"Bárcsak több könyv is megjelenne angolul Vámos Miklóstól" - írta a New York Times vasárnap, így méltatva az író első, az Egyesült Államokban is megjelent regényét, az Apák könyvé-t. Miközben íróként sikert sikerre halmoz, a televízióban egyre kevesebbet látni Vámost: mint mondja, leszámolt a tévézéssel, amit amúgy is csak az írás szüneteiben művelt. Interjú.

Egy ideig az Egyesült Államokban élt, tanított, és különféle lapoknak tudósított odakint. Nem fájlalja, hogy csak most adták ott ki az első regényét?

- Nem mondom, hogy nem vágytam az ottani megjelenésre, de ez számomra most is nagy siker. A New York Times Book Review-jában kritikát kapni eleve siker, akkor is, ha szidják az embert, ez meg egekbe magasztaló kritika - mit is mondhatnék? Ezzel az érzéssel akár egy pár évig is ellehet az ember.

Jelenleg min dolgozik?

- Most jelent meg Tiszta tűz címmel egy kötetem, nem egészen három hete. Ebben páros elbeszélések és páros kisregények vannak, nagyon izgatottan várom, hogy mi lesz ennek a sorsa, fogadtatása.

A tévé képernyőjén már nincs jelen olyan markánsan, mint régebben. Ez tudatos választás, vagy csak így alakult?

- Egyáltalán nem vagyok már jelen a képernyőn, júniusban befejeztem a Vámos klub-ot, amit öt évig csináltam. Írókkal beszélgettem, ebből hetvenhét adás készült, amit a Pax TV, illetve a Duna TV vett fel, ismételgetik is szorgosan, ami nagyon helyes. Mégiscsak úgy érzem, hogy a tévés éveimnek tulajdonképpen vége, aminek több oka van: az egyik a Magyar Televízió jelenlegi állapota, a másik pedig az, hogy januárban már hatvanéves leszek, eljött az a pont, amikor már nem szeretnék ilyen kalandokba bocsátkozni. Visszavonultam az íróasztal mögé. Tulajdonképpen mindig írónak éreztem magam, a televíziózás kiegészítő sport volt. 

A SZÓSZ?!:-)-beli szereplése minek tudható be?

- Az nem az én műsorom - oda meghívtak, az más. Nyilván ha meghívnak interjút készíteni vagy így szerepelni, akkor mindig mérlegelem, hogy menjek-e vagy ne. Én a műsorkészítést gondoltam lezárni.

Említette, hogy elégedetlen a Magyar Televízió állapotával. A Vámos klub-bal ezért választotta a Pax TV-t?

- Nem én választottam, a Pax TV jelentkezett, a Duna tévével együtt. Jóformán még el sem kezdtem a sorozatot, a Pax már akkor jelentkezett, hogy felvenné, én meg beleegyeztem. Az viszont tény, hogy az MTV-ben nincs fogadókészség ilyen műsorokra, amelyeket pedig a közszolgálati tévének csinálnia kéne.  

A Lehetetlen?! főcíme:


A régebbi műsorai közül melyik áll önhöz a legközelebb?

- Két olyan műsort csináltam, amelyben különösen kedvemet leltem. Az egyik volt a Lehetetlen?!, amelyben valamiképp az írói képességeim is megmutatkozhattak, mert azok előkészített színpadi beszélgetések voltak, nem pedig interjúk. Az alanyokkal sokat beszélgettem, írtam nekik egy bő lére eresztett vázlatot, tulajdonképpen ezt vezettük végig a színpadon. Jólesett mások életét így megszerkesztgetni. A másik műsor, amit szerettem, az is hasonló volt, a 2 ember. Az nem közönség előtt készült, az egy filmforgatás volt két ember otthonában, majd egy közös ebéden. Jó volt kicsit úgy csinálni, mintha filmrendező volnék, miután tizenhét évig voltam dramaturg filmrendezők mellett. Természetesen nagyon szerettem kollégákkal beszélgetni, sokat tanultam tőlük, de úgy érzem, hogy ezt már nem érdemes tovább csinálni, csak ismétlődésekbe bonyolódnék.

Van esetleg olyan műsor, amit ma már nem csinálna meg? 
  
- Szerencsére nincs. Olyan van néhány, amit csinálnom kellett volna, de nem készült el. Nagyon sok felkérést kaptam és kapok tévéműsorokra, és van egy-kettő, ahol, azt hiszem, túl szigorú voltam.

Mik voltak ezek? Lett belőlük műsor valaki mással?

- Erről inkább nem szeretnék beszélni. 

Akkor arról beszéljen, hogy milyen műsorokat néz mostanában a tévében.

- Csalódást fogok okozni, mert semmilyen tévéműsort nem nézek. Annyi olvasnivalóm van még, hogy ha lehet, akkor nem foglalkozom tévéműsorokkal. Tudom, hogy ez nem helyes, hisz a huszonegyedik században élünk, de én egy reménytelenül huszadik századi figura vagyok. Néha úgy érzem, biztosan lemaradok erről-arról, de nem baj.

Az internet viszont érdekli, hisz ön volt talán az első író Magyarországon, aki saját honlapot indított.

- Igen, ez így van. Sőt néha az interneten tévét is nézek, de csak külföldi tévéket, nyelvtanulás céljából. A magyar televíziót tényleg elhanyagolom, ami - még egyszer mondom - biztos az én veszteségem, nem az övék. Egy idő után választásra kényszerülünk, és nekem ez a választásom, hogy a tévét hanyagolom - ha nézek is valamit, akkor filmeket. 

A 2 ember ajánlója:


Akkor a Beugró-ról sem tud véleményt mondani? Érdekes lenne azok után, hogy Rögtön! címmel ön is készített annak idején olyan műsort, amely a színészi improvizációra épített.

- Szakmai érdeklődésből megnéztem, hogy miként csinálja ezt a Beugró színészcsapata, amelynek majdnem mindegyik tagja volt egyébként az én műsoromban is. Az a véleményem, hogy nagyon átragadt erre a műsorra is - mint minden műsorra - a kereskedelmi televízióknak az a szelleme, miszerint sietni kell. Én úgy vagyok vele, hogy a televízióban éppúgy nem szabad sietni, mint ahogy sehol máshol sem. Mindennek meg kell adni az idejét. Ha bárki is kérné a tanácsomat: nem kell úgy kapkodni, hagyni kell a dolgokat szépen lassan kibontakozni. A sietséggel szerintem nagyon sok mindenről lemarad a néző, amiről nem kéne.

De hát sietős világban élünk, a tévéknek pedig ehhez kell alkalmazkodniuk, ha nem akarnak alulmaradni a nézettségi harcban.

- Nem a világhoz kell alkalmazkodni szerintem, hanem meg kell próbálni olyan műsorokat készíteni, amelyekről azt hisszük, hogy jók. Nem hiszem egyébként, hogy a nézettség azon múlik, hogy kapkodunk-e vagy sem. A görcsös erőfeszítés a nézők megszerzéséért majdnem mindig hiábavaló, valahogy a nézők saját maguk döntik el, mit akarnak látni. Nekem volt egy olyan élményem egy nagy rockkoncerten, ahol felvonult a magyar rock apraja-nagyja, hogy az első zenekar nagyon meg akarta valósítani magát: az énekes ráripakodott a közönségre, hogy "együtt", kérte, hogy tapsoljanak, de semmi nem történt. Végre lement a színpadról, sötét lett, és ott ült a Halmos Béla egy kis nyenyerével, és elkezdte énekelni, hogy "Hej, Jancsika, Jancsika". Csak az első Jancsikánál tartott, és már vastaps volt. Valahogy ilyen a nézettség és a közönség is, nem lehet velük erőszakoskodni.

Vámos Miklós a kedvenc könyvéről beszél:


És például Lévai Balázs Bestseller című műsoráról mit gondol? Az elég lassú és kompromisszummentes volt, és íróként is közel állhatott önhöz.

- Hát az a műsor sincs már. De egyébként tényleg nagyon szerettem. Én úgy érzem, annál okosabbat egy tévés nem nagyon tehet, mint hogy elutazik távoli földrészekre, meglátogatni olyan írókat, akik nagyon sikeresek, de akiket jó ideje nem láttunk. Nagyon örültem, amikor a műsor elindult, lelkes nézője voltam, és nagyon sajnálom, hogy már nincs. De hát a televízió járja a maga útját - és én is.