"A boltban nem hülyeséggel van tele a fejem" - Kovács András Péter és a Showder Klub

2010.08.15. 17:40

A Showder Klub egyik legkedveltebb tagja a KAP-nak becézett Kovács András Péter, aki huszonöt éves koráig nem is gondolt arra, hogy humorista legyen. Stand upos karrierje egy sms-sel indult, legnagyobb erényének a szorgalmát tartja, a tanítást viszont hamar abbahagyta, mert a diákok nem vették komolyan. Egy időben pap is akart lenni, de a vallással kapcsolatos vicceken ma sem sértődik meg - a Godot kávéházban beszélgettünk vele. 

Hogyan jött nálad a stand up comedy?

- Ez általában mindenkinél úgy van, hogy az illető már iskolásként az osztály bohóca, a gimnáziumban a színjátszó kör büszkesége; már gyermekkorában humorista akar lenni, rongyosra hallgatja Hofit meg a Kabarécsütörtök-öt. Rám ez utóbbiak nem igazak: sokat dumáltam ugyan otthon is, és az ügyvédi pálya is valahol amiatt vonzott, hogy a beszédkészségemet kamatoztathassam, de arra, hogy humorista legyek, egészen huszonöt éves koromig nem gondoltam. Akkor is csak próbaképpen kóstoltam bele, aztán valahogy itt ragadtam.

A debütálás hogy sikerült? A Wikipédián azt írják, a Komédium Színházban a bemutatkozásod "nem sok eredménnyel" járt.

- Ez nem annyira a fellépők, hanem inkább a szervezők miatt alakult így. Ők egy kis házi kabaréműhelyt szerettek volna csinálni, ahová rádión keresztül toborozták a jelentkezőket: így értesültem róla nemcsak én, hanem többek között Bödőcs Tibi is, akivel ott találkoztam először, akkor még öltönyben lépett fel. Végül két-három alkalmat ért csak meg a dolog, utána valamiért úgy döntöttek a színház vezetői, hogy nekik mégsem kell ilyen műsor. Fél évre rá nyílt meg a Godot kávéház, és páran - Tibi is - átmentek oda, ők adták meg a telefonszámomat Litkai Gergőnek. Én már csak egy sms-t kaptam, hogy "Stand upot szervezünk, ha van kedved, hívj!".

A Godot-ban milyen volt az első fellépésed? Milyen volt induláskor a Dumaszínház?

- A közönség körülbelül harmincfős volt, akiket az ismerősök ismerősei hívtak, és eléggé underground volt az egész - de pont ebben volt a bája, hogy nagyjából csak ez a harminc ember tudta, hogy van egy ilyen szórakozási lehetőség hétvégenként. Nagyon kiforratlanok voltak a produkciók, és nem volt az a poénkényszer, ami most van, nem kellett mondatonként négy poént elsütni, csak meséltük a sztorikat, és mindenki jól szórakozott. Ez volt 2004 elején, 2005-ben pedig már sorra bemutatkozhattunk Fábry Sándornál - akkor derült ki, hogy ez igenis vérre megy: látszott, hogy a közönség ki van éhezve arra, amit csinálunk, de ugyanakkor meg is követeli, hogy frenetikusan viccesek legyünk.

Forrás: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence

A műfaj amerikai hagyományait, úgymond a szabályokat ismertétek már ekkor?

- Ez nagyon érdekes, mert amikor ezt az egészet elkezdtük, még nem volt YouTube - amit pedig ma már mindenki alapnak vél. Így nem nagyon tudtunk hova nyúlni, hacsak valaki valahogy nem szerzett egy külföldi videót - én nem tudtam ilyesmihez hozzájutni, nekem csak a YouTube indulásával tárult ki a világ. De azt hiszem, pont ez a tájékozatlanság volt a jó az elején, ettől tudtuk talán igazán a saját szájízünkre, saját arcunkra szabni az egészet, nem befolyásoltak még annyira a külföldi példák. De végül magunktól is ugyanarra az útra terelődtünk, miután rájöttünk, hogy mi az a séma, amely a leginkább szórakoztatja a közönséget. Tulajdonképpen a közönség igényeinek felismerése vitte el az egészet olyan irányba, amilyen egy amerikai, angol, német vagy francia stand up.

Szőke András nyilatkozta, hogy a tévés stand upban nincsen szexus. Egyetértesz ezzel?

- Maximálisan. Az előadások sose lesznek olyanok a tévében, mint élőben: a briliáns anyagokat lerontja a tévé, a közepes anyagokat viszont egy kicsit feljavítja, így mindenkit egy erős közepesre lő be; a képernyőn sose lesz olyan éles a különbség az egyes fellépők között, mint a színpadon. A Showder Klub viszont attól lehet mégis sikeres, hogy oda mindannyian előre kipróbált, lecsiszolt anyagokat viszünk, amikről tudjuk, hogy működnek - ellentétben más humoros műsorokkal, ahol írók írják és színészek adják elő a jeleneteket, senki nem a saját bőrén próbálja ki a poénokat.

Mit gondolsz, a 3D technológiával közelebb lehetne hozni a stand upot a tévénézőkhöz?

- Szerintem még akkor se lesz ugyanaz. A teljes élményhez tényleg itt kell ülnöd, hogy bármikor kiszólhasson hozzád a fellépő, hogy befolyásold a műsor menetét azzal, hogy nevetsz vagy nem nevetsz. A képernyőn nem érződik, hogy ez mennyire interaktív dolog, részt kell venned, érezned kell az egésznek az auráját. Egy délutáni sörözést sem lehet lebonyolítani egy konferenciahívással.   

Forrás: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence

Ha már szóba került a sörözés: a dumaszínházas adatlapod szerint egyáltalán nem iszol.

- Nagyon-nagyon ritkán szoktam. Mostanában fedeztem fel a citromos söröket, amikben körülbelül két százalék alkohol van és nagyon sok cukor - ezekkel élvezkedem, néha megiszom egyet este. 

A többiek nem cikiznek emiatt? A sztorik alapján van egy-két nagyivó a társaságban.

- Hát azért mindenkinek nagyobb a szája, mint a mája - miután mi este dolgozunk, nem is nagyon engedhetjük el magunkat, a közönség elé nem lehet ittasan kiállni. Azt már nem tudom, hogy éjszaka ki mit csinál, a közös előadások után sem nagyon jutunk egymáshoz. Januárban szokott csak lenni egy céges karácsonyunk - miután decemberben mindenki tele van fellépésekkel -, ilyenkor szoktunk összeülni.   

Tudsz akkor is vicceset mondani, ha az utcán kéri egy idegen?

- Inkább zavarni szokott az ilyesmi, hisz a boltban például nem a hülyeséggel van tele a fejem, hanem azzal, hogy miből mennyit vegyek. Ezzel kapcsolatban azt érzem, kicsit olyanok vagyunk az embereknek, mint a mikulás: amint meglátnak, visszavetkőznek gyerekké, nekünk pedig meg kell simogatnunk a fejüket. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindenki pozitívan viszonyul hozzánk, olyat még nem hallottam, hogy összesúgtak volna a hátunk mögött: "Nézd, itt az a szerencsétlen a tévéből!".

Hogyan alakul ki egy sztorid?

- Először is nagyon résen kell lenni, hogy meglegyen egy sztori, mert egészen kis apróságokban is lehet találni hallatlanul vicces dolgokat - a mindennapokban úgy siklunk el poénlehetőségek fölött, hogy észre sem vesszük. Azt hiszem, a mi munkánk neheze ez: meglátni a vicceset például abban, hogy a pincérnő hogyan tölti ki a kólát. Utána már csak el kell hitetni a közönséggel, hogy ez szerintük is vicces. Elmondod nekik, és aztán vagy nevetnek vagy nem: ha nem nevetnek, akkor el kell gondolkodni azon, hogy jó-e egyáltalán a sztori, ha nevetnek, akkor pedig el lehet kezdeni tovább csiszolgatni. Egy igazán jó történet fellépésről fellépésre, mondatról mondatra érik meg, lehet, hogy a végére két sorból lesz ötpercnyi anyag.

Forrás: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence

Van tabutéma? A feleséged nem szokott például szólni, hogy erről meg arról ne beszélj?

- A feleségem pont nagyon jó téma, mert ha beszélek róla, abban mindenki a saját feleségére ismer. Ha nagyon belemennék a konkrétumokba, az előadásnak sem tenne jót, mert akkor az emberek nem tudnának ráismerni a saját kis életükre - így viszont úgy képzelik el a dolgot, ahogy ők szeretnék. Ezt egyébként meg lehet figyelni bármelyikünknél, senki nem szokott elmerülni a részletekben, pont azért, hogy te be tudd helyettesíteni a saját életedből az egyes karaktereket. Visszatérve az eredeti kérdésre, nem tudom, hogy van-e egyáltalán tabutéma. Szerintem nincs, hisz pont az a lényege az egésznek, hogy annyira szabad: az egész a hülyeségről szól, nem bántani akarunk, hanem nevettetni.

Mégis mindig akad, aki megsértődik vagy megbotránkozik.

- Persze, rendszeresen. Ha az ember találkozik fogyatékosokkal, például siketekkel vagy vakokkal, ők olyan történeteket mesélnek a saját életükről vagy más siketekről, vakokról, hogy megőrülsz. Ha a tőlük hallott sztorit elmondod viszont egy látó és halló közönségnek, akkor biztos lesz olyan, aki - látó és halló létére - felhúzza az orrát, hogy miért viccelődünk mások testi fogyatékosságaival. Pedig korántsem arról van szó, hogy bántanánk a siketeket vagy a vakokat, inkább az ő saját, sokszor derűs önképüket szeretnénk a többiekkel is megismertetni.

Tizenhét évesen még pap akartál lenni. A vallással, hittel is tudsz viccelődni?

- Most is szoros a viszonyom a valláshoz, de így is csak röhögök például a South Park Jézus-ábrázolásán, és szerintem, ha a jóistennek van humora, akkor ő is. Időnként magam is viccelek a vallással, mert amivel az ember sokat foglalkozik, nyilván arról jut eszébe poén, annak a furcsaságait látja meg. Van egy jelenetem Szent Pál levele az ELMŰ-höz címmel, de kitaláltam egy olyan viccet is, miszerint Jézus egy triatlonversenyen nagyon jól szerepelne, három számból kettőt lefut. Nem hiszem, hogy Jézus ezen megsértődne, hisz egyszerűen csak összepasszítok két össze nem illő, teljesen távoli dolgot: nyilván ez meglepi az embereket, és a meglepetés egyik hatása a megbotránkozás, a másik viszont a nevetés. Mi a nevetőkre gyúrunk.

Forrás: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence

Egy időben tanítottál is. A diákjaid komolyan tudtak venni?

- Sajnos nem, úgyhogy le is álltam a tanítással, nem tudtam már hiteles maradni. Mielőtt kipróbáltam volna magam humoristaként, már akkor is oldott hangulatú órákat szerettem tartani: jogtörténetet és médiajogot tanítottam, előbbi pedig nagyon száraz tantárgy, ha tizenkilenc-húszéves emberekkel akarja megismertetni az ember, akkor bizony meg kell kínálnia humorral. A diákok már ekkor is egy kicsit lazábban kezeltek a kelleténél, de amikor elindult a stand up dolog, akkor már végképp azt éreztem, hogy itt végem van: a vizsgára úgy jöttek be, mint egy fellépésre, holott nekik kellett volna produkálniuk magukat, az indexet pedig rendszeresen a Godot-ban íratták alá velem. Ezek olyan kínos pontok voltak, amik miatt ott kellett hagynom az egyetemet - az intézmény felé is inkorrekt lett volna, ha nem adom át időben a helyemet egy olyan embernek, akire hosszú távon számíthatnak.     

Visszatérve a stand upra, Kőhalmi Zoltán mondta, hogy egy vicces fellépés mindenkiben van. Szerinted mitől tud valaki a színpadon maradni?

- Én is osztom Zoli nézetét, egyetlen regényt mindenki tud írni - itt is ez van, de a kérdés az, hogy a következő tíz perc hogyan sikerül. Szorgalomra, kitartásra és nagyon kemény munkára van szükség: igenis ezt is munkának kell felfogni, meg kell tanulni a szabályokat, a módszereket, még ha nincs is rá iskola. Sokan ebben a könnyű megélhetés lehetőségét látják, azt gondolják, elég odamenni valahova és dumálni egy kicsit, de ez nem így van, nagyon komoly felelősséggel is jár. Ha az ember hajlandó keményen dolgozni, akkor tud csak hosszú ideig színpadon maradni.

Akkor nem is hiszel az őstehetségben?

- Dehogynem, vannak köztünk is őstehetségek. Aranyosi Pétert például annak tartom, briliáns, zseniális szövegei vannak. Annyira őstehetség, hogy tulajdonképpen mindegy is neki, van-e előtte mikrofon vagy nincs. Szokták kérdezni, hogy az életben is viccesek vagyunk-e: igen, a Peti az.

Forrás: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence

Van rivalizálás a csapaton belül?

- Persze, de ez jó értelemben vett rivalizálás. A tévében is szoktuk egymást húzni, élőben pedig állandóan bennünk van, hogy ha a másikon jobban röhögnek, akkor elővesszük az igazán brutál anyagokat. Csipkedjük egymást állandóan, van például olyan kolléga, akinek pont negyven percnyi anyaga van: ha negyven percet rendelnek tőle, mindig megjegyezzük, hogy aztán fent ne felejtse magát a színpadon. Egyébként vagyunk vagy harmincan, de mindenki jóban van mindenkivel, nincsenek klikkek.

A közönség mégis mindig ugyanazt az öt-hat embert kéri.

- Igen, ilyen szempontból pipa is vagyok a magyar közönségre, hisz gyakorlatilag kanonizálták azt a pár embert. A többieket is elfogadják, de nagyon nehezen engednek be újakat a kedvencek körébe - nem tudom, milyen munka vagy tulajdonság kell ahhoz, hogy valaki oda kerüljön.

A saját titkodat miben látod? Az általunk megkérdezett rendezvényszervező cégek szerint te vagy ma a legkeresettebb stand up komikus.

- Nem tudom, mert nem látom magam kívülről, a tévében sem szoktam visszanézni magam. Látom Bödőcs Tibit, Kőhalmit, Aranyosit, Kiss Ádit, és mindegyikükben látom azt az erős karaktert, ami csak az övék, és amiért imádják őket a nézők. A saját titkomnak talán a szorgalmat tartom: lehet, hogy másnak egy csettintésre jön egy poén (de azért ez nem általános), nekem harminc poénból egy üt igazán. Az lehet a titkom, hogy kitartóan, birkatürelemmel keresem az aranyat a sárban, és aztán a sarat félre tudom tenni - szemben azokkal a humoristákkal, akiknek hihetetlenül sok jó anyaguk van, de elmondják mellé a rosszat is. 


2008-ban megkaptad a Karinthy-gyűrűt. Nem volt még korai?

- De, abszolút korainak tartottam, és inkább éreztem elvárásnak, mint elismerésnek - el lettem jegyezve, és innentől kezdve nagyon keményen kellett dolgoznom azért, hogy a gyűrűvel kapcsolatos elvárásoknak megfeleljek. Azt éreztem, hogy a kollégák is indokolatlannak, korainak tarthatják, és arra gondoltam, hogy ha már a fiatalok közül is választottak, akkor miért pont engem. Az elmúlt két év azért megnyugtatott, hisz Kőhalmi Zolit és Bödőcs Tibit is elismerték.

Társszerzője voltál A Föld 99 legkevésbé ismert csodája című könyvnek. Honnan jött az ötlet?

- Jó négy évvel ezelőtt Litkai Gergő beizzított minket: neki mindig ötszázféle projekt van a fejében, de nagyon sok megbízható szakembert is tart maga körül, és mindig tudja, hogy mire, kit kell kiragadni. Úgy érezte, erre a könyvre Hadházi László, Pataki Balázs meg én (plusz egy grafikus) lennénk a legalkalmasabbak. Egy nyár alatt aztán kitaláltunk nagyon sokféle csodát, megírogattuk, beleírtunk egymás szövegeibe, aztán kerestünk egy kiadót - az volt a legnagyobb döbbenet, hogy találtunk is.

Van esetleg saját könyvterved is?

- Igen, azt hiszem, most már lehet róla beszélni, miután a negyede megvan. Az Ulpius-házzal együttműködésben készül egy regényem: vicces krimi lesz, mert ez a szegmens teljesen hiányzik a magyar könyvpiacról. A brit gengszterfilmek hangulatát próbáltam ötvözni a magyar lúzerséggel, a könyv egy paranoiás kisember és egy közepes stílű szélhámos története, akik egy telekommunikációs cég alkalmazásába kerülnek, ahol mindenki lop, csal, hazudik. Tipikus magyar képet szeretnék adni a multikultúráról, a fogyasztókról, mindennapi nyomorainkról és ügyeskedéseinkről - aztán lesz, amilyen lesz. 


Szőke András Bakkermann című filmjében egy ÁNTSZ-ellenőrt játszottál. Milyen volt a forgatás? Vállalnál más színészi szerepet is?

- Fura, sose láttam moziban azt a filmet, megvártam, míg 990 forint lesz DVD-n, akkor vettem csak meg - de ezzel együtt nagyon büszke vagyok rá. A forgatás egyébként nagyon vicces volt, jellemző Szőke Andrásra: megérkeztünk Taliándörögdre a tél közepén, majd odaadott nekünk egy kockás papírt azzal, hogy "Ez a forgatókönyv, de már ez se így van". Elmondta nagyjából a történetet, meg hogy minek kell feltétlenül benne lennie a filmben, azon kívül azt mondhattunk, amit akartunk - a felvétel azonban így se lett jó, átírta az egészet, úgyhogy ami a filmben van, az már egy sokadik verzió. Vicces volt úgy forgatni, hogy gyakorlatilag senki sem tudta, mi lesz a vége. Szeretnék más filmben is szerepelni, habár nem tartom magam jó színésznek: Amerikában vagy Angliában viszont az egy bevett pálya, hogy a stand upos feltűnik tévés szitkomokban, utána pedig jöhetnek az egészestés mozifilmek. Itthon ez nem egészen így működik.

Az RTL Klubnál viszont nyilván ajánlottak már neked műsort.

- Persze, folyamatosan megkeresnek minket ezzel meg azzal, legutóbb akkor kerültünk képbe, amikor Stohl András megüresedő helyére kerestek valakit a Reggeli-be. A nézők viszont azt várják tőlünk, hogy nagyon viccesek és kritikusak legyünk mindennel és mindenkivel szemben, nem férne bele a világképükbe, ha mondjuk mi adnánk át Bangó Margit hetvenedik születésnapjára a virágcsokrot. Hívnak minket szerepelni játékos vetélkedőbe vagy a Vacsoracsatá-ba is, de egyrészt szeretnénk azt adni az embereknek, amit megszoktak tőlünk, másrészt nem szeretnénk, hogy egyszer csak ránk is legyintsenek, hogy "Na, ez is eladta magát!". És persze van bennünk egy adag sznobizmus is, tartunk a kollégáink véleményétől.

És ebbe az OTP lakáshitel-reklámja hogy fér bele?

- Az azért más, mert ott semmi mást nem csinálunk, mint amit amúgy is: állunk a színpadon és dumálunk. A nézők azt látják tőlünk, amit egyébként is, és a felmérések szerint nagyon is kedvelik a reklámot. Ha egy fotelban kéne ücsörögnöm, és egy műfogsor-ragasztóval mosolyognom, az ciki lenne.

KAPCSOLÓDÓ CIKK