A halálhoz muszáj gyorsan hozzászokni

2017.02.16. 09:59

Ha valaki unja, hogy manapság a legtöbb videojáték nélkülözi az igazi kihívást, annak van egy jó hírünk, hiszen a PlayStation 4-re kiadott Nioh szépen szembemegy az aktuális trendekkel, és olyan játékmenetet kínál, ahol vért kell izzadni a sikerért, és valódi élmény minden egyes ellenfél legyőzése.

Régen minden jobb volt  – tartja a manapság divatos közhely, és gyakran elhangzik ez a videojátékokkal kapcsolatban is. Még az elvileg felső kategóriás videojátékok is komolyabb kihívások nélkül érkeznek, ami gyakran oda vezet, hogy felemlegetjük a húsz évvel ezelőtti nagy címeket, ahol az ember néha napokra is elakadt végigjátszás közben.

Szerencsére azért akadnak olyan fejlesztők, akik igyekeznek kiszolgálni a fenti, kényesebb réteget, így még találkozhatunk olyan programokkal, amelyek nem a történettel és a látvánnyal igyekeznek elcsábítani a vásárlókat, hanem azzal, hogy szó szerint meg kell szenvedni a sikerélményért.

A Dark Souls-széria az elmúlt években ebből csinált kifejezetten szép karriert, most pedig érkezett egy kihívó, a FromSoftware alkotását másoló Nioh. A játékkal kacérkodó konzolosoknak fel kell készülniük arra, hogy a vége feliratig vezető út vérrel, verítékkel és rengeteg szitkozódással van kikövezve. 

Dutyiból a misztikus buliba 

A játék főhősét egy valóságban létezett figura ihlette, aki a maga idejében azzal vált ismertté, hogy a ködös Albionból érkezett a felkelő nap országába. A japán kultúra olyan hatással volt rá, hogy idővel maga is szamurájjá vált.

A játék során jó pár földi halandót is kardélre kell hányni, de az igazi kihívást a démoni teremtmények jelentikForrás: Sony

Habár ez a sztori önmagában is elegendő lenne egy videojátékhoz,  a Nioh-ot fejlesztő Team Ninja nem elégedett meg ennyivel. „William” sztoriját szépen felturbózták démonokkal és egyéb furcsaságokkal, így nemcsak a szigetország haduraival és a brit birodalom csatlósaival kell majd tengelyt akasztani, de a más dimenziókból ide látogató különféle rusnyaságokkal is.

A Nioh egy külső nézetes akciójáték, ahol a hangsúly a különböző kézifegyverek forgatásán van, az egyszerű kardoktól a harci baltákon át egészen a dárdákig, íjakig és más csemegékig, megspékelve némi mágiával. Bár a játék nem könnyű, a harcrendszer alapjai gyorsan elsajátíthatók, hiszen a mozdulatokat illetően a repertoárunk kimerül a védekezésben, a kitérésben, továbbá a klasszikus kis és nagy támadásokban. 

Az íj és a nyílvesszők főleg akkor jönnek jól, amikor lesből támadunk, egy jól irányzott fejlövés „csodákra” képesForrás: Sony

Ez elsőre nem tűnik valami soknak: a játék kezdetén, amikor a londoni Towerből kell megszökni, nincs is szükségünk másra. Aztán az egyszerű alapokon nyugvó felszínt egy kifejezetten mély rendszer teszi változatossá.  Erre viszont csak akkor derül fény, ha a játék lényegét felvillantó első óra után eljutunk a Nioh fő helyszínét jelentő Japánba.

A te harcod, a te utad

A ránk váró kaland során nemcsak arról dönthetünk, hogy milyen gyilokszerszámokkal kívánunk érvényesülni, de oda kell figyelnünk a testünket védő felszerelésre is. Fegyverek tekintetében két különböző variációt tarthatunk magunknál, amelyek között villámgyorsan válthatunk, a helyzettől vagy az ellenfelektől függően.

A heveskedésnek itt nincs helye, minden harcba hideg fejjel, az ellenfelet figyelve, a gyengeségeit kihasználva kell belemenniForrás: Sony

A harcok során képzettségpontokat gyűjtünk, amelyeket hét kategóriában oszthatunk szét, fegyvertípusonként új kombókat megnyitva. Választhatunk magunknak védelmező szellemet, akit harc közben hívhatunk elő, továbbá folyamatosan gyűjtjük a tapasztalati pontként funkcionáló amritát, amit a pályákon található szentélyeknél használhatunk a karakterünk fejlesztésére.

A megszerzett pontokból nyolc tulajdonságot erősíthetünk, és ezzel a hősünk olyan passzív értékeit befolyásolhatjuk, mint például az életerő, a fegyverekkel bevitt sebzés mértéke, vagy akár a különböző támadásokkal szembeni védelem. 

Ami nem tetszett
A Nioh nem a látványával hódít, ami főleg annak köszönhető, hogy a játék fejlesztése nem kevesebb, mint 12 éve kezdődött, még PS2-re, ami nyomot is hagyott a végső összképen. A legnagyobb baj persze nem a grafikával van, hanem a kamerakezeléssel, ami helyenként elég nyögvenyelős, és sokszor a játékos ellen dolgozik. Bosszantó továbbá, hogy a program sokszor egész egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy lenyomtuk a megfelelő gombokat. Van olyan opció, hogy a magasból támadhatunk az alattunk sétáló ellenfelekre, ám a karakter hiába tanulta meg ezt a lehetőséget, érthetetlen módon magát az akciót csak ötből háromszor sikerült elővarázsolni zuhanás közben.

A méretes, elsőre kissé átláthatatlan menürendszerben helyet kapott szisztémának hála a hősünk kiválóan testre szabható.  A rendszer annyi lehetőséget és finomságot rejt, hogy a kifejezetten durva, akár 60-70 órára rúgó első menet mellett bőven adott az újrajátszás lehetősége, a korábbihoz képest jelentősen eltérő megoldásokat bevetve.

Bírni kell idegekkel

A harcrendszer kifejezetten szofisztikált, a kiismerése nem öt perc, maga a játékmenet viszont kifejezetten egyszerű. Mindig adott egy ellenfelekkel kellően benépesített terep, amit szabadon felfedezhetünk, gyűjtögethetünk, harcolhatunk, megmérkőzhetünk opcionális rosszfiúkkal, a továbbjutás záloga viszont minden esetben egy fő ellenfél likvidálása. 

A Dark Souls rajongóinak nem lesz újdonság, mindenki másnak viszont arra kell készülnie, hogy a játék tényleg nehéz, és hiába leszünk egyre táposabbak, a kihívás mértéke is ehhez van igazítva. Már a „hagyományos” ellenfelekkel szemben is könnyedén el lehet vérezni, a nagyobb szörnyek pedig csak jó pár halállal a hátunk mögött ismerhetők ki és győzhetők le.

Arra érdemes figyelni, hogy egyszerre ne támadjanak ránk többen, mert annak könnyen az lehet a vége, hogy a földön találjuk magunkatForrás: Sony

A halálhoz persze gyorsan hozzá lehet szokni, már a bevezetőként funkcionáló londoni helyszín megtanít arra, hogy 

ez a játék bizony nem az ész nélküli kaszabolásról és a gyors előrejutásról szól. 

Még a legalapvetőbb ellenfeleket is körültekintően kell megközelíteni, figyelni kell a mozdulataikat, tudni kell, hogy mikor kell kitérni, és mikor érdemes lecsapni (még azt is állíthatjuk, hogy milyen szögből vágjunk oda), és emellé figyelembe kell venni a környezetünket is, hiszen ha nincs hova hátrálni vagy elugrani, akkor könnyen bekapunk egy csapást, ráadásul három után simán elhalálozunk, hogy aztán a pályákon található szentélyektől kezdjük elölről az egész mutatványt.

Bizony, itt nincs automatikus mentés, ha elhasalunk, akkor repülünk vissza a pálya fix pontjára, és bár a begyűjtött cuccok és képességek megmaradnak, az ellenfelek velünk együtt újraélednek, így ismét mindenkit le kell vernünk a továbbjutáshoz, akár tizenötször egymás után. 

Mi a helyzet PS4 Prón?
A Nioh már azok közé a játékok közé tartozik, amelyek kihasználják a tavaly novemberben debütált PlayStation 4 Pro erősebb hardverét. Ezen a modellen (4K-s tévé birtokában) a játék akár 2160p felbontásban is képes futni, és a grafika terén mind az árnyékok, mind az alaptextúrák esetében érződik a különbség a sima PS4-hez képest. Ami viszont különösen érdekes, hogy minden modellen mi állíthatjuk be a játékmódokat. Az action mode minden esetben arra törekszik, hogy 60 fps-sel játsszunk (akár a grafika rovására), a movie mode stabil 30 fps-en fut, hogy mindig a legszebb látványt kapjuk, míg a variable mode a kettőt variálja, hogy egyszerre kapjunk normális képfrissítést a lehető legjobb látvány mellett.

Ez persze szerves része és alapvető eleme a játékmenetnek: így lehet folyamatosan fejlődni, és elérni azt a szintet, amikor már reális esélyekkel tudunk szembeszállni a nagyobb teremtményekkel.

Viszont amikor már tizedszer vágjuk végig magunkat az ellenfeleken, hogy újra szembekerülhessünk egy több körben legyőzendő fő ellenféllel, akkor még a legnagyobb veteránok is elengednek néhány cifrább szitokfolyamot.

Természetes a halál

Akárcsak a Dark Souls-játékok esetében, a Nioh-nál is természetes a folyamatos halál, és a játékélmény lényege, hogy a kihívásokat csak a pályák és az ellenfelek betanulásával lehet megoldani. Itt nem a látványon és a lendületen van a hangsúly, hanem azon, hogy amikor végre sikerül letepernünk egy hatalmas dögöt, akkor tényleg úgy érezzük, hogy elértünk valamit. 

És igen, a rengeteg szenvedés után az endorfin szépen átjárja az embert, amikor végre elterülnek a legnagyobb ellenfelek. 

Ez viszont kétségkívül nem való mindenkinek, és a kifejezetten jól felépített, mély harcrendszert is csak az fogja értékelni, aki szeret a karakterével pepecselni, és elfogadja, hogy a Nioh alapvetően egy rétegjáték, kemény szabályokkal, komoly kihívással, de olyan élménnyel, amit csak kevés videojáték nyújt manapság. 

A Nioh 2017. február 8-án jelent meg Európában, kizárólag PlayStation 4-re. A játékot egy PlayStation 4 Pro konzolon teszteltük. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK