"Vannak platformok, ahol nem szabad viccelődni" - Dombóvári István a Showder Klubból

2011.11.10. 10:59

Dombóvári István a Showder Klub egyik arca, aki a stand-up komikusok hamarosan induló valóságshow-jában, az Alagsor-ban is szerepelni fog, mivel szeretné tudni, hogy az általa sokat szidott műfajt tőle is elfogadják-e a nézők. A viccmesélést a lányok miatt kezdte, de a pályán példaképe, Fábry Sándor indította el. Már a második fellépés után felmondott akkori munkahelyén, szülőfalujában viszont nem hajlandó fellépni. Szereti, ha megállítják az utcán, Csonka Andrással pedig a Reggeli-ben elsütött rossz vicc ellenére is jó maradt a viszonya.

A dumaszínházas adatlapodról nemigen derül ki, hogy mit csináltál, mielőtt stand-up komikus lettél. Szándékos ez a rejtőzködés?

- Semmi olyan nincs az életemben, amit rejtegetnék, de szerintem olyan sem, amire bárki kíváncsi lenne. Az adatlapomon olyan dolgokat szerettem volna feltüntetni, amelyek a jelenlegi státusommal kapcsolatosak: tizennyolc éves korom óta dolgozom, van másfél diplomám és öt szakmám, de nagyon sekélyes lenne, ha ezekkel jellemezném magam, és el is vinné a fókuszt attól, aki valójában vagyok. Az ember nem csak az, amit csinál, főleg nem az, amit korábban csinált: nem a végzettségei és a papírjai határozzák meg az embert - ha ez így lenne, egy nagyon-nagyon szürke világban élnénk.

Az adatlapodon körülbelül egyetlen mondat van, amelyet komolyan lehet venni: "A szereplés számára terápia". Mire gondolsz ezzel?

- Ha egy tanár megkérdezi egy harmincfős osztályban, hogy ki akar elszavalni egy verset a többiek előtt, huszonkilenc gyerek egyből beijed, általában csak egy olyan exhibicionista van, aki akkor is vállalja a szereplést, ha nem is tetszik neki a vers. Én úgy voltam vele, hogy inkább nekiszaladok annak, amitől félek: véradó is azért lettem, mert féltem a tűtől. Sztori szempontjából jól hangzana, hogy "színpadra születtem", vagy hogy "az anyaméhből hoztam a humort magammal", de a valódi motiváció ennél sokkal prózaibb. Ahogy emlékszem, kb. óvodás korom óta próbálom szórakoztatni az embereket, de ez nálam mindig is a lányokról szólt, ezzel próbáltam felkelteni a figyelmüket. Kinek mi áll rendelkezésére: van, aki már gyerekkorában jól néz ki, van, akiknek gazdagok a szülei (ergo ő is gazdag lesz) - akinek pedig egyik sem jutott, az megpróbál vicces lenni. Ha a lányok nevetnek azon, amit mondasz, az már fél siker. A színpadról pedig gátlástalanul bámulhatom is a nőket, nem fognak elszaladni.

Rocksztár soha nem akartál lenni emiatt?

- Azért nem akartam rockzenész lenni, mert azoknak hosszú a hajuk; nekem meg olyan hülye hajam van, hogy nem nő meg rendesen, hanem, ha már a fülemig ér, akkor elkezd felfelé göndörödni. Van egy régi képem egy ilyen állapotomról, úgy nézek ki rajta, mint a királyfi a Magyar népmesék-ből.

Visszatérve a humorizálásra, tudsz akkor is vicceset mondani, ha az utcán kéri valaki?

- Az a baj azzal, ha civilben is vicces vagy, hogy az emberek azt hiszik, szerepet játszol. Ha leülök beszélgetni egy ismeretlen asztaltársasághoz, és tényleg nevetnek azon, amiket mondok, előbb-utóbb megvádol valaki azzal, hogy a műsoromból adok elő részleteket. A legközelebbi ismerőseim viszont pont azt szokták mondani, hogy nagyon vicces vagyok az életben, nem értik, miért nem viszek fel valamit ebből a színpadra is. Szerencsére az már nem annyira divat, hogy "Mondjon egy viccet, művész úr!", ma már - a webkettő és az okostelefonok korában - inkább dokumentálni akarják a találkozást az emberek, legalább egy aláírást vagy egy közös fényképet szeretne mindenki. És ha, mondjuk, a közértben készül egy kép a kenyérpultnál, akkor mire a cukroknál befordulok, az már fent van a világhálón, és mire elérek a pénztárhoz, már ötszázan lájkolták - ami elég fura, de így is sokkal kedvesebb nekem, mint viccet mondani.

Fotó: Mudra László [origo]

Amúgy is szeretsz elvegyülni az emberek között?

- Szeretek emberekkel találkozni, engem ez inspirál: jogosítványom sincs, úgyhogy állandóan buszozom, vonatozom. Az a halálom, amikor többen megyünk közösen fellépni, valaki kocsijával: egy lezárt fémdobozban hajtunk a lezárt oldalú autópályán, gyakorlatilag három-négy órán keresztül bámuljuk a semmit. Én inkább amolyan fapados közszereplő vagyok. És mielőtt megkérdeznéd, hogy hány atrocitás ért az utcán, el kell mondanom: egyetlen egy sem, és nem is érzem, hogy ez furcsa lenne. Ha egy tévés szereplő olyasmit csinál, amitől az emberek közülük valónak érzik, akkor minden további nélkül befogadják, úgyhogy nekem nincs mitől tartanom. Sok közszereplőt láttam már, amint lehajtott fejjel, lesütött szemmel megy az utcán, nehogy valaki ránézzen. Ha én egyszer ilyesmin kapom magam, aznap abba fogom hagyni a szereplést, mert már nem lesz értelme.

Ilyen hozzáállással miért vállaltad az OTP reklámozását? Nem kaptad meg az emberektől, hogy eladtad magad?

- Természetesen megkaptam, és azzal is szoktak piszkálni, hogy miért reklámozok bankot a válság idején, de a háttérre senki sem kíváncsi. A Showder Klub három-négy éve megy a tévében, és mióta ezzel ismertté váltunk, rengeteg reklámajánlatot kaptunk - ezek mindegyike azonban szörnyen banális volt, annyiból állt volna, hogy fogjunk meg például egy mosóport, és jelentsük ki, milyen hatékony. Az OTP volt az egyetlen cég, amely nem kívánt tőlünk ilyesmit, tulajdonképpen azt kellett csak csinálnunk, amit amúgy is szoktunk. A reklámokat ott vesszük fel, ahol amúgy is fel szoktunk lépni, a közönség is igazi, annyi csak a különbség, hogy nem negyedórát dumálunk, hanem csak egy húsz másodperces sztorit mondunk el. Aki emiatt anyagiassággal vádol, hogy mindezt egy reklámban csináljuk, az nem ismer minket: volt olyan, amikor elkezdtük ezt az egészet, nem hogy belépőt nem tudtunk szedni, de mi szereztük a közönséget is, sőt magunk dobtuk össze a benzinpénzt, ha vidéken akartunk fellépni. A reklámot én személy szerint azért vállaltam, mert kíváncsi voltam rá, hogy milyen egy reklámfilm forgatását belülről látni. Médiaszakon végeztem, úgyhogy ez nekem nagyon érdekes volt, utána eljártam azoknak a reklámfilmeknek a forgatására is, amelyekben nem én szerepeltem.              

Szóba hoztad a kezdeteket. Hogy indultál a pályán?

- Ahogy említettem, gyerekkorom óta próbálom szórakoztatni az embereket, és én is szerettem Hofit meg a Markos-Nádas duót, de önmagamat akkor találtam csak meg a humorban, amikor feltűnt Fábry Sándor. Figyeltem, hogyan húzza, csavarja a történeteket, és rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a humora, de az örökké morgós, ironikus személyisége is nagyon közel áll az enyémhez. 2004-ben aztán volt egy nyílt nap az Esti Showder-ben, amikor a meggondolatlan szerkesztők kitalálták, hogy bárki beülhet a showmester székébe - amivel én durván vissza is éltem. Az volt a szerencsém, hogy rajtam kívül mindenki úgy fogta fel ezt az egészet, hogy micsoda poén, látja a család, amint apa a Fábry székében ül. Én viszont azt a lehetőséget láttam, hogy gyakorlatilag az egész ország hallhatja a dumámat: készültem is egy háromperces - mai szemmel már elég fapados - humoreszkkel, ami valamiért megtetszett Sanyinak. Végül is ő szólt, hogy zajlik épp egy tehetségkutató, amiről vidékiként valószínűleg soha nem szereztem volna tudomást. Az itt feltűntekből alakult aztán zömmel a Godot Dumaszínház.

Fotó: Mudra László [origo]

Itt milyen volt az első fellépésed?

- Már az első fellépésemen is jókat nevettek az emberek, de ez részemről még csak tapogatózás volt, inkább mondanám nulladik fellépésnek. Egész végig arra figyeltem, hogyan szól a hangom, kire lehet ránézni a közönségből, szóval próbáltam lefektetni az alapokat. A második fellépésem már tudatos volt, és annak a végén akkora tapsot és olyan szeretetet kaptam, amilyet addig soha nem éreztem. Ez egy vasárnap este történt, hétfőn pedig fel is mondtam a munkahelyemen - ami aztán még hosszú hónapokig nem bizonyult jó döntésnek, de én azon a fellépésen azt éreztem, hogy ennyi tanulás és kísérlet után végre megtaláltam, hogy mihez értek, és mit szeretek igazán.

Kőhalmi Zoltán nyilatkozta, hogy egy vicces fellépés mindenkiben van. Mitől tud végül is valaki a színpadon maradni?

- Az a helyzet, hogy abban a bizonyos első vicces fellépésben még nem is te vagy igazán, inkább csak az az elképzelés vagy, amit viszont szeretnél látni a színpadon. A produkciót azonban nagyban befolyásolja a közönség is: az, hogy miként viszonyul hozzád, az, hogy milyen emberekkel állsz szemben, állandóan változtatja a mondandódat. Elsősorban ezt kell megtanulni, aztán jöhet a többi műfaj, mondjuk, a rádiókabaré, ahol csak a hangoddal tudsz játszani, vagy a tévészereplés, ahol meg a kamerákra is figyelni kell, úgy kell dolgoznod, hogy ne csak annak a száz embernek legyél szórakoztató, aki ott ül, hanem azoknak is, akik a képernyőn keresztül látnak. Én az elején például nagyon sok kritikát kaptam, hogy miért nézek folyamatosan lefelé - biztos ott van a szövegem, gondolták -, miközben én csak a közönséget néztem, nem a kamerát.

Van olyan közönség, amellyel egyáltalán nem lehet mit kezdeni?

- Én még nem találkoztam ilyennel, pedig sokfélével volt már dolgom. Nálunk a Dumaszínháznál mindenki maga dönti el, hogy mit vállal - valaki például nem teszi ki magát falunapoknak -, de én mindent elvállalok, mert szeretem a korlátaimat feszegetni. Voltam például nemrégiben egy olyan céges rendezvényen, ahol húsz felsővezető ült egy asztalnál, vagyis nem volt egy stand-up kánaán. Le kellett gyorsan rombolnom az összes panelt, amelyet felépítettem előtte a fejemben, és végül is egy hangulatos, kedélyes beszélgetést hoztam ki az egészből. Az a lényeg, hogy mindig képben kell lenni, tudni kell, hogy hova mész: lehet, hogy van olyan poénod, amelyik mindenhol ragyogóan működik, de egy céges bulin pont nem, mert, mondjuk, a konkurenciáról szól. Persze nekem is a klasszikus dumaszínházi rendezvények fekszenek a legjobban, ahová direkt miattam, nevetésre készen jön el a közönség - más ez, mintha egy egésznapos programcsomag egyik elemeként kap meg.

Fotó: Mudra László [origo]

Hazai pályára másként készülsz? Milyen egy jászkarajenői fellépésed?

- A hazai pálya teljesen más, de én nem szoktam otthon fellépni. Még a kezdetek kezdetén volt egyszer olyan, hogy konferáltam egy falunapon, de utána már nem vállaltam ilyesmit. Többszöri költözés után pont azért döntöttem úgy, hogy visszaköltözöm a szülőfalumba, mert Jászkarajenő az én hátországom: ott nem egy tévés vagyok, nem is humorista, hanem csak az a hülye srác, akit mindenki azért ismer, mert ott született. A Dombóváriék nagyobbik fia, aki magasságra a kisebbik. Jászkarajenő nekem egy sziget, ahol nem engednek előre a boltban, ugyanúgy odaadják a kétnapos kenyeret: az a mezítlábas senki lehetek, aki valójában vagyok. Ha ott bemegyek a kocsmába, a haverok - akikkel együtt nőttem fel - tutira nem arra lesznek kíváncsiak, hogy milyen volt a legutóbbi forgatás, vagy hogy aznap milyen celebekkel találkoztam.

Csonka Andrással milyen most a viszonyod? Elég nagy botrány lett belőle, amikor a nemi irányultságával viccelődtél a Reggeli-ben.

- Szerencsére nem is lett akkora botrány belőle, mint amilyennek beállították: az adás után az RTL-székházban szóltak nekem, hogy lent már vár rám a fotósok hada - mire kimentem, összesen két ember tekergette a fényképezőgépén az objektívját, azoknak is én szóltam, hogy itt vagyok, ha esetleg engem akarnak lefotózni. Ettől függetlenül nagyon rosszul jött ki az a helyzet, ami egyértelműen az én hibám volt: amiatt engedtem meg magamnak ilyen "poénokat", mert Csonkával amúgy mindig normális volt a nexus, és a hasonló viccekre korábban mindig jól reagált, csak aznap épp nem volt olyan passzban. Ehhez jött még Lilu humortalansága, aki, ahelyett, hogy észrevette volna a viccnek szánt viccet, egyből elkezdte a Picit védeni - ettől az egész vett egy olyan fordulatot, amitől én lettem a rossz ember. A csatorna vezetői akkor jogosan eléggé meg is róttak, Csonkával viszont egyáltalán nem vesztem össze. Már aznap beszéltünk, mondtam neki, hogy ne haragudjon, nem úgy gondoltam, mire ő azt felelte, tudja, hogy nem úgy gondoltam, azt viszont észben kellett volna tartanom, hogy egy élő adásról van szó. Tényleg eszem ágában sem volt megbántani őt: ez egy rosszul elindított beszélgetés volt, aminek nagyon hülye vége lett. Nagyon sokat tanultam az esetből, ma már tudom, hogy nem szabad hebrencsnek lennem, jobban át kell gondolnom, hogy mit hol mondok - igenis vannak platformok, ahol nem szabad viccelődni. Még arra is jó volt ez a lecke, hogy kiderült, kik azok, akikre számíthatok a bajban, és kik azok, akik képesek lennének az én bukásomat kihasználva feljebb kapaszkodni. De ez már a múlté, ahogyan a Reggeli című műsor is.

Így is talán te osztod leginkább a sztárokat a showder klubosok közül. Van egyáltalán olyan a magyar médiában, akit tisztelsz?

- Először is, azt mindenkinek tudnia kell, hogy nekem nem a médiasztárok személyével van bajom, hanem a celebjelenség - a teljesítmény és produktum nélküli csillogás - ellen emelek szót. Akit a legjobban tisztelek, az Fábry Sándor, de erről már beszéltem. Egyébként mindenkit tisztelek, aki mögött van valamilyen valós teljesítmény, és úgy akar elérni valamit, hogy meg is dolgozna érte. Azokat nem tudom tisztelni, akik mindent gombnyomásra szeretnének elérni. Rengeteg amatőr jön oda hozzám, hogy a Showder Klub-ban szeretne szerepelni: mindenkinek elmondom, hogy ehhez először a Dumaszínházba kell jelentkezni, ott átmegy az ember pár válogatón, fellép, aztán, ha ott sikerül fejlődnie, akkor mehet a rádióba, és csak utána a tévébe - vagyis egy többéves folyamatról van szó. Senki nem akadt még, aki erre azt válaszolta volna, hogy "Oké, akkor kérem a címet, hol lehet jelentkezni?" Egyre kevesebb emberen látom, hogy meg is dolgozna a sikerért. Hozzátenném, ez nem az ő hibájuk, egyszerűen ezt látják maguk körül. Az a baj, hogy a valóságshow-k és a rapid tehetségkutatók eldobható sztárokat termelnek, akik között így gyakran sajnos azok sem állják meg a helyüket, akik pedig többre érdemesek.

Ehhez képest ti is csináltok most egy valóságshow-t.

- A kollégákkal arról beszélgettünk, hogy hiába szidjuk sokat a valóságshow-kat - talán én a leginkább -, a nézettségi adatok alapján a közönségnek óriási igénye van erre a műfajra, ami előtt fejet kell hajtanunk. Merészebb társainkkal kitaláltuk, hogy mi is csinálunk egy valóságshow-t, összeköltözünk egy kamerákkal körülvett pincébe - meg akarjuk tudni, hogy tőlünk is elfogadják-e ezt a műfajt a nézők. Igaz, nálunk olyan nagy kavarás nem lesz, miután Kormos Anett az egyetlen nő - sőt meleg vagy roma srác sincs, akik pedig elengedhetetlenek egy valóságshow-ban.

A honlapodon található írásokból lesz valamikor könyv?

- Nem szeretek beilleszkedni semmiféle sorba, így azt találtam ki, hogy ha írok valamit, akkor azt olyan formátumban juttatom el az olvasókhoz, amilyenre eddig nem volt példa. Online könyvet szeretnék megjelentetni, minden olyan extrával - például mozgó borítóval -, amelyet a formátum elbír. Ingyenesen letölthető lesz, így az a vád sem érhet, hogy csak azért írok, mert pénzt akarok vele keresni. Remélhetőleg tavaszra készen leszek vele, a Facebook-oldalamra már tettem ki részleteket. Ezzel szeretném megköszönni a közönségemnek, hogy ilyen sok éven keresztül elviselt, sőt ha valaki veszi a fáradságot, kinyomtatja és elhozza nekem, akkor természetesen ugyanúgy dedikálom neki, mint egy "igazi" könyvet.

KAPCSOLÓDÓ CIKK