolai házi feladat megoldásához kell, akkor azt is, hogy lecke. Ez eddig nagyon jó dolog, hiszen a fontos linkeket eltettük magunknak, és bárhol is üljünk le legközelebb egy számítógép elé, megtaláljuk majd - viszont most jön a csavar, amivel már tényleg közelítjük a "hagyományos" webkeresés alternatíváját. Az általunk eltárolt linkeket mások is kereshetik a del.icio.us főoldalán keresztül, amihez az általunk megadott cím és leírás adja az alapot, vagy kilistázva böngészgethetik is a címkék, vagyis a témaleírások segítségével, és az egyes hivatkozások mellett azt is látják, hány felhasználó mentette el azokat a rendszerben.

A relevancia a lényeg

A del.icio.us csak egy, de az egyik legnépszerűbb és legjobban működő példa a szociális keresésre. Mint az ebből a példából is kitűnik, a rendszer lényege, hogy a felhasználók a webkettes eszközökkel egymást segítik hozzá a releváns információk megszerzéséhez. A keresés során ugyanis ez az egyik legfontosabb tényező: hogy valóban az igényünknek legmegfelelőbb találatot kapjuk. Ezt úgy is le lehet fordítani, hogy míg a webkereső csupán találatokat ad, addig a szociális kereső válaszokat a kérdéseinkre.

Ennek szellemében sok olyan szájt indult el a közelmúltban, amelyek hasonló elven működnek: a tartalmakat a felhasználók hordják össze és rendszerezik rajtuk valamilyen szempont alapján. A világ egyik legbefolyásosabb webszájtja, a Wikipédia is hasonló elven működik, mivel ezt a hatalmas online enciklopédiát a felhasználók írják és szerkesztik - egymásnak. Tavaly év végén a tudástár alkotója, Jimmy Wales is olyan nyilatkozatot tett, hogy a kollaboratív közösségi potenciált felhasználva saját webkeresőt indít - erről azonban nem sokat lehetett hallani azóta.

Szerkeszteni vagy automatizálni?

A Wikipédiánál az eddig felsoroltakon kívül megjelenik egy új elem is: a tudatos szerkesztés. Az enciklopédia felhasználóin belül egy kisebb, önszerveződő rendszerben működő közösség az, amely a tartalmak karbantartását végzi. A két oldal abban tér el egymástól, hogy míg a del.icio.us egy hatalmas online katalógus, addig a Wikipédia egy szerkesztett kiadvány. Ha úgy tetszik, a két koncepció ötvözeteként született meg a Mahalo.com, amelyet az "emberi erővel meghajtott" keresőoldalként definiálnak alkotói.

A wikizésre is építenének új webkeresőt

A szájt valóban úgy működik, mint egy szabadszavas kereső, azonban a találati oldalai máshogy néznek ki, mint a Google-é: ezeket ugyanis nem egy gép generálja le valamilyen indexből, hanem a szájt szerkesztői állítják össze a tartalmukat, részben a felhasználók által beküldött linkekből. A Mahalo célja, hogy a mindenkori 20 ezer legnépszerűbb keresőszóra legyen saját készítésű találati oldala, amely a tényleg a témához kapcsolódó fontos és releváns találatokat tartalmazza.

Az ilyen törekvéseknek viszont éppen az a hátulütőjük, mint ami az előnyük: lehet, hogy jobb minőséget kap a felhasználó, mint más szabadszavas keresőnél, de a szerkesztői kapacitás véges mivolta határt szab a feldolgozható témák mennyiségének. A szerkesztési szempontok, és ebből adódóan a szociális keresőszájtra felkerülő információ minősége, és a lehetséges mennyiség fordítottan arányos egymással. Emellett nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy egy szerkesztőség nem felelhet meg minden felhasználó igényeinek egyaránt, és ott vannak a nyelvi korlátok is. Az angol nylevű Mahalo.com-ot például csak "mutatóba" hozzuk fel példaként, és a Wikipédiának sem vehetné sok hasznát az ember, ha nem lenne magyar változata.

Ha a hagyományos webkeresőkkel vetjük össze, a Mahalo olyan, mint amilyenek a világháló történetének kezdetén a keresőportálok voltak: azokon is kiterjedt saját linkgyűjtemények voltak láthatók egy keresőmező alatt. Idővel azonban a weben található információ mennyisége olyan óriásira nőtt, hogy már lehetetlen és értelmetlen volt emberi erővel katalogizálni, ezért a keresőkön szakítottak a linkgyűjteményes gyakorlattal, marad a szabadszavas találatok kínálata. A Mahalo szerkesztői is csak a legérdekesebb témákat igyekeznek maguk kigyűjteni a közönségüknek.

Mindenből nem lehet meríteni, de lehet jól

Miért érdemes foglalkozni mégis a szociális kereséssel? Mert van, amikor tényleg jobban működik, mint a Google. A webkettő korában azok a szolgáltatások fejlődnek igazán jó és használható eszközzé, amelyek sok ember által létrehozott információt juttatnak el sokakhoz egy kiforrott metódussal. A web egészét szem előtt tartani, vagyis beindexelni lehetetlen - de a felhasználók ezekkel az eszközökkel sokat segíthetnek egymásnak a fontos információk megtalálásában. Ha univerzális keresőként nem is, de a speciális tartalmak tárházaként jobbak lehetnek az egyes szociális szájtok, legalábbis olyan témákban, amelyek sok netezőt foglalkoztatnak.

Mahalo: csak a populáris témákat tudja feldolgozni

Erre jó példa a Digg.com, amely szintén egy közösségi erőforrásokkal dolgozó híroldal: ugyan itt csak az újdonságok - vagy relatív újdonságok - pörögnek, de a szájt az internethez, számítástechnikához és az ezzel határos popkultúrához kötődő hírek területén az egyik legjobb forrás. Ennek az oldalnak az a sajátossága, hogy a felhasználók által beküldött híreket és linkeket a közösség egy egyszerű ítélettel felemelheti vagy lesüllyesztheti: így a legtöbbek által favorizált cikkek kerülnek a "címlapra".

A Google-nál is erősebb kötelékek

Az pedig már csak hab a tortán, hogy tulajdonképpen a Google is egyfajta szociális kereső: a weboldalak rangsorolásának alapját adó PageRank rendszer ugyanis azt veszi figyelembe, hogy hány hivatkozás mutat rájuk. A hiperlinkeket pedig nem gépek, hanem a weboldalak készítői, vagyis a saját értékítéletük alapján dolgozó emberek hozzák létre.

A szociális keresés legfontosabb aspektusáról pedig még szót sem ejtettünk: arról, amelyik az online közösségi hálózatokon belül zajlik. A webkettes szájtok ugyanis nem csak információkkal kötnek össze bennünket, hanem olyan emberekkel is, akiken keresztül információkhoz jutunk - és ennek köszönhetően ezek a szájtok egyre fontosabb szerepet töltenek be az online tartalmak újrafeldolgozásában. Ráadásul a "szociális hálósodás" azt jelenti, hogy az információhoz már csak egy zárt rendszerben juthatunk hozzá - hiába tud tehát valamiről a Google, amit odabent van, ahhoz, hogy megszerezzük, részévé kell válnunk a hálózatnak. Ehhez pedig lehet, hogy kell egy meghívó, és innen kezdve már tényleg nem a webkereső, hanem a kapcsolatrendszerünk határozza meg, miről tudunk, és miről nem...