A készítők is csalhatnak a tévés vetélkedőkben

Legutóbb a Játék határok nélkül esetében merült fel a csalás lehetősége, a jelenség azonban a tévés vetélkedők megjelenése óta a műfaj sajátja – főleg, ha a győzelem nemcsak dicsőséggel, de komoly pénznyereménnyel is párosul. Az ötvenes évek nagy botrányáról film is készült, de az újabb időkben is akadtak próbálkozások.

Az amerikai legfelsőbb bíróság 1954-ben hozott határozatot arról, hogy a tévés vetélkedők nem minősülnek szerencsejátéknak, ezzel nyílt meg az út a műfaj előtt. Már a következő évben el is indult az első olyan műsor, amely jelentős nyereménnyel csábította a vállalkozó szellemű nézőket: ez volt a The $64,000 Question, ahol a címben szereplő összeget lehetett hazavinni.

Mint később kiderült, a győzelem nem feltétlenül a műveltség vagy a gyors észjárás függvénye volt, legalábbis több más korabeli vetélkedővel együtt a The $64,000 Question is gyanúba keveredett. Ekkoriban nem a játékosok csaltak azért, hogy övék lehessen a nyeremény, hanem sokszor a producerek manipulálták a műsor menetét annak érdekében, hogy magasabb nézettséget érjenek el.

A legnagyobb botrányból film is készült

Ez történt 1956-ban a Twenty One című vetélkedőnél is, ami alapján Robert Redford filmet is rendezett Kvíz-show címmel. Itt John Turturro alakította a Herbert Stempel nevű játékost, aki nyilvánosságra hozta a kulisszák mögött zajló üzelmeket – állítása szerint az egyik producer, Dan Enright bírta rá arra, hogy engedje nyerni az ellenfelét. A dolog pikantériája, hogy Stempel az utasítás szerint végül rossz választ adott egy számára teljesen egyértelmű kérdésre is, amely az egyik kedvenc filmjére, a Marty-ra vonatkozott.

Az egészre azért volt szükség, mert Stempel ugyan kellően művelt volt, jól is haladt előre a játékban, a nézők körében azonban nem sikerült népszerűvé válnia – lecserélték inkább egy igazi mintaférfira, Charles Van Dorenre (a filmben Ralph Fiennes), aki nemcsak jóképű volt, de jó nevű családból is származott, felmenői között több Pulitzer-díjas író is található.

Stempel részt vett a játékban, csak később pakolt ki a rendőrségnek, így először mindenki csak egy bosszúszomjas vesztesként könyvelte el – főleg, hogy a nyomozók két évig nem találtak semmit, ami bizonyíthatta volna a férfi igazát. Ekkor azonban egy másik vetélkedő, a Dotto egyik résztvevője is hasonló vádakkal állt elő, ami miatt a Twenty One ügyét is újravizsgálták, ezúttal nem eredménytelenül. Később Van Doren is bevallotta, hogy a játék nem volt tiszta, de részletesen csak 2008-ban számolt be a történtekről.

A nézők egy időre elpártoltak a vetélkedőktől

A nézők bizalma az ötvenes évekbeli esetek után a kvízshow egész műfajában megrendült, és a nézettség csökkenése miatt több produkció is végleg eltűnt a képernyőről. A műveltségi vetélkedők helyett ekkortájt jelentek meg a játékos programok, amelyek a versenyzőktől jóval kisebb tudásszintet követeltek meg, netán kifejezetten a szerencsére építettek. Emellett a főnyeremény is mindenhol jelképessé vált, az 1963-ban indult Grand 100 volt az első műsor, amely újra nagy összeget, 100 ezer dolláros díjat mert kínálni a nyertesnek.

Az újabb időkben is előfordultak csalások

Az Egyesült Királyságban ennél óvatosabbak voltak, egészen 1994-ig tartották a hatezer fontos limitet – csalások azonban ettől függetlenül előfordultak az újabb időkben is. 2007-ben kirobbant a betelefonálós műsorok körüli botrány, és ugyanebben az évben egy Keith Burgess nevű férfi is lebukott, aki egy egész üzletágat épített fel arra, hogy játékosokat juttasson be a brit Legyen Ön is milliomos!-ba.

A kétezres években emlékezetes eset volt Charles Ingramé is (a fenti videón), akitől – szintén a brit Legyen Ön is milliomos! győzteseként – utólag vették vissza a nyereményt, mert kiderült, hogy egy segítője köhögésekkel jelezte neki a helyes válaszokat. Bár a bíróság 2003-ban elítélte, Ingram váltig állította, hogy nem csalt a játékban: története egy bizonyos Vikas Swarupot is megihletett, aki ez alapján írta a Gettómilliomos-t.

Pár éve az Our Little Genius című produkció is gyanúba keveredett, amelyet így az indulása előtt hat nappal el is tüntettek a műsorrendről, végül nem került adásba. A Survivor vagy a Voice producereként ismert Mark Burnett projektje volt, amelyben az átlagosnál okosabb gyerekek vetélkedtek volna, az amerikai médiahatósághoz azonban érkezett egy levél, amely azt állította, hogy a játékosok előre megkaptak bizonyos válaszokat.

Itthon is figyelnek, hogy ne lehessen csalni

A Legyen Ön is milliomos! hazai történetében is viszonylag sokszor előfordult, hogy le kellett állítani az adást, mert valaki a közönségből súgni próbált – ezt azonban általában hamar észrevette az öt ember, akinek csak az volt a dolga, hogy kiszúrja a közönségben történő gyanús dolgokat. A hasonló jellegű műsoroknál ma már amúgy is bevett gyakorlat, hogy ellenőrzik a nézők ruházatát, és odafigyelnek olyasmikre, mint hogy a játékossal együtt érkezőket a versenyző háta mögé ültessék.

A játékosok azonban így is meg-megpróbálkoznak a csalással, Gundel Takács Gábor például azt mesélte az Origónak, hogy a Maradj talpon!-nál bevezetett súlyhatár miatt sokan letagadtak pár kilót, csak hogy bekerülhessenek a játékba – a készítők pedig kénytelenek voltak bevezetni a válogatókon a mérleg használatát.