Imádat vagy utálat, középút itt nincs

2016.12.17. 18:07

Tíz év után végre megjelent a The Last Guardian, a játék, amiről sokan azt gondolták, hogy sosem fog elkészülni. A végeredmény ráadásul kifejezetten megosztóra sikeredett: lesz, aki feledhetetlen élményként hivatkozik majd rá, míg mások csak a frusztrációjukról fognak mesélni.

A The Last Guardian fejlesztése még 2007-ben vette kezdetét, méghozzá a legendás Icó-t és a szintén emlékezetes Shadow of the Colossus-t is tető alá hozó Ueda Fumito vezetésével.

A játék készítése nem volt zökkenőmentes, a Sony eredetileg PlayStation 3-ra szerette volna kiadni a The Last Guardian-t, de az elöregedő hardver problémái miatt végül a PS4 lett a célplatform, és a megjelenés többszöri csúsztatása után végül 2016 decemberében kerülhetett a boltok polcaira a program.

Az elhúzódó fejlesztés pedig nyomot hagyott a játékon. Habár kétségtelen, hogy Fumito harmadik nagyobb munkája egyedi és hangulatos utazásra invitál, de amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy a The Last Guardian technikai problémái és múltat idéző megoldásai sokak számára teszik problémássá a sztori során kibontakozó gyönyörű barátság maradéktalan élvezetét.

I think this is the beginning of a beautiful friendship

A játék mindenféle felesleges sallang nélkül azonnal a dolgok sűrűjébe, pontosabban egy verembe hajít minket, ahol az általunk irányított kisfiú mellett egy különleges lény, a tollakkal borított, barátságos blöki fejű, de leginkább griffmadárra hasonlító Trico raboskodik.

Főhősük egy aprócska fiú, akinek először meg kell szelídítenie a hatalmas tollas lénytForrás: Sony

A The Last Guardian túl sok útmutatással nem szolgál, az egyetlen „iránytűnk" egy idős férfi hangja, aki valamikor a jövőben meséli el azt a kalandot, amit nekünk kell végigjátszani. A narráció viszont nem csupán hangulati elem, lényegében az egyetlen információforrásunk, így érdemes odafigyelni az öreg sztorijára, mert abból derül ki, hogy pontosan mi a feladatunk.

A leláncolt, dárdákkal megtűzdelt Trico nem túl barátságos velünk, úgyhogy kezdésnek a bizalmába kell férkőzni. A veremben található három hordóról gyorsan kiderül, hogy tökéletes táplálék a hatalmas lénynek, és miközben megetetjük az állatot, szépen elsajátítjuk a kissé nyögvenyelős irányítás alapjait.

Miután összebarátkoztunk, nemcsak felmászhatunk Trico hátára, de akár utazhatunk is rajtaForrás: Sony

Teli pocakkal Trico már nem olyan nyűgös, és egy fájdalmas közjátékot követően már azt is hagyja, hogy felmásszunk rá, így ki tudjuk húzni a dárdákat a testéből, sőt végül még a láncaitól is meg tudjuk szabadítani. Az igazi kaland pedig ekkor kezdődik, hiszen a hatalmas jószággal összedolgozva kell megszöknünk az egyszerre lenyűgöző és nyomasztó romok közül.

Páratlan páros

A The Last Guardian lényegében egy külső nézetes logikai platformer, ahol a legtöbb időt azzal fogjuk tölteni, hogy kitaláljuk, miképp tudunk továbbjutni az egyes pályaszeletekről. Hősünk képes ugrani, kapaszkodni, megmássza a növénnyel benőtt falfelületeket, kapcsolókat aktivál, tárgyakat mozgat, és ami a legfontosabb, ott van mellette Trico, akinek a „használata" elengedhetetlen ahhoz, hogy felülkerekedjünk az utunkba kerülő kihívásokon.

A lény oda is fel tud ugrani, ahová mi nem, és olyan falakon is átmászik, amelyek a mi képességeinket már bőven meghaladják. Ha viszont felkapaszkodunk a nyakába, akkor máris meg van oldva a probléma. A farkincáját sokszor használhatjuk kötélhágcsónak, sőt egyszerű utasításokat is adhatunk neki: például megkérhetjük, hogy velünk a hátán sétáljon közelebb egy kiszögelléshez, amit a fejéről elrugaszkodva már mi is el tudunk érni.

Néha csak a megfelelő helyre kell terelni Tricót, hogy a farkát kötélhágcsónak tudjuk használniForrás: Sony

És ez még nem minden, hiszen a játék elején a birtokunkba kerül egy különleges tárgy, amivel meg tudjuk jelölni a fából készült torlaszokat és egyéb akadályokat, mire Tricóból kitör néhány jól irányzott villám, szabaddá téve előttünk az utat.

Trico azonban nemcsak „létra", de védelmező is. Utunk során nemegyszer kőpáncélos lények erednek a nyomunkba, viszont az általunk irányított kissrác nem tud harcolni, csak kapálózni és menekülni, a pusztítást a tollas barátunk végzi. Elég az irányába csalni az életünkre pályázó agresszorokat, és máris meg van oldva a probléma.

A két főszereplő kapcsolata persze nem ennyire egyoldalú. Trico számára nekünk kell élelmet vadászni, ha zaklatott, akkor simogatással és babusgatással hozhatjuk helyre a kedvét, és a harcokat követően nekünk kell gondoskodnunk a testébe fúródott újabb dárdák eltávolításáról is.

A színes üvegek a frászt hozzák a barátunkra, így muszáj lesz mindig megszabadulnunk tőlükForrás: Sony

Ráadásul a nagydarab lénynek is megvannak a maga gyenge pontjai, például a színes üvegből készült tereptárgyak, amelyek halálra rémítik Tricót – addig nem mozdul, amíg el nem tüntetjük a szeme elől a problémát.

Varázslatos utazás

A The Last Guardian játékmenete egyáltalán nem új vagy forradalmi, hiszen egyes elemei már az Ico-ban és a Shadow of the Colossus-ban is jelen voltak, nem is beszélve az olyan fejtörős, pályabejárós klasszikusokról, mint az első Tomb Raider-epizódok.

Hősünk és Trico együttműködése viszont egészen különleges ízt kölcsönöz az ismerős elemeknek, főleg azért, mert a fejlesztők egészen hihetetlen munkát végeztek a mesterséges intelligencia által irányított lénnyel.

Szárnyas társunk önálló életet él, nem egy agyatlan robot, aki csak az utasításainkra vár. Reagál a jelenlétünkre, interakcióba lép a környezettel, érzelmei vannak, néha kicsit makacs, és sokszor csak az ő önálló cselekedeteinek köszönhető, hogy rálelünk a továbbjutás kulcsára.

Tricónál jobb társaságot egész egyszerűen el sem tudunk képzelni egy videojátékbanForrás: Sony

Tricót egyszerűen képtelenség nem imádni, évek óta nem találkozhattunk hozzá fogható videojáték-szereplővel, és a program nyüstölése közben sokszor azon vettük észre magunkat, hogy csak őt csodáljuk: ahogy felfedezi a környezetet, futkározik a fák között, vagy éppen kiadós fürdőt vesz az egyik hatalmas pocsolyában.

És nem csak ő csodálatos, de a világ is, amiben a The Last Guardian játszódik. Sokat nem tudunk meg róla, de a furcsa misztikum még jót is tesz a hangulatnak. A grafikától ugyan nem fog leesni az állunk, de a környezetnek, a szélfútta rétek, barlangok, ősi romok váltakozásának olyan sajátos atmoszférája van, ami gyorsan képes beszippantani a játékost. Már persze akkor, ha meg tudunk birkózni a program mára meghaladott sajátosságaival.

A grafika ugyan nem veri ki az ember szemét, de a játék világa így is lenyűgözőForrás: Sony

A múlt szelleme

Már tizenkét éve, hogy Ueda Fumito előállt legutóbbi játékával, a Shadow of the Colossus-szal, és az új munkáján erősen érződik, hogy a mester nem nagyon foglalkozott a játékvilágban időközben végbement változásokkal. Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen az új kaland varázsát részben a nosztalgikus érzések adják, ugyanakkor a múltat idéző megoldások sokakat elidegeníthetnek a The Last Guardiantól.

Ahogy azt korábban említettük, a játék során az egyetlen kapaszkodónk az időnként megszólaló narrátor, ezenkívül nem kapunk semmit. De tényleg semmit. Nincs nyilacska, ami mutatja az irányt, nem villognak a továbbjutást segítő pályaelemek, sőt még az elhangzott szöveget sem hallgathatjuk vissza, teljesen magunkra vagyunk utalva, szinte mindenre magunktól kell rájönni.

Az irányítás néha képes fejfájást okozni, főleg ha ugrándozásról van szóForrás: Sony

Ez igencsak eltér napjaink mindent a szánkba rágó megoldásaitól, és az elkényelmesedett felhasználók számára ez komoly frusztrációt okozhat, a pörgősebb játékok kedvelőit pedig egyenesen az őrületbe kergetheti. Ha nem sikerül ráhangolódni a régies, kissé komótos módira, akkor a csodálat helyett bizony jön a gyűlölet, és a sarokba vágott kontroller.

Mindezt ráadásul csak tetézi, hogy a program olyan technikai problémákkal küzd, ami még az élményt 100%-on megélő játékosokat is képes kizökkenteni. Az irányítás kissé darabos, hősünk olykor nem úgy reagál, ahogy kellene, a mozgása pedig alkalmanként egy részeg tinédzser botladozására emlékeztet.

A folyamatosan imbolygó kamera pedig képes az ember agyára menni, főleg, ha valamilyen szűk helyen épp arra próbálunk rájönni, hogy miként is kellene továbbjutni.

Lényegében mindenre magunknak kell rájönni, nem nagyon kapunk útmutatást, ami sokak számára frusztráló lehetForrás: Sony

Az pedig már csak hab a tortán, hogy a játék hiába lett a PlayStation 4-re átemelve, sokszor úgy tűnik, hogy még a jelenlegi generáció hardvere sem elég a kicsikének. Legalábbis erre utal, hogy a képfrissítés nagyon sokszor képes 30 képkocka/másodperc alá esni.

Az erősebb vassal rendelkező Prón mondjuk nincs ilyen probléma, de a több millió sima PS4-tulajt ez aligha fogja vigasztalni.

Egy csoda, de nem mindenkinek

A The Last Guardian egy szívmelengető, csodás pillanatokkal és kellő kihívással felvértezett, bár kissé megkésett mestermű, egy olyan videojáték, ami nem feltétlenül igazodik a Call of Duty-n és az Assassin's Creed-en nevelkedett generáció igényeihez.

A főhős és Trico közös kalandja csodálatos élmény, de a játék olykor próbára teszi az ember türelmétForrás: Sony

A kipróbálása ettől függetlenül mindenkinek ajánlott, hiszen videojáték formájában ilyen szépen még soha nem elevenedett meg egy barátság története, de arra fel kell készülni, hogy a címben egy kicsit sem túloztunk: ez a játék vagy szerelem első látásra, vagy hiábavaló, csalódást keltő próbálkozás, középút itt nem nagyon lesz.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK