Hosszú csók és illetlen nadrág borzolták a kedélyeket

Eurovíziós Dalfesztivál 1957 csók
Vágólapra másolva!
Televíziós kísérletként indult, mára jelentős nemzetközi eseménnyé nőtte ki magát az Eurovíziós Dalfesztivál, olyan országokban is közvetítik, amelyek nem is vehetnek részt a versenyben. Első alkalommal 1956-ban rendezték meg, azóta sok minden történt a fesztiválon, a legemlékezetesebb pillanatokat egy többrészes cikksorozatban idézzük meg – ez az első rész. 
Vágólapra másolva!

Ma már talán patetikusan hangzik, de a második világháború után nagy szükség volt arra, hogy valami újra összehozza Európa országait. A maguk szerény eszközeivel a tévések is hozzájárultak ehhez, a European Broadcasting Union (EBU), vagyis az európai műsorszolgáltatók szövetsége pontosan e célból hívta életre az Eurovíziós Dalfesztivált 1956-ban.

A műsor megrendezése tulajdonképpen egy televíziós kísérlet is volt,

hiszen a kor technikai szintjén még nem volt olyan egyszerű megoldani, hogy a Svájcban rendezett döntőt élőben közvetítsék minden résztvevő ország közszolgálati csatornáján. Első alkalommal ez egyébként hét országot jelentett, a versenyt a svájci Lys Assia nyerte a Refrain című dallal, így énekelte el még egyszer az eredményhirdetés után:

Assia a következő évben is indult, akkor azonban tíz versenyzőből csak a nyolcadik lett, a legjobbnak a holland Corry Brokken bizonyult, ezzel a dallal. A rádióbarát popslágerek helyett akkoriban még a nagyzenekari kísérettel megtámogatott produkciókat díjazta a zsűri, a manapság elengedhetetlen látványelemek pedig kimerültek annyiban, hogy a német énekesnő egy telefonkagylóba énekelte a Telefon, Telefon című számát.

A dánok 1957-ben egy duót küldtek az Eurovízióra, ők váltották a verseny máig leghosszabb csókját a színpadon – az ezzel megbízott stábtag ugyanis elfelejtette megadni a csóknak véget vető jelet.

1958-hoz köthető a verseny első világslágere is, ez volt Domenico Modugnótól a Nel blu dipinto di blu, amely Volare címen az amerikai slágerlistákat is meghódította, előadójának két Grammy-díjat hozott.

Ebben az évben negatív rekord is született, az 1957-es versenyt megnyerő Corry Brokken ugyanis az utolsó lett, ilyesmire azóta sem volt példa – igaz, az évek során egyre ritkább lett, hogy egy énekes többször is képviselje hazáját az Eurovízión. Azt viszont a későbbiekben is láthattuk, hogy

az ismertség önmagában nem garancia a jó eredményre,

a második világháború alatt a Lili Marleen-nal hódító Lale Andersen például tizenhatból csak a tizenharmadik lett 1961-ben.

Időközben egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a látványvilágra, az 1963-as döntő már a BBC stúdiójában zajlott, ahol a variálható színpadoknak köszönhetően minden dal saját, egyedi hátteret kapott. Az átrendezés azonban néha olyan gyorsan zajlott, hogy

felmerült a gyanú, hogy a produkciókat nem élőben adták

– ez volt ráadásul az egyetlen alkalom, hogy az előadók és a közönség nem ugyanabban a stúdióban kaptak helyet, ami további gyanakodásra adhatott okot.

Elképzelhető, hogy a következő évre a szervezők már megbánták, hogy ismét beengedték a közönséget, 1964-ben történt ugyanis, hogy egy tüntető egy Franco és Salazar, spanyol és portugál diktátorok bojkottjára szólító táblával rohant fel a színpadra. Erről sajnos nem maradt fenn videofelvétel, mint ahogy az egész versenyről sem, a hetvenes években megsemmisült egy tűzesetben a dán televízió épületében.

Az 1965-ös verseny slágere, Serge Gainsbourg szerzeménye

1966-ban tűnt fel az első színes bőrű énekes, a hollandokat képviselő Milly Scott, és a norvégok versenyzője, Ase Kleveland is kisebb feltűnést okozott: a nőktől megszokott díszes ruhák helyett nadrágban állt színpadra – nem is sokáig mutatta egész alakos kivágásban a kamera:

Az 1968-as Eurovízió a spanyolok győzelmével végződött, így az 1969-es versenyt ők rendezhették, egy szobrával Salvador Dalí is hozzájárult a színpadképhez. Ausztria azonban így is távol maradt, ezzel tiltakozva Franco diktatúrája ellen – ez volt az első politikai bojkott a fesztivál történetében.

Az 1969-es kiadás más miatt is emlékezetes maradt, az élen ugyanis négyes holtverseny alakult ki, a pontszámok alapján Spanyolország, Franciaország, Hollandia és az Egyesült Királyság is megnyerte a versenyt.

Nagyjából 4:13-nál magyarul is köszöntötték a nézőket, nem versenyezhettünk, de nálunk is adták

Külön poén, hogy a műsort vezető Laurita Valenzuela állítólag direkt megkérdezte az adás előtt az EBU illetékesét, hogy mi a helyzet döntetlen esetén, mire az megnyugtatta, hogy olyan még soha nem fordult elő. A győztesnek járó plakettből a helyszínen pont négy volt, így az énekesek mind meg is kapták, a dalszerzőknek és a szövegíróknak azonban csak később tudták elküldeni a díjat.

A pontozási rendszer tökéletlenségén felháborodva 1970-re öt ország is visszalépett, csupán tizenketten szálltak ringbe – emiatt új szabályokat vezettek be, mondhatni, hogy új korszak kezdődött. 1971-től folytatjuk a történetet egy következő cikkben.