Juhász Előd: Csak saját magamat tudom adni

2010.04.11. 08:51

Juhász Elődöt a Zenebutik műsorvezetőjeként ismerte meg a múlt század nyolcvanas éveiben Magyarország: a műsor 1981-ben indult, és abban az időben azon ritka fórumok közé tartozott, ahol külföldi videoklipekkel lehetett találkozni. Az egykori tévés jelenleg a Szépművészeti Múzeumnak segít be, és több könyvet is ír - paródiában is kifigurázott stílusáról, új munkáiról és régi élményeiről budapesti lakásában beszélgettünk vele.

A Zenebutik 2002-ben tűnt el a Magyar Televízió képernyőjéről. Azóta mi történt önnel?

- Mozgalmas évek voltak, noha nem teljesen csak a televízió körül forgott a világ. 2002-ben még pár hónapig a Satelit TV-nél dolgoztam, ami aztán tönkre is ment - hozzáteszem, nem miattam. Miután a Zenebutik elnevezést nem lehetett átvinni az MTV-től, itt az volt a műsorom címe, hogy ZENE kaleidoszkóp - muzsikus BUTIK. Utána kicsit több mint fél évig voltam a Hír TV-nél: természetesen zenei műsort vezettem, amely két címen futott, attól függően, hogy a tartalom mit indokolt. Volt a Zenehíd, ami nagyon sok mindent kifejez: híd, amely nemcsak embereket köt össze, de különféle zenei stílusokat, különböző korokat és különböző földrészeket is, a zene átadó és összehozó szerepére utal. És volt az Operapáholy, abban csak operával foglalkoztunk. Itt végül elfogyott a pénz, úgyhogy ez a tevékenységem is megszűnt. Ezelőtt öt évvel aztán megkerestek a Szépművészeti Múzeumtól, ahol az új vezetésnek az lett a koncepciója, hogy kinyitják az ajtókat, beengedik az embereket, otthonosabbá teszik a múzeumi teret. Úgy gondolták, hogy ebben segítenek a társművészetek, elsősorban a zene - így kaptam a lehetőséget, hogy kollégákkal együtt kialakítsam a zenei profilt, különösen a Múzeum+ elnevezésű, csütörtök esti programot, ahol a művészek kiválasztása mellett a konferálás is az én feladatom volt. Emellett könyveket írok az elmúlt évtizedek tapasztalatairól. Megszületett egy trilógia, amely az alábbi könyvekből áll: Amerikai Zenehíd, az észak-, közép- és dél-amerikai zenei élmények summája; Zenehíd - a világ felé, ebbe minden beletartozik, ami nem Amerika; és a legutolsó, ami tavaly ősszel látott napvilágot, a Zenehíd - hazafelé, amelyben a zeneakadémiai tanulmányoktól kezdve sok itthoni emléket felidézek.

A 2005-ben nyilvánosságra hozott ügynöklistán az ön neve is szerepelt. Csak külföldi útról jelentett?
  
- Több helyen beszéltem már erről, sőt meg is írtam, az Amerikai Zenehíd első néhány oldala szinte erről szól. A lényeg az, hogy nagyon korán, a hatvanas évektől kezdve elkezdtem utazni: akkor még nagyon erősen működött a Belügyminisztérium, és mindenki, aki valahová kiutazott, az beszámolási kötelezettséggel bírt. Ennyi volt a történet, az út végén beszámoltam arról, hogy kikkel találkoztam (általában zenészekkel), ért-e valami atrocitás (soha nem ért) satöbbi. Hál' istennek, arra sosem kértek, hogy a saját környezetemről, a családomról, barátaimról, kollégáimról szülessen jelentés. Erre alkalmatlan lettem volna. Mindenesetre nagyon rosszat tett, amikor a dolog nyilvánosságra került, hatásában abszolút negatív volt: az emberek furán néztek rám, de ez a kabátlopás tipikus esete. Utána behívtak az egyik tévéhez, és azt kérdezték, nem akarom-e bíróság elé vinni a dolgot. Mondtam, hogy nem, mert nem lehet tudni, hogy melyik feljegyzést hová sorolták be, engem hová soroltak be, mit semmisítettek meg, mit tettek hozzá. Kérdezték, hogy voltam-e a Történeti Hivatalban? Mondtam, hogy nem, mert nem érdekel, én pontosan tudom, mi volt és mi nem. Az pedig, hogy X vagy Z vagy Y rám mit mondott, nem érdekel. Mai napig nem értem, hogy miért engem, egy ilyen szempontból teljesen súlytalan televíziós zenei szakembert dobtak be, amikor annak idején több tízezren vagy százezren jelentettek. Nyilvánosságra került persze sok más név is, de ahhoz képest nyilván kevés, ahányan valójában lehettek. 

Zenebutik adásait hiába keresi az ember az MTV Videótárában vagy más videómegosztó oldalakon. Önnek megvannak?

- Az MTV-nél nagyon sok minden nincs meg, mert egész egyszerűen volt idő, amikor kidobálták a régi műsorokat, nem csak a Zenebutik-ot. Nekem öt vagy hat kivételével mindegyik adás megvan, de sajnos csak VHS-en. Egyébként most, hogy éppen ezekkel a régi műsorokkal foglalkozom, elővettem a kazettákat, és meglepően jó a felvételek minősége - korántsem romlott annyit, mint amennyire fenyegettek bennünket azzal, hogy tíz év után a szalagok már használhatatlanok lesznek. Nagy hasznát vettem a videóknak, amikor az említett három könyvet írtam.

Az öt-hat adás miért maradt ki a gyűjteményből?

- Az én hülyeségem miatt. Kicsit későn kezdtem el gyűjteni, és előtte volt egy olyan periódus - ami a magyar királyi tévénél mindig van -, amikor nem volt pénz, így elkezdték újra felhasználni a tekercseket. Tőlem is megkérdezték, hogy mi az, ami törölhető, és én nagy balgán bejelöltem a Zenebutik öt vagy hat adását - a kevésbé érdekeseket, de akkor is kár.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Van saját honlapja, amin sok anyag van a Zenebutik-ról is. Közzétenné a régi felvételeket?

- Örök optimistaként még mindig bízom abban, hogy előbb-utóbb lesz egy olyan televíziós főnök, aki kicsit arra is gondol, hogy a közönség mit szeretne, meg hogy a régi értékeket, érdekességeket akár sorozatban elő lehet hozni - mert én értéknek tartom a harminc, húsz vagy tizenöt évvel ezelőtti műsorok egy részét. Addig is hasznosítom a régi felvételeket, két újabb könyvnél is, amelyek most vannak születőben: jövőre, 2011-ben lesz a Zenebutik harmincadik születésnapja, erre készül, most ősszel lát napvilágot a "Volt egyszer egy Zenebutik..." - Harminc év pillanatképei, gondolattöredékei. Sok fényképpel, kevés, de magvas szöveggel, a korábbi művekhez hasonlóan a Kairosz Kiadó gondozásában. Jövőre jelenik meg egy közös könyvünk Kocsis Zoltánnal (Kocsis Zoltán - Találkozásaink kamera és mikrofon előtt, a hetvenes évektől napjainkig), aki rengetegszer szerepelt a műsorban. A régi adásokhoz tulajdonképpen semmit nem kell hozzátenni - csak összefűzni kronologikusan, és egy-két friss beszélgetéssel lezárni -, így is egy fantasztikus portré rajzolódik ki Zoliról. Valószínűleg a könyvet - Zoli kérésére - Esterházy Péter fogja bemutatni.  

Van még ennyi szufla a Zenebutik-ban? Nem érzi úgy, hogy ezekkel a könyvekkel csak egy újabb bőrt húz le a műsorról?

- Nem, mert mindegyik könyv másról szól. Még ment a műsor, amikor 2001-ben megjelent a Villanófényben a Zenebutik, az egy akkori summája volt a sorozatnak. A harmincadik évfordulóra megjelenő album teljesen más lesz, mint ahogy a Kocsis Zoli-féle könyv is. Természetesen mindegyik főként a Zenebutik adásaiból és más saját rádió- és televízió-műsorokból csipeget, de azért kell - az ön szavaival - "lehúzni az újabb bőrt", mert nincs ember, aki rajtunk kívül össze tudná szedni ezeket a dokumentumértékű anyagokat. 

A műsorban futó videoklipeket mennyire volt nehéz beszerezni annak idején?

- Az, hogy én a televízióba viszonylag sok újdonságot vittem, annak köszönhető, hogy előtte majdnem húsz évig a rádiónál dolgoztam. Máig emlegetik Csiba Lajossal közösen létrehozott, huszonöt éven át tartó Zeneközelben sorozatunkat. Abban az időben a rádió nyitottabb volt, mindenhonnan lehetett lemezeket beszerezni - és én a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy amit ott le lehetett játszani, azt a tévében is. A klipeket azonban nagyon nehezen találtuk meg, magunknak kellett felkutatnunk a megfelelő csatornákat és lehetőségeket. Akkortájt már nem csak a Hungaroton létezett, szép sorban jöttek létre más lemezkiadó vállalatok is, amelyek inkább a külföldi zenéket propagálták - a külföldi kiadók pedig, a lemezzel együtt, küldték a klipet is, amelyet mi promóciós anyagként megkaphattunk. Mentek egyébként klipek a hazai televízióban korábban is, csak nem ilyen tömény mennyiségben és nem ilyen összeállításban. A Zenebutik koncepciója az volt, hogy bemutassuk, mi minden vesz körül bennünket: nemcsak az operát, a vonósnégyeseket, szimfóniákat nézve, hanem a népzenét, a popzenét vagy a dzsesszt is. Mindenből egy picit adtunk, pontosan azért, mert ha valaki unta vagy nem szerette Mozartot, akkor is meghallgatta azt a két percet, mert tudta, hogy utána vagy egy filmzene jön, vagy pop vagy más kedvére való.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Önhöz mi áll legközelebb a könnyűzenei stílusok közül?

- Egy picit már maradinak érzem magam: a magyar zenék közül ismerem a frissebbeket is, a külföldieket viszont már sokkal kevésbé tudom követni. Ha a kedvenceket kérdezi, akkor inkább a dzsesszvonalra és a bluesra utalnék. Konkrétabban: a magyarok közül közel áll hozzám Presser Pici, Zorán, Vukán, Szakcsi, tulajdonképpen az élvonal. Utóbbiak szerepeltek a Múzeum+ rendezvénysorozatban is, egészen érdekes dolgokkal: például amikor az egyik időszaki kiállításhoz kerestünk programot, azt találtuk ki, hogy leültetjük a Szakcsit, kivetítjük a kiállítás jellemző képeit, ő pedig improvizál azokra. Óriási siker volt.

A Zenebutik a rendszerváltás után - a zenei csatornák fokozatos megjelenésével - elvesztette a jelentőségét. Próbáltak tenni ellene?

- Tulajdonképpen nem volt probléma akkor sem megkapaszkodni, amikor bejöttek a kereskedelmi tévék, mert ötletünk mindig volt rengeteg. Akkortájt alakítottuk ki az olyan műsorokat, hogy például elmegyünk egy szép szállodába, meghívjuk oda Sass Sylviát, Rost Andreát vagy Szász Endrét, és köréjük építjük az adást: ők is válogatták a zeneszámokat, vagy azokról mondtak véleményt, amelyeket mi játszottunk nekik. Mindig elő tudtunk állni olyan újdonsággal, ami a közönséget is érdekelte. Akkor is így volt: több volt az ötlet, mint a lehetőség.

Zenetörténészként végzett, filozófiai-esztétikai doktorátusa van. Nem akart komolyabbnak tekinthető műsort csinálni?

- Kaptam én emiatt hideget-meleget, a kritikusoktól és a saját szakmám képviselőitől is: állandóan számon kérték rajtam, hogy miért nem szakkönyveket írok, miért "alacsonyodom le" olyasmiig, mint a Zenebutik - de én nem tartom ezt lealacsonyodásnak. Bennem mindig az munkált, hogy ami tetszik és szerintem érdekes, azt meg akarom osztani. A saját szakmám - a zenetörténészek, komolyzenészek, "szomorúzenészek" társasága - akkor békélt meg, amikor az egyik műsorban volt egy interjú Placido Domingóval: egy zongora mellett beszélgettünk, és a végén én is bemutattam neki valamit a zongorán. A kritikusokkal úgy igazán soha nem sikerült megbékélni, mert ők csak azt látták a műsorból, hogy villámgyorsan követik egymást a dolgok, nagyon sokan azt hitték, hogy ezt így ők is meg tudnák csinálni. Nem gondoltak arra, hogy azért megy minden viszonylag gördülékenyen, mert a válogatáshoz elengedhetetlen a szakmai háttér. Az eltelt idő igazolta a mi koncepciónkat, ha húszon felül bárkit megkérdez, az emlékezni fog a Zenebutik-ra. Megszólítanak ma is az utcán, pedig már nyolc éve nem vagyok képernyőn, és az értelmiségiek ugyanúgy odajönnek, mint a leveleket sepregető kertész vagy akár egy hajléktalan.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Említette, hogy a műsorral meg akarta osztani, ami tetszett önnek. A magánéletben is ilyen? Ha rendez mondjuk egy házibulit, ott is megmutogatja a vendégeknek a frissen szerzett lemezeket?

- Nem, mert igyekszem megóvni a zene szeretetét. Nálam nagyon ritkán szól zene a lakásban, jóformán csak akkor, ha leülök zongorázni. Meg persze olyankor, ha valamit nem ismerek, és egy előadáshoz meg kell hallgatnom, vagy valaminek utána kell néznem egy adott zenével kapcsolatban. Az, hogy leülök és meghallgatom az Aidá-t, olyan nálam nincs, mert évtizedek óta a zenében élek, a zene körül mozgok, és amit szeretek, azt igyekszem nem elkoptatni magamban. A mai napig boldogan járok operába, hangversenyekre, de nagyon megválogatva: Kocsis Zoli hangversenyeire például mindig elmegyek, a legjobbat igyekszem mindig elérni. A magánéletben tehát nem szórom a zenéket, a megosztás vágya másban viszont megfigyelhető. Három nagylányom van - ma már három külön család -, velük rengeteget utaztunk annak idején, ami ugyanazt a felfrissülést, ugyanazt a világnézeti tágulást hozta, mint amit a műsorokban is próbáltam továbbadni.

Sajátos műsorvezetési stílusa - amit Gálvölgyi János többször is parodizált - mennyire volt tudatos? 

- A paródiák kiválóak voltak, mondtam is Gálvölgyi Jánosnak, hogy jobban csinálja, mint az eredeti. Részemről a stílus abszolút nem volt tudatos, most is ugyanúgy beszélek, mint a műsorokban. Soha nem utánoztam senkit, és erre nem érdemként tekintek, egyszerűen nem tudok utánozni, semmiféle színészi tehetségem nincs. Saját magamat tudom adni, őszintén és - legalábbis a zenében - olykor talán érdekesen.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

A Gálvölgyi-paródiákban többször visszaköszön, amikor "átrágja magát a bukszuson", de nyilván voltak más bakik is. Elmondana pár kínos esetet?

- Régen mindig élő volt az adás, amit én nagyon szerettem. Természetes, hogy ilyenkor sokat bakizik az ember, de én ezt soha nem szégyelltem, mosolyogtam egyet, és ezzel el volt intézve. Sopronban egy szállodából közvetítettük azt az adást, amelyben Cziffra György zongoraművész volt a vendégünk - morgott is kicsit, mert a délelőtt tizenegy neki korán volt, de akkor is élőben ment a műsor. Amikor arra került a sor, bekonferáltam, a következő mondattal: "A nézők nevében is, nagy szeretettel köszöntöm Liszt Ferencet". Ez így hangzott el egyenes adásban, valószínűleg azért mondtam, mert tudtam, hogy Lisztet fog játszani. A saját hülyeségeken kívül főként technikai nehézségek adódtak: a Szovjet Kultúra Palotájából (ami ma a Magyarok Háza a Semmelweis utcában) ment egy közvetítőkocsis adásunk, ahol sorra elromlott minden, a mikrofontól kezdve a bejátszóig, amely mutatta nekem, hogy épp mi megy az adásban. Egy rendező kolléga (aki sajnos már nincs közöttünk) mindig azt mondta, hogy ha baj van - márpedig élő adásban mindig lehet -, nem kell megijedni, hanem le kell közvetíteni a hibákat is. E szerint is jártam el, igaz, öregedtem közben pár évet - de ez volt az adás, amely után a tapasztaltabb tévések, mint például Vitray, kvázi befogadtak.            

Melyik riport vagy interjú volt különösen nagy élmény?

- Rengeteg emlékezetes pillanat volt, Leonard Bernsteinnel például több exkluzív interjút készítettem, amelyekből aztán könyv is született. De maradjunk inkább a magyaroknál: amire igazán büszke vagyok, hogy pályájuk kezdetétől követtünk olyan nagy művészeket, mint Rost Andrea, Miklósa Erika vagy Kocsis Zoltán. Utóbbiról zenekritikákat is írtam annak idején: 1970-ben, amikor tizennyolc éves volt, megnyerte a rádió zongoraversenyét, én pedig az Új Tükörbe írtam róla egy cikket, Egy zongorista felfedezése címmel. Aztán sok évtizedes barátság alakult ki kettőnk között, ennek az eredménye a tervezett közös könyv is, amelyet már említettem.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

A Zenebutik-on kívül volt más zenei műsor, amelyben szerkesztőként vagy rendezőként vett részt?

- Viszonylag kevés. Pressernek és Dusánnak indult például egy nagyszerű sorozata, Kis esti zene címmel, ott maguk a Piciék kértek engem szerkesztőnek - a főnökök azonban megfúrták, mondván, hogy az Előd nagyon rátelepedne a műsorra. Hozzáteszem, a döntésük teljesen jogos volt, mivel én - mint említettem - csak saját magamat tudom adni, mást nem.

A közszolgálati tévék jelenlegi, illetve közelmúltbeli zenei műsorairól mit gondol?

- A Dob + basszus-t nagyon jónak, sőt kiválónak tartottam, abban riportalanyként volt is szerencsém közreműködni. Tetszenek még az A38 koncertközvetítései is, de azokat sajnos éjfélkor adják. A magyar királyi tévéről általánosságban hiányolom az igényes műsorokat, mert általában az történik, hogy előszednek régi anyagokat, nem is mindig értékeket, kis kommentárral, dumával feltöltik, de ez igazán olcsó dolog. A Duna Tv zenei műsorai viszont ígéretesebbek.

És a tematikus adókhoz, Music TV-hez, VIVA-hoz hogyan viszonyul?

- Nagyon keveset nézem ezeket, amúgy is keveset tévézek. Ha leülök a tévé elé, akkor is inkább játék- és dokumentumfilmeket, valamint hírműsorokat nézek, utóbbiakat több csatornán is, hogy össze tudjam rakni a körülbelüli igazságot. Sorozatokat sem nézek, sőt sorozatellenes vagyok, nem akarom lekötni magam minden héten egy fix időpontra. Szabadidőmben inkább a családdal vagyok: hat unokám van, három asszonylányomtól. Sokat olvasok, sportolok, és készülnek az új könyvek.

KAPCSOLÓDÓ CIKK