Varga Livius: Soha nem kaptam vicces tévéműsort

Varga Livius, zenész, televíziós személyiség, Quimby alapítótag
Vágólapra másolva!
A Quimby alapító tagjaként is ismert Varga Livius sokkal inkább tartja magát amerikai filmszínésznek, mint zenésznek vagy tévésnek, Winkler Nórát azonban így is a mentorának mondja, és érdekesnek tartja, hogy eddig még nem kérték fel humoros műsorra. Jelenleg a Tv2-n vezeti az Ability - A képességek próbája című műsort, korábban pedig többek között A cég hangjá-ban, a Heti hetes-ben és az Abszolút-ban is láthatták a tévénézők. Interjú.
Vágólapra másolva!

Legutóbb a Viasat3-on láthattunk, most meg a Tv2-n. Megkaptad már az ismerősöktől, hogy eladtad magad?

- Nem, egyelőre csak azt kaptam meg, hogy sztár vagyok, meg celeb vagyok (amit kedvesen ölebnek mondanak), de én egyik fogalommal sem tudok mit kezdeni. Leginkább csak röhögök ezen.

Az Ability-ben a gyerekek játékos feladatok során szembesülhetnek azzal, hogy milyenek a fogyatékkal élők mindennapjai. Kipróbáltad te is a kerekes székes kalandtúrát vagy az autista útvesztőt?

- Valaha csináltam már egy műsort az Ability Parkról (a fogyatékos emberek élethelyzeteit bemutató élménypark, amelynek szakmai rendezésében a mostani műsor is megy - a szerk.), és akkor ki is próbáltam azokat a szituációkat, amelyekkel a fogyatékos emberek találkoznak életük során. Meg is változtatta a véleményemet ez a kaland: a fogyatékosokkal szemben amúgy is odaforduló, empatikus embernek gondoltam magam, de amikor bementem például a sötétszobába, még inkább empatikussá váltam. Nem tudom, hogy kinek az ötlete volt most, hogy én vigyem a műsort, de nagyon örültem, hogy rám gondoltak. Amikor megkerestek, egyből beindultam. A produkciónak külön pluszt ad, hogy itt gyerekek versengenek, és a verseny közben egyfajta erkölcsi kódexet tehetnek a magukévá, anélkül, hogy a szájukba lenne rágva. A projekt egyébként az Európai Unió támogatásával valósulhatott meg.

Miben más egy műsort úgy vezetni, hogy gyerekek szerepelnek benne?

- Ez a legkönnyebb, mert itt csak azon aggódom, hogy el tudjam mondani értelmesen az adott mondatot. A gyerekek simán hoznak mindent helyettem, mindenre hajlandók, mindenért lelkesednek - csak lehetőséget kell nekik adni, hogy ne a hülyeségben éljék ki azokat a motivációkat, amelyeket értelmes dolgokban is kifejthetnek. Gyerekekkel dolgozni ajándék, még csak türelem sem kell hozzá - nekem legalábbis, aki valamilyen szinten magam is megmaradtam gyereknek.

Melyik fogyatékkal tudnál a legkönnyebben együtt élni?

- Gondolkodtam már ezen, mint ahogy szerintem minden egészséges ember. Vegyük sorra végig: ha megsüketülnék, zenélni már nem tudnék túl jól - mondjuk eddig se tudtam jól, lehet, hogy a közönség észre se venné a különbséget. Az információink nyolcvan-kilencven százalékát (nem tudom a pontos számot) viszont vizuális formában dolgozzuk fel, képekben kapjuk meg, vagy magunk alkotunk képet a hallottakról. Ilyenformán talán az lenne a legsúlyosabb, ha megvakulnék. Akkor még pecázni se tudnék... Félre ne érts, nem akarom elhülyülni a dolgot, de amikor ezen gondolkodom, mindig azt veszem számba, hogy a kedvenc dolgaim közül melyekről kéne lemondanom. Ha választhatnék, talán a szabad mozgás lenne az, amit utoljára adnék fel. Nagyon nehéz ezt elképzelni, és amint mélyebben megpróbálok belegondolni, hogy valamelyik fogyatékossággal milyenek is lennének a hétköznapok, mindig hidegrázás a vége. Nagy-nagy tisztelet azoknak, akik így is teljes életet tudnak élni, sőt akár dupla teljesítményt tudnak nyújtani.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Az Ability zsűrijében - Papp Gergő mellett - két paralimpikon vívó, Dani Gyöngyi és Pálfi Judit is helyet kapott. Őket ismerted korábban?

- A műsor előtt természetesen szakítottunk arra időt, hogy kicsit összeismerkedjünk, megosszuk egymással az elménk egy-egy darabját, de korábban nem találkoztam velük. Tévés berkekben Papp Gergővel már összefutottam, de igazi kapcsolatról természetesen nem volt szó. Jó szakembernek tartom, bejön az a pimaszság is, amit ő képvisel. A pimaszság csak akkor nem jön be, ha emberi érzéseket sért, de nálam a humor amúgy is kijjebb van tolva, mint egy prűd nyárspolgárnál. Valahol a polgárpukkasztás a társadalom javítását is hozhatja, vagy legalábbis finomíthatja a közfelfogást, ha valaki nem akad meg az első pillanatban.

Azon nem lepődtél meg, hogy az Ability a Tv2-n megy? Témája szerint inkább valamelyik közszolgálati adón lenne a helye.

- Ez egy verseny, gyakorlatilag egy show-ként is fel lehet fogni. Az, hogy nem erőszak, szex vagy bulvár van benne, még nem jelenteni azt, hogy ki lenne tiltva a kereskedelmi televíziókból. Sőt, azt mondom, hogy ha egy kereskedelmi televízió ilyet bevállal, az dupla tisztelet érdemel. Nem is azt kell kérdezni, hogy hogy került oda a műsor, hanem hogy miért nem csupa ilyesmi megy, a háborodott elmék kiszolgálásán vagy az unott butaságon túl. Az meg már egy másik dolog, hogy a közszolgálatiságnak sem kéne valami szitokszónak lennie, valami úgy is lehet közszolgálati, hogy nem régimódi, puha vagy unalmas.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Mennyire tartod magad tévésnek? Talán ez az első interjú, amelyben kifejezetten a televíziós munkásságodról van szó - a korábbiakban inkább a zenei pályádra voltak kíváncsiak.

- Abszolút tévésnek tartom magam, de sokkal inkább amerikai filmszínésznek, és a legkevésbé zenésznek. Fordított sorrendben töltök ezekkel időt és energiát, a zenész státusz már nagyjából megvan, az amerikai filmszínészen még dolgozni kell: színésszé kellene válnom, filmekben kéne játszanom, és mindezt Amerikában. Ez viszonylag távol van tőlem, de szeretem a kihívásokat.

Amerikai filmszínészként kivel játszanál együtt legszívesebben?

- Robert de Niróval. De lehet, hogy mégse, mert akkor nem tudnám utánozni. (Utánozni kezdi De Niro jellegzetes, lefelé görbülő száját és beszédmodorát - a szerk.)

Volt olyan tévéműsor, amelyre nemcsak felkértek, de amelynél te találtad ki az alapkoncepciót is?

- Eddig nem volt, de minden műsorba megpróbálom beletenni a kreatív energiáimat - már ha hagyják, de általában szokták hagyni, nem olyan kötött a műsorvezetői szerep. Van egyébként egy tévéműsor-ötletem, de eddig nem lett belőle semmi - mondjuk, lehet, hogy azért, mert nem is házaltam vele, bár akinek meséltem róla, az nem látott benne fantáziát. Nagy Lajos Képtelen természetrajz-át szeretném egyszer megcsinálni emberekre: tízperces etűdökben be lehetne mutatni egyes típusokat, amúgy Attenborough modorában, például leguggolni a rocker mellé, és halkan beszélni, hogy ne zavarjuk a mindennapi tevékenységében. Mindig ilyen vicces dolgok jutnak inkább eszembe, de érdekes módon eddig még csak komoly műsorokra kértek fel.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Az első tévés munkád a TV Sziget volt, azért abba is lehetett humort vinni.

- Lehetett, de nem arra figyeltem. Nekem az nagy kihívás volt, életemben először vezettem tévéműsort, ráadásul egyből élőben. Az azért nem volt semmi, mivel három vagy hat percben kellett volna a vendégekkel beszélgetni, én meg úgy kezdtem, hogy egy kérdést tettem fel ennyi ideig - utána tanultam csak meg a módszert a mellettem ülő, rutinosabb partnerektől. Az elején volt olyan, hogy az asztal alatt rugdosták a lábamat, hogy végre fejezzem be a kérdést.

Winkler Nóra volt itt a partnered, lehet mondani, hogy ő volt a mentorod?

- Végül is ő tanított meg a műsorvezetésre, ő fektette le nálam az alapokat, úgyhogy lehet mondani - de hozzá kell tenni, hogy közben végig egyenrangú partnerként kezelt. Jókedvű, laza csaj egyébként, a beszélgetőpartnereit viszont mindig komolyan veszi.

A TV Sziget után jött a Gang, ahol nem műsorvezető voltál, hanem egy beszélgető, vitázó társaság tagja.

- Azt is nagyon szerettem. Fáy Miklós volt benne, Para-Kovács Imre meg Pálinkás Szűcs Róbert (jelenleg az [origo] egyik felelős szerkesztője - a szerk.), akikkel azóta nem tartom komolyabban a kapcsolatot, de akárhányszor látom őket, mindig eltölt a büszkeség, hogy ilyen okos emberekkel ülhettem egy asztalnál. A műsor hozott össze minket, előtte meg utána sem jártunk egy társaságba, de azért szélesebb a vigyorunk, ha most meglátjuk egymást.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Voltál még egy kerekasztal-beszélgetős műsorban, a Heti hetes-ben, ott viszont egész más társaságba kerültél.

- Igen, de az is jó volt. Nem nagyon ismertem előtte ilyesfajta embereket, főleg az ott szereplő színészek élnek olyan világban, amelyhez nekem nincs sok közöm. Ott volt három óriási komikus, akiken kiskorom óta röhögök, óriási megtiszteltetés volt beülni közéjük - persze közel sem értek velük egyet mindenben, de az egyetértés és a tisztelet két külön dolog. Sokszor olyan is előfordult, hogy olyasmiről beszéltek, amihez nem tudtam érdemben hozzászólni. Ennek ellenére most is szoktak még hívni, de nem nagyon van időm: az ősszel is visszamondtam a felkérést, miután a Quimby húszéves koncertjére készülünk.

Az Abszolút-ban rengeteg emberről készítettél rendhagyó portrét. Kivel volt a legemlékezetesebb beszélgetni?

- Mindenki emlékezetes volt, és minden alkalommal, amikor elgondolkodom ezen, három-négy másik ember jut eszembe - most épp Dopeman, Udvaros Dorottya és Fischer Iván. Nagyon szerettem már magát azt a kreatív folyamatot is, ahogy kiválasztottuk az alanyokat: mindenkinek kellett hozni javaslatokat, és megvitattuk, hogy ki miért kerülhetne be a műsorba. Volt, akire én kapásból azt mondtam, hogy nem izgalmas, de aztán mondtak róla három olyan dolgot, amitől egyből elkezdett érdekelni.

A műsorban végül is miért váltak meg tőled?

- Nem váltak meg tőlem, én jöttem el. A műsor nagyon komollyá vált, hetente voltak adások, viszont akkoriban a Quimby zenekar is nagyon beindult. Én meg nem tudtam, hogy melyik ujjamba harapjak, de sehogy sem tudtam egyszerre a kettőt csinálni, legalábbis egész emberként nem. Borzalmas érzelmi tusában végül is a zenekar mellett döntöttem, de a tévéműsortól is sírós volt a búcsú. Az ottani kollégák nem hitték el, hogy nem azért távozom, mert valami más ajánlatot kaptam - csak később látták be, hogy tényleg ennyire komolyan veszem a Quimbyt.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Utánad Sebő Ferenc vitte a produkciót. Beleszóltál abba, hogy ki legyen az utódod?

- Nem, a tévénél találtak valakit. Csináltunk egy olyan adást, ahol szimbolikusan átadtam a műsort Ferinek, azon is eléggé meghatódtam. De azért röhögtünk is sokat, volt ott minden.

Ezután a Deko Tv-n voltál, majd jött A cég hangja.

- Azt a műsort nagyon imádtam. Képzeld el, hogy bemész egy munkahelyre, ahol eleinte mindenki félős, de aztán egyre jobban beleélik magukat a szerepükbe: elképzelik magukról, hogy sztárok, jobban énekelnek, mint némelyik profi, viszont egy percig sem akarnak befutni, nem akarnak lemezt megjelentetni. Egyszerűen csak kaptak egy lehetőséget, hogy kipróbálják, milyen ezt nagyban csinálni. Olyan, mintha beülnél egy Forma-1-es autóba: attól, hogy szívesen mész vele egy kört, még nem akarsz feltétlenül Forma-1-es pilóta lenni. Ezeket az embereket egy sugárzó állapotban kaptuk el, ami mégiscsak egy lélekemelő dolog, és ettől az egész műsort jó volt csinálni. Ráadásul Sipos Petivel is naphosszat röhögtünk. A műsor miatt kaptam hideget-meleget, de nem foglalkozom vele - tök jó időszaka volt az életemnek, örülök, hogy megcsináltuk.

Alkalomadtán céges tréningeket is tartasz - ennek tudtad hasznát venni a műsorban?

- Pont októberben tartottunk egy olyan tréninget, ahol a résztvevőknek videoklipet kellett készíteniük, amihez ők írták meg a számot is. Persze A cég hangjá-ban is tudtam kamatoztatni a tréninges tapasztalataimat, de ez már jóval korábbról indult: gyerekkoromban kisebb gyerekekre vigyáztam, színjátszó körben voltam, folyamatosan olyan helyzetekbe kerültem, amelyek során megtanultam az emberek elé kiállni, az emberekhez beszélni, az embereket irányítani. Ugyanaz a készség kell egy tréning lebonyolításához, mint ami A cég hangjá-hoz: mindkettőnél energizálni, lelkesíteni kell az embereket, elvenni az egykedvűségüket és a lámpalázukat, és pozitív akarom-érzéseket adni helyette. És aztán jön a lelki csattanó, ha úgy tetszik, katarzis, amikor már mindenki örömét leli abban, amit csinál. Szerintem ezért érdemes.