Szokott valaki Mihálynak hívni?
Szokott egy-két ember, de nem szeretem, szerintem nem szép név. A Misi sokkal kedvesebb, barátságosabb, közvetlenebb. Nem akartam művésznevet felvenni, bár sokan azt hiszik, ez is az.
A Rising Star azt adta eddig, amire számítottál?
Volt már viszonyítási alapom a Voice miatt, tudtam, hogy ez milyen elfoglaltsággal és milyen érzésekkel jár. A Rising Star-ra talán már sikerült megerősítenem a lelkemet, próbálom úgy felfogni, hogy ez mégiscsak egy pozitív történet, annak ellenére, hogy sokakat nem engedünk tovább, mert nem találjuk őket elég jónak vagy érdekesnek. Ha nem lett volna tapasztalatom ebben, jobban megviselné a lelkemet, de most már könnyebben veszem az akadályokat.
Ennyire nehéz nemet mondani egy versenyzőnek?
Az semmiképp nem egy kellemes dolog, amikor valakinek az élete az éneklés, és azért jön el, hogy megmutassa a tehetségét az embereknek, de utána én egy kritikával elintézem, megmondom neki, hogy nem ezzel kéne foglalkoznia. Sok ember életében ez biztosan törést jelent. Arra törekszem, hogy hosszabban elbeszélgessek ezekkel a versenyzőkkel, nagyon komoly hatást gyakorolnék a pszichéjükre, hogy ne az éneklés legyen az egyetlen dolog az életükben, amivel elfoglalhatják magukat. Vannak fontos dolgok az életünkben, de ha azok nem teljesülnek be, akkor is élnünk, folytatnunk kell tovább – a zene attól még maradhat nekünk fontos, ha egy tehetségkutatóban nem is jutunk tovább.
Előnnyel indul nálad, aki saját dalt hoz a válogatóra?
Szeretem, ha valaki saját dallal indul, de nekik is ugyanúgy meg kell felelniük az elvárásoknak, meg kell ütniük ugyanazt a mércét, mint másoknak. Volt például a versenyzők között egy ír vagy angol srác, aki egy paraszt bácsiról énekelt, az is saját dal volt, de hiába volt jópofa, zeneszámként nem állta meg a helyét. De ott volt például Szakács Gergő, aki szintén saját szerzeményt adott elő: ő egy nagyon ügyes, tehetséges fiú, viszont sokat kell még tapasztalnia ahhoz, hogy biztonságban érezze magát a színpadon, és elhiggye, hogy jó, amit csinál.
Te sosem voltál izgulós?
Dehogynem, a mai napig az vagyok, bármilyen hihetetlen. A Magna Cum Laude 15 éve után talán még jobban izgulok, mint az elején, mert egyre nagyobb rajtam a felelősség: az emberek már ismerik a zenémet, van bennük bizonyos elvárás. Ha nem izgulnék, akkor már rutinná vált volna, úgy meg nem is biztos, hogy érdemes csinálni.
Ez a Hard Rock Caféban egy klubkoncerten ugyanúgy előjön, mint a telt házas Arénában?
Nem attól függ, hogy izgulok-e vagy sem, hogy mekkora közönség előtt játszom – kevés ember előtt is bennem van ugyanaz a drukk. Csak az érzés változott idővel, régebben inkább a közönségnek szerettem volna megfelelni, most már az a fontos, hogy jól érezzem magam a színpadon. Ad egyfajta biztonságot, hogy már nem a megfelelési vágy hajt: úgy állok ki az emberek elé, hogy teljesen magamat adom, aztán ez vagy tetszik nekik, vagy nem.
Mivel készültök a Magna Cum Laude tizenöt éves ünnepi koncertjére?
Nehéz helyzetben voltunk, hogy mivel töltsünk be egy ekkora teret. A monumentális látványvilágot is meg akarjuk jeleníteni, de maradnánk az a barátságos, emberközeli zenekar, amilyennek a rajongók megismertek minket. Azt sem szeretnénk, hogy csak egy fekete függöny meg négy lámpa legyen mögöttünk. Kentaurral dolgozunk azon, hogy az összes szempont megelevenedjen a színpadon, látványban és hangulatokban is sokat adjunk a közönségnek. Abból a szempontból is nehéz a helyzetünk, hogy tizenöt év alatt volt jó pár lemezünk, mi pedig szeretnénk egy átfogó képet nyújtani a munkásságunkról – ilyenkor szoktak összezördülések lenni, hogy melyik dalokat vegyük be a programba, mert, természetesen, amit én kihagynék, az épp a Misa kedvence. Ráadásul figyelembe kell venni, hogy vannak slágerek, amelyeket kötelező eljátszani, ugyanakkor az új lemezt is be szeretnénk mutatni.
Három év után jelent meg új lemezetek. Sokat csiszolgattátok, vagy egyszerűen nem volt ötletetek?
Kicsit faramuci helyzet volt, mert már többször ígértük a rajongóknak, hogy megjelenik az album, nem akartuk ennyire későn kihozni. Közben viszont sokat tanakodtunk azon, hogy a lemez miként jusson el a közönséghez. Mostanában divat, hogy a CD-t újságokhoz csapják mellékletként, vagy esetleg benzinkutakon terjesztik 999 forintért, amiben van is ráció, hiszen ha az ember megtankol tíz-húszezerért, az a plusz ezres már nem fog neki problémát okozni. Végül mégis maradtunk a hagyományos formánál: a Köszönet kiadónál készült, és lemezboltokban lehet megvásárolni.
A zenésztársak mit szóltak ahhoz, hogy megint tévéműsorban szerepelsz? A Voice idején volt belőle feszültség, hogy a zenekartól veszed el az időt.
Tizenöt éve zenélünk együtt, ismerjük egymást kívülről-belülről, szerintem mára kibékültek a helyzettel. Nagyon sokáig ment az, hogy valaki a saját akaratát vagy véleményét próbálta ráerőltetni a többiekre, mert határozott elképzelése volt arról, hogyan kell egy zenekarnak működnie. Mostanra rájöttünk, hogy nem tudjuk a másikat megváltoztatni, de nem is kell, elfogadjuk egymást olyannak, amilyenek vagyunk. A többiek megbarátkoztak azzal, hogy nekem a Magna Cum Laude mellett szükségem van más projektekre is, ilyen a Budapest Bár vagy a Somnakaj, de ilyen a Rising Star is. Megértették, hogy nekik is jobb, ha kiélem ezeket a dolgokat, mert úgy a Magnában is jobban tudok működni.
A Voice idején azt mondtad, legfeljebb két évadot vinnél belőle. A Rising Star-ból vállalnád az esetleges további szezonokat is?
Nem két évadról, hanem két műsorról volt szó, a Rising Star a második. Ezzel együtt nem hiszem, hogy meg lehet állandóan újulni, azt pedig nem szeretném, hogy megunjanak a nézők.
Formátumban melyik áll hozzád közelebb: a Rising Star vagy a Voice?
A Voice olyan szempontból izgalmasabb formátum volt az első adások alatt, hogy nem láttuk a versenyzőket, a Rising Star-ban viszont jobban érzik egymást a zsűritagok, jobban egymásra hangolódtunk a meghallgatások alatt. A másik dolog, ami tetszik a Rising Star-ban, hogy a nézők szerepe nagyobb, ráadásul a műsor történéseire azonnal hatással van a döntésük, ami pluszizgalmat ad.
Keróval tényleg ilyen pattogós a viszonyotok?
Vannak véleménykülönbségek, de ez így jó. Tiszteletben tartom, hogy ő másként lát vagy hall egy előadót, ő is tiszteletben tartja, hogy én másként élem meg a világot, nincs ezzel semmi baj.
Gyémánt Valentinnel kapcsolatban végül is igaza volt, nem juttatták tovább a nézők sem.
Az élő adásban már én is nemmel szavaztam rá, a bejuttatásával csak azt szerettem volna elérni, hogy színesebb legyen a műsor. Úgy gondoltam, hogy ha a rocktól a dzsesszig mindenféle műfaj belefér a műsorba, akkor miért ne férne bele a táncdalos, mulatós vonal is? Az én olvasatomban amúgy sincs stílusokra bontva a zene, vagyis minden stílusban lehet jót és rosszat is csinálni.
Nincs is olyan műfaj, amelytől kifejezetten idegenkedsz?
Meghallgatok nagyon szívesen mindent, hosszú távon viszont nem tudom elviselni a nagyon elborult, tuc-tucra épülő elektronikus zenéket – egyszerűen nem én vagyok a célközönség. Ha már beszéltünk viszont a mulatósról, elárulom, hogy a 3 + 2 zenekar az egyik nagy kedvencem: voltam két koncertjükön is, egyszerűen zseniális, amit élőben csinálnak, nagybetűs szórakoztatás. El lehet ítélni a mulatós stílust, de attól még létezik, és az egész országban nagy hagyománya van, sőt igen kedvelt is.
Dobozon nőttél fel. Budapestet megszoktad már?
A tizenhatodik kerületben lakom, kertes házas övezetben, nekem ez tökéletesen megfelel.
Szegény családból származol. Megtanultál bánni a pénzzel?
Sosem tudtam. Amikor még nem volt családom, és nem tartoztam senkinek elszámolással, illetve felelősséggel, akkor más dolgokra költöttem a pénzt, de mindig elment. Pont azért, mert szegény családban nőttem fel. Amikor már megtehettem ugyanis, akkor megvettem magamnak az összes olyan dolgot, amelyről korábban csak álmodoztam. Miután megszületett a kisfiam, már félreraktam az egómat, most már a családi vágyak teljesítésére fordítom azt a pénzt, amit megkeresek.
A zenélés előtt miket dolgoztál?
Az egyik szakmám fafaragó asztalos, dolgoztam is egy asztalosműhelyben, ahol csavarhúzónyeleket esztergáltam. De voltam már hivatásos Mikulás is, gyakorlatilag minden, csak akasztott ember nem. A Magnában mindenkinek volt egyébként polgári foglalkozása, valamiből ki kellett fizetni a számlákat, és meg kellett tankolni az autót, amellyel feljöttünk Gyuláról. Aztán eljött az a pont, amikor már annyi felkérés érkezett, hogy döntenünk kellett a munkánk és a zenélés között – nyilván az utóbbit választottuk.
Melyik volt az első tetoválásod?
A bal felkaromon van egy karszalag, amelyet egy kedves kollégiumi társam tetovált. Nem is ér körbe, mert elfogyott közben a tinta, de amúgy is nagyon amatőr volt az egész, egy rotringból átalakított tűt használt, amelyet egy walkman motorja hajtott. Ráadásul a tetoválásnál egy adott testrészt egy bizonyos pozícióban kell tartani ahhoz, hogy az ábra megfelelő legyen, itt ez sem volt meg. Felkarnál mindig le kell engedni a kezet a rajzolásnál, ehhez képest én az asztalra könyököltem, így az egyik oldalon vastagabb lett a szalag, és nem is egyenes. De akkor jó bulinak tartottam, nem is akartam semmit kifejezni vele.
Van azért olyan tetoválásod, amelynek van érzelmi jelentősége?
A jobb kézfejemre van tetoválva egy szem, amelyet sokan félremagyaráznak, azt hiszik, jobban tudják, hogy mit akarok ezzel kifejezni, mint én. Illuminátus vagy szabadkőműves jelképnek mondják, nekem viszont a Jóisten jelenlétét közvetíti, nekem ez a szem, amely minden cselekedetünket látja. Ezt egy elég híres és népszerű alternatív zenésszel varrattuk magunkra, de szándékosan nem mondom a nevét, mert nem szeretnék a barátságával dicsekedni – neki az alkarján van ugyanez a motívum. (Kiderítettem, Kiss Tibi a tetkótestvér, kattintson a bizonyítékért – a szerk.) A másik fontos tetoválásom egy pálcikaember, amelyet a kisfiam születésekor rajzoltam.