Oroszlán Szonja: "Hiteles vagyok a szőke nő szerepében is"

Oroszlán Szonja interjú
Vágólapra másolva!
Oroszlán Szonja a Csillag születik-ben már másodjára vállalta a zsűrizést, versenyzőként azonban soha nem állna színpadra hasonló műsorban. Kapott már fenyegető levelet is, amiért valakit kitett a műsorból, és neki magának is volt már lelkiismeret-furdalása hasonló helyzetben - annak ellenére, hogy érzelmileg megpróbálja távol tartani magát a versenyzőktől. A Kisváros forgatásán eltévedt, úgy érzi, a Szeret, nem szeret élete legjobb éve volt, de nem bánná, ha már kikerülne a szőke nő skatulyájából. Egy budai kávéház kerthelyiségében beszélgettünk vele. 
Vágólapra másolva!

Ha nem zsűritag, hanem versenyző lennél a Csillag születik-ben, milyen produkcióval indulnál?

- Nem lennék a Csillag születik-ben versenyző, mivel nincs bennem semmi versenyszellem. Amikor a színművészetire felvételiztem - ami talán hasonlítható a Csillag születik-hez -, akkor is úgy indultam neki, hogy csak megpróbálom, nem akartam feltétlenül oda járni. Ezért nem is izgultam nagyon, amitől sokkal könnyebb dolgom lett, valószínűleg ennek a lazaságnak köszönhetem, hogy végül is felvettek. Amit a Csillag születik-ben ki kell állniuk a versenyzőknek - hogy ország-világ előtt produkálják magukat, és aztán a zsűri is kiosztja őket -, azt én nem csinálnám végig.

A zsűritagok közül kitől tartanál a legjobban?

- Szerintem Szirtes tanár úrtól - egyébként ő felvételiztetett annak idején, az ő osztályába jártam a főiskolára, úgyhogy vicces helyzet lenne. Ő annyira jól átlát az embereken, látja azt is, hogy mi lehet valakiből tíz év múlva. Nagyon kíváncsi lennék, hogy rólam most mit mondana - valószínűleg a felvételin is látott bennem valamit, különben nem lennék itt. Miklósnak is nagyon jó szeme van, de az ő kritikája szerintem inkább akkor hasznos, ha az ember már profi - ő nem feltétlenül a szerint nézi az embereket, hogy ki mennyit fejlődhet. Juci meg nagyon emberséges, igen ritkán szigorú, így én inkább a fiúk véleményére lennék kíváncsi.

Fáy Miklós régen szidott is téged egy kritikában, ehhez képest milyen volt az első találkozásotok?

- Igen, azt írta rólam a diplomadarabom kapcsán, hogy "a kissé testes Oroszlán Szonja kitartóan táncol". Teljesen igaza volt, valóban testes voltam negyedikben, ugyanakkor mindent megtettem azért, hogy a nézők ezt ne vegyék észre. Fáyban pedig pont ez a jó, hogy nagyon pontosan látja azokat a hiányosságokat, amelyeket az ember próbál palástolni. Írt rólam egy Madách színházbeli fellépésemkor is, akkor az volt a véleménye, hogy a színházművészetin jobban táncoltam - és valóban, hisz akkor szinte napi huszonnégy órát gyakoroltam. Nagyon vártam ezek után, hogy találkozzam vele személyesen, és egy csupa szív embernek ismertem meg - igaz, hogy mindent kimond, de nem azért, hogy bántson vele, hanem csak azért, mert őszinte akar lenni. És én ezt nagyon szeretem, sosem bírtam, ha valami tisztázatlan. Annak idején ezért mentem ki Amerikába is, hogy a környezettől függetlenül, valaki mondja meg, jó vagyok-e vagy sem.

Az amerikai vonal azóta is erős az életedben: külföldi karrierre soha nem vágytál?

- Sokat voltam kint Amerikában, de soha nem vágytam arra, hogy hosszabb ideig ott maradjak: mindig feltöltődtem ott, tanultam ezt-azt, de aztán siettem is haza - a családi kötelék nagyon erős nálam.

Láthattunk azért külföldi produkcióban is, A harag napjá-ban Christopher Lambert oldalán játszottál. Miben volt ez más, mint egy magyar film?

- Annyiban más, hogy "az idő pénz" elve alapján kint nagyon feszített a munkatempó - itthon sokszor rálegyintenek az alkotók, hogy ráérünk megcsinálni, vagy éppen mást akarnak felvenni, mint ami a tervben van. Itthon el tud uralkodni a káosz egy-egy forgatáson, kint viszont nagyon kötött az időrend: ha egyre van kiírva az ebédszünet, akkor egykor is lesz, ha elvileg hétkor van vége a forgatásnak, akkor hétkor - akármi van - Christopher Lambert is leteszi a kelléket, és hazamegy. Lehet, hogy így másnap dupla munka lesz újra összerakni a díszletet, megcsinálni a sminket, de szerintem igenis meg kell hagyni a pihenőidőt is, mert csak úgy tud az ember hatékony lenni, ha kipiheni magát. Itthon, ha a diszpó szerint háromkor végzek, arra a napra már nem csinálok programot, mert tutira nem végzünk háromkor. Magával a munkával egyébként itthon is mindig szerencsém volt, fantasztikus emberekkel dolgozhattam együtt.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Még több kép az interjúról itt!

Annak idején viszont énekesnőként kezdted, a Cool Miners tagja voltál. Végül is miért váltottál?

- Tizennyolc évesen dzsessztanszakra felvételiztem, de nem vettek fel, ami visszanézve nem is meglepő. Akkor viszont annyira meg voltam róla győződve, hogy jó vagyok - és sokat készültem is a felvételire -, hogy ez óriási csalódás volt. Valahogy szerettem volna a zene közelében maradni, és pont akkor indult a színművészetin musicalszak: jelentkeztem, pedig fogalmam sem volt a színészetről, annak ellenére, hogy apukám a filmgyárban volt zenei rendező, és rengeteg színésszel dolgozott együtt. Rajta keresztül annyit tudtam, hogy ez nem egy könnyű szakma, sok szöveget kell tanulni, és az is sok előkészületet igényel, hogy belebújjunk egy másik ember bőrébe. Az volt a szerencsém, hogy elsőre felvettek, és akkor már dolgoznom kellett, hogy ne rúgjanak ki - és egy idő után elkezdett tetszeni, kezdtem ráérezni az ízére. Most is izgalmas olyan szituációkba belehelyezkedni, amelyeket egyébként nem élnék meg, az ember kicsit meg tudja tartani a gyermeki énjét.

Nem érzed úgy, hogy nagyon beskatulyáztak a szőke nő szerepébe?

- Dehogynem. Nagyon sokáig zavart is ez, de aztán rájöttem, hogy ez valahol jó, hisz azt jelenti, hogy hiteles vagyok a szőke nő szerepében. A gond csak ott van, hogy a néző azt hiszi, az életben is ilyen vagyok - innentől kezdve meg állandóan bizonygatnom kell, hogy ez nem így van. Szóval kétoldalú a dolog, de szeretném már elengedni ezt a problémakört, az élet úgyis hoz majd más szerepeket, már csak a korom miatt is. Ma már nem játszhatok húszéves fruskákat, de biztos jön majd helyette valami más skatulya.

Miféle? Drámai, könnyedebb?

- Mindig azt gondoltam, hogy valami igazi, mély drámát lenne jó csinálni, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok az az alkat: nekem jobban áll a vígjáték, a könnyedebb műfaj. És az, hogy valami könnyed, még nem jelenti azt, hogy könnyű is - sőt sokkal nehezebb is lehet, mint egy drámai szerep, mert a vígjátékhoz ritmusérzék, humor és önirónia kell, és sok szakmai titok van, amit ugyanúgy meg kell tanulni, mint a drámánál. Attól könnyed, hogy könnyebb befogadni, játszani viszont egyáltalán nem könnyű. Szóval nekem inkább erre való az alkatom, lehet, hogy ha felajánlanának egy drámai és egy vígjátéki szerepet, most is az utóbbi mellett döntenék. Miért küzdjek Szent Johannával, ha jobban áll nekem egy Neil Simon-darab? Valószínűleg a színészi pálya első tíz éve erről is szól, hogy az ember kitalálja, mi illik hozzá.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Még több kép az interjúról itt!

Gyakrabban felismernek az utcán, mióta a Csillag születik-ben szerepelsz?

- A leghihetetlenebb élményem az volt, amikor a Déli pályaudvaron egy hajléktalan nő kezdett el utánam kiabálni, és mindenkinek büszkélkedett azzal, hogy megismert engem. Nem tudom, hogy hol láthatott engem, de nagyon jó kedvem lett tőle, még egy dalt is elkezdett énekelni, amelyet én énekeltem valamelyik filmben. Gondolom, hogy az ilyenek is a tévészereplésnek tudhatók be, hisz amíg az embereknek csak egy szűk rétege jár színházba, addig a tévét mindenki bekapcsolja. Nem szeretem koptatni a nevem, nem is akarok azért mindenhol ott lenni, de másfél évente egy Csillag születik belefér, és nyilvánvalóan jól is jön az embernek.

Egyébként hogy kerültél be annak idején a zsűribe?

- Ezt az RTL Klubtól kell megkérdezni, egyszer csak felhívtak, hogy lenne-e kedvem ehhez. Korábban is többször hívtak már hasonló munkákkal más csatornáktól, de most - tíz év szakmai tapasztalattal a hátam mögött - éreztem először, hogy van jogom ott ülni, véleményt mondani, tanácsot adni, segíteni a versenyzőket; vagy akár azt is megmondani egy-egy embernek, hogy nincs ott a helye.

Tényleg kaptatok fenyegető leveleket, amiért eltanácsoltatok a színpadtól bizonyos embereket?

- Persze, volt olyan bűvész, aki el is átkozott minket, rólam különösen csúnyákat mondott egy bulvárlapnak. De kaptam már levelet is, amelyben azt írták, hogy eddig szerettek, de most már nem szeretnek - miután eltanácsoltam egy gyerekcsoportot. Pedig mindig különösen figyelünk arra, hogy a gyerekeket ne bántsuk meg, de persze az ő esetükben is tartanunk kell magunkat az egyenes beszédhez. Az pedig mindig fáj valakinek: ha egy tanár megbuktat a vizsgán, ott is ő a gonosz, őt kell utálni - néha azonban vállalni kell a tanár szerepét.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Még több kép az interjúról itt!

Zsűritagként volt olyan döntésed, amelyet megbántál, akár amikor hazaküldtél, akár amikor továbbjuttattál valakit?

- Volt például a tánccal próbálkozó Kuthy házaspár, akik talán továbbjutottak volna, ha egy ponttal többet adok nekik. De alapjában véve szerintem sikerül ezt jól csinálnunk: azért jó ez a négyes, mert kiegyenlítjük egymást. Rendbe tesszük egymás lelkét is, mert azért nem mindig könnyű dönteni: amikor az operaénekes fiú kiesett az első adásban, pár napig magamat ostoroztam, hogy nem kellett volna kiejteni, mert nagyon tehetséges és rendes ember. Az a baj, hogy ilyenkor előjön az empátia is, aminek pedig nem lenne szabad előjönnie - egy zsűritagnak meg kell próbálnia csak a produkcióra koncentrálnia.

Hogy lehet ezt megoldani, mondjuk, a vak versenyző, Krizbai Terézia esetében?

- Ő kifejezetten kérte tőlünk, és el is várja, hogy kezeljük őt úgy, mintha nem lenne vak - és nekünk ez is a kötelességünk. Úgy gondolom, a múltkor már sikerült is, őszintén megmondtuk neki Miklóssal, hogy ez most nem volt annyira jó. Lehet, hogy sokan haragszanak ránk, hogy miért bántunk egy vak lányt, de szerintem ő pont az, aki örül ennek, tisztában van vele, hogy a kritika tudja őt tovább vinni. Ettől függetlenül valóban nehéz őt - és a versenyzők közül sokakat - érzelmileg távol tartani.

A korábbi szériák versenyzőihez képest milyennek látod a mostani mezőnyt?

- A múltkoriban Tabáni István egy elsöprő jelenség volt: egy teremőr, aki egyszer csak megszólalt ezen a hangon, és senki nem tudta hova tenni. És aztán, ahogy telt az idő, egyre jobb lett, és végül megnyerte a versenyt, ami szinte csodaszámba ment, akárhova mentem, mindenki róla beszélt. Most még nem érzem ezt, pedig már haladunk a vége felé: nagyon szeretik most is a versenyzőket, de mindenkinek megvan a kedvence, nincs az az egyöntetű rajongás egy ember iránt. Épp ezért nagyon kíváncsi is vagyok, hogy ki fogja megnyerni a versenyt.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Még több kép az interjúról itt!

A negyedik és ötödik szériában is benne lennél? Említetted, hogy nem akarod elkoptatni a neved.

- Szívesen benne lennék, ha lesz. Lehet, hogy kicsit több időnek kellene eltelnie két verseny között: most azt érzem, hogy - az X-Faktor meg a Megasztár után - egy ilyen kicsi országban nem biztos, hogy van ennyi tehetség. Bár voltak most is olyanok, akiknek azt mondtuk, hogy jöjjenek vissza pár év múlva, a következő Csillag születik-re forrhatnak ki.

Több tévés munkád is volt korábban, elsőként talán a Kisváros-ban láthattunk.

- Tényleg, de az már nagyon rég volt, talán elsős voltam a színművészetin. Igó Éva karakterének játszottam a lányát, az apukám pedig Szakácsi Sanyi volt, és akkor még nem helyes szőke lány voltam: drámai szerep volt, elraboltak, és a végén sírnom kellett. A legjobban azonban arra emlékszem, hogy le kellett mennem Sopronba egy forgatásra: felszálltam a vonatra, és volt ugyan helyjegyem, de nem használtam, csak úgy leültem valahova - aztán pont azt a kocsit lecsatolták, én meg elmentem Szombathelyre. Ezt azóta is gyakran megcsinálom, a vonatokkal valahogy mindig gondban vagyok - de ezt már tudják is rólam a kollégák, úgyhogy ha vidéken van forgatás, inkább értem jön valaki.

A Kisváros után jött a Kávéház című sorozat: az is egy jó iskola lehetett, tekintve, hogy milyen színészek közé kerültél.

- Igen, ott Kállai Feri bácsi játszotta a nagypapámat, Tábori Nóra a nagymamámat; Szervét Tibor volt az apukám, Udvaros Dorottya az anyukám, Kern András pedig a nagybátyám - és az egészet Valló Péter rendezte. Nagyon jó volt köztük lenni, mint ahogy az is, amikor gyakorlatra a Vígszínházba kerültem, hatalmas nevekkel dolgozhattam együtt. Nem tudom, hogy az én korosztályomból lesznek-e valaha ilyen nagyságok, vagyunk-e annyira jók, hogy valaha is legendásak legyünk. Nagyon felhígult ez a szakma, ma már jóformán mindenkiből lehet színész. És annak idején a Kávéház sem jött be a nézőknek - talán, ha hat rész készült belőle -, pedig tényleg óriási színészek voltak benne.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Még több kép az interjúról itt!

A Szeret, nem szeret viszont annál kedveltebb lett.

- Az életem legintenzívebb éve volt, Szabó Győzővel napi tizenkét órákat forgattunk, miközben volt három színházi bemutatóm is. Ezzel együtt nagyon szerettem csinálni, és a forgatókönyvek szerint körülbelül nyolcévnyi anyagunk megvolt, de sajnos az is csak egy évig ment. Fogalmam sincs, hogy végül is miért szűnt meg, mert egy ideig nagyon nézett volt, de aztán elkezdték pakolgatni más műsorsávokba, amit a nézők egy idő után nem tudtak követni. A mai napig, ha taxiba ülök, vagy valamilyen nyilvános helyen vagyok, szinte biztos, hogy a Szeret, nem szeret-et felemlegetik az emberek. Végül is ezek helyzetgyakorlatok voltak a férfi-nő kapcsolatra, amiben mindenki találhatott ismerős szituációkat, tudtak vele azonosulni az emberek.

A Tea viszont már annyira nem jött be a közönségnek. Szerinted miért nem tud kedvelt szitkom készülni Magyarországon?

- Nagyon sok rövid életű sorozat volt, az Egy rém rendes család Budapesten sem lett a nézők kedvence. Szerintem a legtöbb esetben a forgatókönyvvel van baj, annak ellenére, hogy nagyon sok jó író van Magyarországon. Azt kellene csinálni, amit külföldön: a Jóbarátok-at például vagy nyolc író írta, akik a felvétel közben is végig ott ültek, azonnal látták, ha valami a képernyőn nem működik, és azonnal át is írták. Szirtes tanár úr mondta mindig - és mi soha nem hittük el -, hogy a csapatmunka mindig előrébb visz, mint ha az ember egyedül akarja megoldani a dolgokat. Az íróknál kicsit azt érzem, hogy mindenki védi a saját munkáját, ahelyett, hogy elkezdenének osztozkodni, és összehoznának valami jót.

Te is írsz blogot, amely rendszeresen megjelenik a Kultúrpart oldalán. Ez hogy indult?

- Elutaztam Szentpétervárra, Dosztojevszkij nyomában. Ő a kedvenc íróm, és izgalmas volt látni, hogy hol élt, hol játszódnak a regényei - ráadásul amúgy is annyira erőteljesen írja le ezeket a helyszíneket, hogy mindenképp meg akartam nézni. Számomra hátborzongató volt valóban ott lenni azokon a helyeken, amelyekről a kedvenc regényeimben olvastam korábban, és valahogy meg akartam ezt osztani. Nem gondoltam semmit az írásról, de valahogy kikívánkoztak az élmények, és úgy voltam vele, hogy legalább nekem megmarad, ha leírom. Aztán azt vettem észre, hogy tetszik az embereknek, amiket írok, sokaknak valószínűleg azért, mert ők maguk nem jutnak el ilyen helyekre. Szeretnék majd egy könyvet is az úti élményeimről, volt egy év, amikor rengeteget utaztam.