Elégedetlen (magyar) hangok

A magyar szinkronnal kapcsolatban színész és néző is a régi szép időket emlegeti. Tényleg olyan rossz a helyzet? Akkor miért nem javul? Megkérdeztünk színészeket és szakembereket, hogy áll a bérvita, van-e esély a tartós békére.

A magyar szinkron valamikor csodálatos volt, sőt, jobb termékek készültek, mint az eredeti, például a Frédi és Bénit is visszafordították magyarból angolra a lúzer amerikaiak, mert rájöttek, túltettünk rajtuk. Most pedig katasztrofális a helyzet, beszédhibás betanított munkások tévesztik el a szájmozgást olyan szövegekkel, melyeket írástudatlanok állítanak elő. Majdnem ilyen szélsőséges az a közhely, amit nagyon sokan gondolnak a magyar szinkronnal kapcsolatban, és nem csak az egyszerű tévéfogyasztók, hanem a szakma egy része is.

Valamelyest árnyalódik a kép, ha belegondolunk a különbségbe, milyen lehetett az állami korszak egy televíziójának és egy filmforgalmazójának munkája szembeállítva a mai rengeteg DVD-vel, tévé- és mozifilmmel foglalkozó vállalkozással. Húsz éve kevés szinkron készült, azonos, magas minőségben, jó stábok és képzett színészek segítségével. Most is van komoly teljesítményekre példa, csak a sok gyenge minőségű munkától sokszor ezeket észre sem vesszük.

A rossz minőségre, mint mindig, egy rövid szóban lehet az okot megtalálni: pénz. Hiába lett nagyságrendekkel több szinkronizálnivaló, a stúdiók száma még jobban nőtt, együtt a különböző szinkronszínészképzőkkel. Ma a becslések szerint 1000-1500 ember él Magyarországon szinkronizálásból, de egy nyilvános adatbázisban 4000-nél is több szinkronszínész nevét találtuk meg. Egyszerre nagyon sokan kezdtek el érteni a szakmához, és hogy valójában mennyire értenek hozzá, az azért olyan nagyon nem érdekli a megrendelők némelyikét, ha elég olcsón dolgoztak.

A mai televíziós csatornák jelentős része úgy dolgozik, hogy egy régiós központból szervezi adásait a költséghatékonyság jegyében. Egy ilyen szervezetben vagy ott van a megfelelő helyen az ember, aki jól beszéli a magyart, és van is igénye a színvonalas szinkronra, vagy nem. És az előbbi esetben sem valószínű, hogy megfelelő anyagi lehetőségeket kap arra, hogy jobbá tegye a világot vagy legalább az adást.

Nincs összetartás

Nem is csak a megrendelői oldallal van probléma, maga a szinkronszakma sem eléggé összetartó ahhoz, hogy előrébb tudjon lépni. Nem egy szervezet alakult már (Színházi Dolgozók Szakszervezete szinkron alapszervezet, Magyar Szinkron Egyesület) azzal az igénnyel, hogy összefogja a színészeket, dramaturgokat, szinkronrendezőket és képviselje érdekeiket. Volt, amelyik a tárgyalóasztalig is eljutott, igazi eredményt mégsem ért el, mert nem állt egyik mögött sem egységesen a szakma. A célok hasonlóak, egyrészt egy minimum tarifarendszert szeretnének elérni, másrészt azt, hogy a magyar hang közreműködői közül legalább néhányan felkerüljenek a borítóra, filmplakátra, a vége-főcímre (ez az, amit úgyis levágnak a tévék), mert ők is részesei a művészeti végterméknek.

Saját szakmájáról minden szinkronszínésznek megvan a maga véleménye, a békesség miatt azonban senki nem szeret névvel panaszkodni. Hogy nem csak az őket kizsákmányoló megrendelőkkel és stúdiókkal van probléma, álljon itt egy történet név nélkül: a helyszín Erdély, egy ottani szinkronstúdióban készül egy Magyarországon vetített tévésorozat. A szakma tisztában van vele, hogy erdélyi színészeket fognak szinte az összes szerepre minimális díjazásért szerződtetni, és csak azért keresnek ismert neveket itthon jó pénzért, hogy ők legitimálják a munkát. Az ilyen alkalom a legjobb arra, hogy megmutassák a hangok, hogy összetartanak, mégis akadt néhány pártütő, akik kiutaztak, és beálltak a mikrofon mögé. Kiszúrtak az erdélyi kollégákkal, akiken a megrendelő spórolt, és azzal a hazai csapattal és stúdióval, akik-amelyek elől elvitték a munkát.

Forrás: MTI

"Szinkronrendező: Tomasevics Zorka." Akinek ez a mondat, ez a név nem égett az agyába, az nem ebben az országban szocializálódott, rengeteg magyarítás kapcsán találkozhatunk a nevével. Megkérdeztük, hányan hivatásos szinkronrendezők Magyarországon: azt mondja, mindössze hatan végeztek adásrendezőként (szinkronrendezőképzés nincsen), és értük sem kapkodnak. Számtalanszor tapasztalja, hogy egy okos rendező okos filmet készít okos közönségének, amit aztán egy buta szinkron tönkretesz. Nem csak a végeredménnyel elégedetlen sokszor, hanem bántja az, amikor olyan fiatalok dirigálnak komoly színpadi színészeket, akik valakitől ellesték a szakmát, és azt gondolják, elég a szájmozgást figyelni ehhez a munkához. A régi szép időkben csak ezzel külön asszisztens foglalkozott, a szinkronrendező munkája valahol itt kezdődik. Tomasevics Zorka azt sem tartja helyénvalónak, hogy a főszereplők nagyobb gázsit kapnak egy filmért, mint a szinkronrendező (utóbbinak sokkal több munkája van), mert az ismert hang kiverekszi magának, ami jár, a rendező meg könnyen repülhet, van helyére más.

A szakma felhígulását érzi az egyik legkeresettebb magyar hang, Csőre Gábor is. Szerinte ritka kivétel az, hogy valakiből jó szinkronszínész lesz, ha nincsen színpadi gyakorlata, ha nem képes azonosulni a figurával. Azt tapasztalja, hogy az utóbbi időben már a színművészetisek sem jutnak el a munkáig, mert mindig akad valaki az adott feladatra, aki "ügyesebb", akinek technikája és ismeretsége már van. Mert ebben a szakmában is kialakulnak a kasztok, a profikat hívják, és anyagi problémájuk is kevesebb van, a kezdők és a nem hivatásosak élete pedig kemény harc.

Van ok a morgásra

Ezért lehet, hogy a bérek nem változtak semmit tíz év alatt, sőt. A szinkron alapegysége a kiállás (nagyjából egy mondatnak felel meg, ha jól értjük), ami nem változott, az a 15 kiállás (azaz egy tekercs) átlagosan kétszáz forintot ér a stúdiónak tévéfilm, illetve DVD esetén. Csalafintaság még akkor van a dologban, ha ezt a körülbelül húsz-harminc másodperces egységet negyven-ötven másodperce húzzák fel, mert nagyobb részekre bontják a szöveget. Ez esetben az árak a tíz évvel ezelőtti szint alá mennek, és ez Csőre Gábor szerint nem ritkaság. Ahogy az sem, hogy mondjuk az ügynöki keresetüket szinkronizálással kiegészítő műkedvelők happolják el a végzett színészek elől a munkát, ami véleménye szerint felháborító.