Kínos képregények, szenvedő papírhősök

Ha körbenézünk a különböző műfajok között, akkor észrevehetjük, hogy a tévésorozatok leginkább a képregényekhez hasonlíthatóak, hiszen mindkét műfajban előfordulhat, hogy a néző egy fogyasztásra egy történetet kap, mint ahogy az is, hogy heti/havi rendszerességgel kapja meg egy hosszú történet egyes szegmenseit, a kirakós újabb és újabb darabkáit. Most a sorozatos képregényekbe lapozunk.

Kétségkívül rokonműfaj a képregény és a tévésorozat, így nem csoda, hogy képregényből is készül tévés feldolgozás, ahogy sikersorozat is hamar feltűnik papírra nyomva, rajzolt formában. Mikor heti vagy havi rendszerességgel folytatódik egy-egy hosszú történet, akárcsak a tévésorozatokban, a képregényekben is szinte kötelezően alkalmazzák a cliffhangert, vagyis azt a megoldást, amikor egy történetet a csúcsponton hagynak abba, lehetőleg nyitott kérdések sokaságával, hogy a nézők a következő részt is megnézzék/megvegyék.

A sorozatos képregények persze nem túl gyakoriak és nemegyszer már véget ért sorozatokhoz fűződnek, de a legritkább esetben hordoznak magukkal nagyobb jelentőséget, kapcsolódnak a tévében megismert történethez. Nem is csoda, hogy a legtöbb sorozatrajongó nem vértezi fel magát a főművet legfeljebb kipótló, épp hogy kiegészítő képregényekkel, hiszen általában azok nélkül is teljes a sorozat története.

Ritka kivételt jelent a nem képregényből készült, de erős képregényalappal, képregényes stílussal bíró Heroes, vagyis a Hősök, amihez hétről hétre készülnek, nemrég nyomtatásban is kiadott 4-5 oldalas képregény-történetek, melyek eleinte szó szerint a sorozat epizódjait folytatták az utolsó képkockától, majd idővel a képregény írói elkezdték magát a Hősök-univerzumot bemutatni, illetve a már megismert vagy egyelőre még nem ismert szuperképességekkel rendelkező emberek múltját, hátterét, kvázi evolúcióját felvillantani.

Persze, ha valaki mániákus, igen elszánt sorozatrajongó és kitör rajta a gyűjtőszenvedély, akkor nem tehet sokat és a sorozat főszereplőinek fröccsöntött másai mellé muszáj megszereznie a képregényalakban közölt kalandokat is, még akkor is, ha azok nem túlságosan színvonalas művek, és inkább csak a sorozatok népszerűségét kívánják meglovagolni.

Jó is, rossz is

Míg a közvélemény meglehetősen jó véleménnyel volt a Buffy, Angel, sőt még a CSI, vagyis a Helyszínelők képregényeiről, addig akadtak ellenpéldák is, olyan füzetek, melyek külalakja, valamint története nem feltétlenül vágott egybe a rajongók ízlésével. Hiába a 2-3 millió heti néző a Supernatural című sorozat (itthon: Odaát) esetében, ha a sorozat képregény verzióját meglehetősen kevesen, alig 10 ezren vették meg. Bár sokakat már a borító is taszított a beruházástól, de leginkább akkor érhette csalódás a rajongókat, amikor a 6 részes képregénybe lapozva kiderült, hogy a sztori nem is a sorozatban megismert Sam és Dean legújabb vagy esetleg régi, archív kalandjairól szól, hanem afféle előtörténetként funkcionál.

Odaát, papíron

Persze a cím alapján (Supernatural: Origins) nem volt nagy ördöngösség kitalálni, hogy előtörténet szerepet fog betölteni, de a könyv csak érintőlegesen foglalkozik azzal, hogy Sam és Dean miképpen lett vadász, inkább az apjuk, John történetét nagyítja fel, visszatekintve azokra az időkre, amikor a két testvér nem nagyon bírt volna el egy winchestert a kezében. Minden kritika ellenére a Wildstorm-kiadó sikeresnek könyvelte el a próbálkozást, s éppen ezért idén, áprilisban követte az első minisorozatot a folytatás, mégpedig a Supernatural: Rising Son, amit ugyancsak 6 részesre terveztek, de továbbra is az előtörténettel foglalkozik, és pár évvel az Origins után helyezhető el időrendben (Dean ekkor 11 éves).