Az egykori orosz kém, Alekszandr Litvinyenko rejtélyes halála a napokban élénken foglalkoztatta a közvéleményt, sokan foglalkoztak az üggyel. Akadnak még veszélyes szakmák: igen magas például az Irakban, Algériában, Oroszországban, illetve dél- és közép-amerikai országokban elkövetett újságíró-gyilkosságok száma, sok közülük tévés, rádiós volt. 15 év alatt már több mint negyven oroszországi újságíró vált halálos kimenetelű merénylet áldozatává, ugyanakkor nem meglepő módon az emberrablások magas száma miatt is rossz hírű Kolumbia első a latin toplistán, mivel ott húsz év alatt, 2006 szeptemberéig 121 újságírót öltek meg. Mexikó a második, 54-gyel, Brazília a harmadik, 29 esettel.

2006-ban világszerte 77 újságírót, 32 más médiamunkást gyilkoltak meg, 137 újságírót pedig bebörtönöztek - talán néhányukat okkal zárták be, de sokat csak azért, mert kellemetlenek voltak a helyi kormányzat számára. Túl sokat tudtak, olyan témákra szálltak rá, melyek bizonyos érdekeket sérthettek.

A közelmúlt egy emlékezetesebb esete a holland filmrendező és tévés író, Theo van Gogh meggyilkolása volt. A neves festő testvérének kései leszármazottját 2004-ben szabályosan kivégezte egy muszlim szélsőséges, Mohammed Bouyeri - a merénylet oka abban keresendő, hogy Van Gogh soha nem rejtette véka alá elítélő véleményét az intézményes vallásokról (és úgy egyáltalán, semmi másról). Korábban már a zsidóságot is sikerült felbőszítenie, igen merész nyilatkozataival, melyek közül talán az Evelien Gans történésznővel kapcsolatos megjegyzése keltette a legnagyobb felháborodást: "Gyanítom, hogy Gans kisasszonynak attól lesz nedves a lepedője, ha álmában dr. Mengele megdugja őt." Ezek után sejthető, hogy Van Gogh az iszlámmal sem bánt kesztyűs kézzel: a vallás híveit egyszerűen csak "kecskebaszók"-nak titulálta, Submission, azaz Behódolás című rövidfilmjében pedig a muszlim nők elnyomását mutatta be, a maga sajátos eszközeivel.

Végül is ez a film lett a közvetlen kiváltó oka a gyilkosságnak. Van Gogh és a forgatókönyvet jegyző radikális parlamenti képviselő, Ayaan Hirsi Ali ezután egyre-másra kapták a halálos fenyegetéseket - a rendező azonban nem vette őket eléggé komolyan, egyszer állítólag ezt mondta: "De hát ki akarná megölni a falu bolondját?" November 2-án, Amszterdam utcáin aztán mégis elérte őt a végzete, Bouyeri személyében: Van Goghnak pár késszúrást és több lövést kellett elszenvednie, majd a biztonság kedvéért még a torkát is átvágták. Az eset nem csak szörnyű kegyetlensége miatt rémítette meg a köztudottan liberális hollandokat, de a szabad véleményalkotás durva megsértését is látták benne. Ehhez hozzájárult az is, hogy a tizenhetedik század óta egész Hollandiában állítólag mindössze két politikai gyilkosság történt: a sors különös fintora, hogy a másik ilyen merényletet Van Gogh közeli barátja, Pim Fortuyn képviselő ellen követték el (2002-ben), a rendező pedig éppen a róla készített filmjét indult megvágni, amikor találkozott gyilkosával.

Hogy a vallási-politikai felháborodás mire is képes, azt láthattuk már máskor is: 1975-ben például egy másik filmrendező, Pier Paolo Pasolini vált a fanatikusok áldozatává. (Különös egybeesés, hogy az olasz film örök provokátorát - akárcsak Van Goghot - szintén november 2-án érte a halál.) A hivatalos verzió szerint a művészt egy tizenhét éves fiúprostituált, Giuseppe Pelosi verte össze, majd gázolta halálra (talán önvédelemből, Pasolini ugyanis homoszexuális volt, és állítólag erőszakoskodott vele), de máig sokan gondolják úgy, hogy ideológiai ellenfelei akarták őt elhallgattatni - számukra az éppen elkészített és minden addigi filmjénél keményebb Salo, avagy Sodoma 120 napja lehetett az utolsó csepp a pohárban. Ezt a feltevést erősíti meg a mindössze kilenc évet ült Pelosi idén tett nyilatkozata is, miszerint nem ő ölte meg Pasolinit, csak eddig azért nem beszélt, mert féltette azóta már elhunyt családtagjait.

Zahra Kazemi

Nem csak erős véleményt formáló hírességek, de névtelen áldozatok is akadnak a tévés, filmes szakmában - ezen esetek közül a legjellemzőbb, amikor egy tudósító a harctérre kerül, vagy amikor egy oknyomozó riporter valamilyen, mások számára kínos ügybe üti az orrát. Hogy az előbbi esetekre példát hozzunk, sajnos nem kell túl messzire visszamenni az időben, hisz az iraki háború kapcsán rengeteg riporter haláláról hallottunk már. A legemlékezetesebb ilyen nap talán a később fekete keddnek elnevezett, 2003. április 8. volt, amikor is Bagdad különböző részein, különböző incidensekben, de egy pár órás időintervallumban, megöltek három tudósítót, másik hármat pedig megsebesítettek. Annak ellenére, hogy a hadiövezetekben tartózkodó riporterek biztonságát nemzetközi törvény szavatolja, az ominózus napon az amerikai tankok az al-Dzsazíra és egy másik arab tévéadó irodáját is tűz alá vették, majd a Palesztina szállodát is lebombázták, amely köztudottan a külföldi tudósítók szálláshelye volt.

Az Irakkal szomszédos Iránban is volt már példa arra, hogy gyilkossággal akadályozzák meg egy riport napvilágra kerülését: a hatóságok így bántak el Zahra Kazemival, egy iráni származású, de kanadai állampolgárságú riporterrel is. A hölgy egy kritikus képriportot szeretett volna készíteni az iráni börtönviszonyokról - a körülményeket belülről is megismerhette, hisz az ügy eltussolói őt magát is börtönbe zárták. Ezt azonban már nem volt alkalma belevenni a készülő anyagba, mert fogvatartói hamarosan agyon is verték. A hivatalos verzió szerint Kazemi hirtelen halálát agyvérzés okozta, de a testén talált ütésnyomokra ez nem ad magyarázatot. Az ügy persze itt nem ért véget, bírósági tárgyalásra is sor került, amelyről azonban a kanadai nagykövetet, Philip McKinnont kizárták.