Én elég józan színész vagyok - interjú Földessy Margittal

Földessy Margit többgenerációs színészcsaládban nőtt fel, színpadi és filmszerepei mellett évtizedekig hallhattuk szinkronizálni több száz filmben, sorozatban. Hosszú ideje csend van körülötte, az általa vezetett stúdió köti le minden idejét, a mai, futószalagon gyártott szinkronért már nem rajong. Az [origo]-nak mesélt az elmúlt évekről, évtizedekről, 1956-os ultipartikról, az erkélyüket célba vevő ágyúkról, majd egy derűsebb világról, a Mézga család-ról, Malackáról, és arról, hogy milyen volt Komlós Juci lányaként felnőni.

Az, hogy színészcsaládból származott, előny vagy hátrány volt?

Csak a színházi világon kívüli emberek hiszik azt, hogy a színészek gyerekeinek sokkal könnyebb. Akármit csináltam, évtizedekig úgy hivatkoztak rám, hogy "a Komlós Juci lánya", akármit csináltam. Annak ellenére, hogy imádtam a családomat meg az anyukámat, ettől szabadulni akartam. Amikor harmadjára jelentkeztem a főiskolára, a Pécsi Nemzeti Színház tagja voltam. Amikor felvételiztem, már színészként dolgoztam. Fogadásból jelentkeztem. Haumann Péterrel és Karikás Péterrel fogadtam, mert nagyon szerettem volna Pestre kerülni. Persze annak nem volt nagy esélye, hogy egy pesti színház csak úgy leszerződtessen, de gondoltam, ha beiratkozom a főiskolára, legalább itthon fogok lakni. Nem szerettem oda járni.

Korábban már játszott színpadon is.

Persze. Azt hiszem, hatéves voltam, mikor Latabár Kálmán filmjében játszottam. Utána a Vidám Színpadon szerepeltem a nagypapával egy villámtréfában, és számomra teljesen egyértelmű volt, hogy a színház felé fogok elindulni.

Milyen volt a viszonya a nagypapájával, Komlós Vilmossal?

A haláláig, tízéves koromig ő volt a nagypapám, az apukám, a legjobb barátom, mindenem. Csodálatos, isteni, bohém ember volt. Ugyanúgy játszotta Moliere Képzelt beteg-ét, mint a Hacsek és Sajó-t. Nagyon-nagyon jó színész volt és játékos természetű ember.

Hogyan élték meg, hogy '53-ig nem tűzhették műsorra a Hacsek és Sajó-t?

Erre nem is emlékszem, mert a nagypapa akkor is végig játszott a Vidám Színpadon, különféle jelenetekben. Az ötvenes éveket is olyan furcsán vészeltük át. A mi életünkben nem voltak üldöztetések, csak néha megkaptam, hogy egy disszidens gyereke vagyok. De nagyon boldog gyerekkorom volt. Szerető, boldog családban nőttem fel. Anyámék nyitott házat vezettek, állandóan jöttek-mentek a színészek, kitűnően éreztem magam. Ötvenhatról olyan emlékeim maradtak - akkor tízéves voltam -, hogy mindenféle borzalmas emberek is jöttek-mentek. Egyszer ijedtem csak meg, amikor láttam, hogy két ágyú két oldalról rá van irányítva az erkélyünkre, és sürgettek anyáék, hogy menjünk le a pincébe. Bár én mondtam, hogy maradnék, mert ez olyan érdekes, ők közölték, nem az, és menjünk le mégiscsak. A nagypapám a szénrakás tetején ultizni tanított, és színházat is játszottunk a többi gyerekkel. Rendkívül romantikusnak találtam ezt az időszakot. Apám persze szerette volna, ha utánamegyünk, egy mentőautóval el is jött értünk Hegyeshalomig, de anyukámék úgy döntöttek, nem megyünk. Így itt maradtunk.

Forrás: [origo]

Komlós Juci, Komlós Vilmos, Földessy Margit, Földessy Géza

Az természetes volt, hogy az édesanyja, Komlós Juci minden este több száz ember előtt játszik?

Nekem, aki ilyen közegbe születtem, olyan természetes volt, mint a halnak a víz. Emlékszem, számos darabban láttam őt annak idején a Néphadsereg Színházában is. Sokszor bevitt magával, mikor kicsi voltam. Jóval későbbről viszont, mikor a József Attila Színházba került - Ráday Imrével, Sinkovits Imrével, akik politikai okokból büntetésül oda lettek száműzve -, emlékszem előadásokra. A Váljunk el!-re, a Szókimondó asszonyság-ra. Aztán játszott a Topáz-ban, a Földindulás-ban és a Cyranó-ban, amely hatalmas siker volt.

Forrás: [origo]

Földessy Margit, Komlós András, Komlós Juci

Az egész ország megismerte Mézga Kriszta hangjaként. Milyen hangulat volt akkor a stúdióban?

Gyerekként sokat szinkronizáltam, tizenévesen kezdtem a Mézga család Krisztáját. Nagyszerű volt a társaság, ott volt Domján Edit, Szabó Ottó, Tomanek Nándor, Harkányi Endre, óriási kaliberű művészekkel dolgoztam. Utána meg sok évig rettenetes mennyiséget szinkronizáltam, és persze voltak kedvenceim, és voltak, amiket kevésbé szerettem. A szinkronizálásból rengeteget lehet tanulni: főképpen a beszédet, ritmusérzéket lehet fejleszteni. Az ember a legrosszabb filmből is látja, hogyan nem szabad játszani. Csak hát tudni kell, hogy a szinkron reprodukció, nem önálló műalkotás, tudni kell a helyén kezelni.

Ha készülne egy újabb Mézga család-sorozat, vállalná Krisztát?

Szó van róla, azt tudom. Én elég józan színész vagyok. A Micimackó Malackájánál is mondtam, hogy nem szeretném tovább csinálni, mert egy bizonyos életkor után mélyül a hang, változik a hangszín.

A Tom és Jerry-ben az egeret szinkronizálta. Azt szerette?

Nagyon szerettem a Tom és Jerry-t általában, de az agresszív részét nem, amikor például ütővel verték egymást. De élveztem, mert örültem annak, hogy lehetett benne énekelni. A Mézga család-ban is imádtam, hogy voltak számaim. Akkoriban megjelentek kislemezen is.

Forrás: [origo]

Várday Zoltánnal (1974. szeptember, Csokonai Színház, Debrecen)

Visszanézi a régi filmeket?

Nemrég láttam a Most és mindörökké-t, amelyben Natalie Woodot szinkronizáltam. Nagyon jó érzés volt hallani magamat ilyen fiatal hanggal. Nem voltam soha sem elégedett a munkámmal, ha visszahallottam magam. De mindennel így vagyok: ha eljátszom egy szerepet, utána azonnal újra akarnám játszani másképp. Mindenben, amit csináltam, mindig találtam valamit, amit másképp kellett volna. De azt gondolom, ez viszi előre az embert: a kétely.

Manapság miért nem vállal szinkronszerepeket?

Ahhoz állandó napi készenlétre van szükség, és nekem más lett az időbeosztásom. Tisztában kell lenni azzal, hogy mire van idő. A szinkronban az ember az előző nap tudja meg, hogy másnap felvétel lesz. Nehéz összeegyeztetni azzal, hogy néha napi 14 órát dolgozom. Nem azért nem vállalok szinkront, mert nem akarok, vagy nem hívnak, hanem mert tudom, mi fér bele az időmbe és az energiámba, és mi nem. Nem is hiányzik a szinkronizálás. Vannak nagyszerű szinkronrendezők meg kollegák, akikkel, ha időm engedné, bármikor boldogan dolgoznék, mert nagyon szerettem ezt csinálni. Megváltozott azonban a szinkronizálás az évek során: sokkal gépiesebb, mechanikusabb lett, kevésbé lehet benne elmélyülni. Azért annak idején, mikor Jane Fonda hangja voltam a Klute-ban vagy a Másnap reggel-ben, fel tudtam készülni, meg tudtam nézni a filmet. Az engem zavar, hogy most, mint a gép, már csak fülhallgatóval csinálják. Úgyhogy ezért nem hiányzik.

Forrás: [origo]

Egy Hair-előadás után

A Színházi Dráma Stúdiót hogyan indította el?

Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Amikor a kisfiam iskolás lett, láttam, hogy sok kudarc és siker éri őt meg az osztálytársait, amit nem nagyon tudnak földolgozni. Kicsik még, a játékos környezetből átkerülnek egy másfajta, követelménycentrikusabb világba. Először elkezdtünk otthon játszani az osztálytársakkal, amit egyre jobban szerettek. Ennek kapcsán hoztuk létre egy barátnőmmel - akinek a kislánya a fiam, Márk osztálytársa volt - az első stúdiót. Ez a Ministúdió nevet kapta. A barátnőm lakásán játszottunk a gyerekekkel. Aztán ezek a gyerekek elmesélték a barátaiknak, így szájhagyomány útján kezdtünk terjedni. Amikor kinőttük a barátnőm lakását, egy másik barátnőmhöz mentünk, aztán béreltünk egy helyiséget. Szinte észre sem vettük, és egyre nagyobbak lettünk. Közben kiderült, nem olyan egyszerű ez a tanítás; nem elég csak a színészet. Autodidakta módon kénytelen voltam képezni magam, és arra is csak később jöttem rá, hogy ez milyen nagy felelősség.

Mikor tudatosult önben, hogy ezekből a gyerekekből akár színész is lehet?

Egy kisgyerek játékosságát próbálom átmenteni. Egy felnőtt sem működik játékosság nélkül - a legdurvább üzleti életben sem. Ezt külföldön már felismerték, nem véletlen, hogy a különböző üzleti képzésekben az improvizáció is helyet kap. A személyiségfejlesztés a célom. Lehet belőle akár színész is, de újságíró is, jogász is, orvos is. De ha szülő lesz, akkor is iszonyúan nagy szüksége van ezekre a képességekre. Vannak alapdolgok, amelyek ugyanannyira szükségesek az emberré váláshoz, mint ahhoz, hogy az ember később színpadon meg tudja mutatni magát. A ritmus a legfontosabb, ez kapcsolódik az énekhez és a tánchoz is. A mozgáskultúra, az, hogy egy férfi vagy egy nő birtokában legyen a saját testének - mondjuk, hogy elegáns legyen, ha felvesz magára egy ruhát -, ugyanolyan alapdolog. A zenében nem csak egy stílust tanítunk, mert lehetőséget kell adnunk egy gyereknek, hogy kialakuljon a maga ízlésvilága. Akkor nem tud kialakulni, ha csak a korának megfelelő könnyűzenét hallgatja, mert a többit nem is ismeri. Tehát próbálunk neki mindenfélét megmutatni, amiből válogathat.

Mi a véleménye a gyerekszínészképző iskolákról?

Voltak korábban is ilyenek, mint például Lakner bácsi gyermekszínháza, és ma is sok ilyen van. Azt gondolom, ezeknek mindnek van létjogosultságuk. De ha megkérdeznék, mi az a gyermekszínész, azt mondanám, olyan nincs. Van ügyes gyerek, tehetséges gyerek, jól használható gyerek, de gyermekszínművész nincs. Akkor sincs, hogyha az Egyesült Államokban erre komolyan szakosodnak, és cuki, idomított, sokat tudó, kicsit koravén gyerekek kerülnek ki. Én ezt nem szeretném. Egy gyereknek élménynek kell éreznie azt, ha színjátszik. De szülőként kifejezetten ellenezném, hogy a gyerekem műtermekbe legyen zárva - legyen az szinkron- vagy filmstúdió -, és a gyerekkora helyett ott töltse az életét.

Arra nem gondolt, hogy ezt a tanítást bevigye az általános iskolai oktatásba?

Ahhoz kicsi vagyok. Kialakítottam itt egy kis szigetet, de ez nem feltétlenül illeszthető be egy oktatási rendszerbe. Nekem nagyon fontos a gyerekek, a fiatalok belső szabadsága, és ez sok helyen ellentmond egy intézményes rendszernek. Arra egyáltalán nem vágyom, hogy intézményes rendszerbe kerüljön a stúdió. Nem véletlenül nem kapnak semmilyen oklevelet a diákok. A színészi pálya megtalálja magának az embereit, és én szerencsétlenember-gyáros nem szeretnék lenni. Osztogathatok mindenféle papírokat, ha nem lehet belőle megélni. 2012-ben - bármennyire fanatikus, színházimádó az ember, és bármennyire van üzenete - valamihez érteni kell mellette. Az ember akkor szabad, ha biztonságérzete van. Ezért szoktam nyelvtanulás és minden egyéb irányába biztatni a tanítványaimat - hogy legyen mihez nyúlni. Közülük nagyon sokan drámapedagógus-asszisztensként dolgoznak mellettem, hogy megtanulják a szakmát. Hogy legyen valami a tarsolyukban, amihez nyúlni lehet, ha éppen nem csillog-villog a karrier.

Forrás: [origo]

Munka a stúdióban

A szakmától milyen visszajelzéseket kap?

Általában megbecsülnek. Nagyon sok kollégám - akik ismerik a munkámat - ha filmhez, ha színházhoz keresik a szereplőiket, beülnek az óráimra. Persze megvannak az irigyek is, de ez az emberi természet velejárója. Nagyon büszke tudok lenni, mikor a tanítványok kikerülnek a színházi életbe, a nagy szakmába, és tudom, hogyan indultak és mit kaptak. Ez is kettős: vannak, akik sosem felejtik el, hogy ide jártak, és engedik, hogy büszke legyek rájuk. Vannak, akik nem. Akik úgy gondolják, hogy ez a gyerekkoruk volt, húznak egy vonalat, és az már nincs. De ez is az emberi természetből fakad, ezekkel nem lehet mit kezdeni. Amikor először találkoztam ilyennel, az nagyon fájt.

Hálátlanok?

Nem, inkább feledékenyek. Élik a maguk életét.

Követi a tanítványai sorsát vagy csak arról tud, aki visszajön?

Általában tudok róluk. Van, akit tudatosan követek, van, akit nem. Interneten, telefonon elég szoros kapcsolatban vagyunk a régiekkel. És már a tanítványaim gyerekei is idejárnak. Körbeértünk. Az idei a 29. évünk, ebbe már ez is belefér. Hozzánk járt Baronits Gábor, Csondor Kata, Fenyő Iván, Gyárfás Dorka, Haumann Máté, Haumann Petra, Horváth Lili, Kecskés Karina, Kolovratnik Krisztián, Kőrösi Gábor, Lengyel Tamás, Markovics Tamás, a teljes Momentán társulat, Sárosdi Eszter, Sárosdi Lilla, Szabó Zsófi, Tompos Kátya, Tóth Barna, Törőcsik Franciska, Zsigmond Tamara és még sokan mások.

Hogyan látja a stúdió jövőjét?

Azt gondolom, a stúdió most elég jó passzban van. Nagyon sok kreatív, tehetséges emberrel dolgozom, ők teremtik meg a stúdió jövőjét. Arra, hogy én meddig csinálom, nem tudok válaszolni. Ha úgy érzem, hogy elfáradok, és a munka rovására megy a korom, akkor majdnem biztos, hogy visszavonulok. Amíg az ember szellemi frissessége és naprakészsége engedi, addig lehet csinálni. Engem konzerválnak a tanítványaim, egész életemben fiatalok közt éltem. Ez problémát is jelent a saját generációmmal, mert nekik egészen mások a gondjaik. Engem csomó olyan dolog nem érdekel, ami egy velem egykorú embernek a napi problémája, mert egy másik közegben élek. De ameddig szükség van rám, addig van erőm.

Ha egy tanítványa megkérdezi, elmenjen-e szerepelni valamelyik magyar szappanoperába, akkor mit mond neki?

Elmondom az aggályaimat is, meg azt is, hogy ez saját döntés. Nem akadályozom meg. Azokat viszont megpróbálom lebeszélni, akik kifejezetten akkor szeretnének a Színművészetire felvételizni; mert szerintem a kettő nem fér össze. Nagyon sok fiatalt egyrészt a nyilvánosság, a címlapra kerülés, másrészt az anyagi része vonz. Ezzel nem lehet fölvenni a harcot. Azt nem szeretem, amikor valakit, aki 16 évesen bekerül egy sorozatba, leírnak. Mert az nem biztos, hogy ő olyan marad. Változik az ember.