Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Ranulphfal nem olyan közeli rokonok, hogyan találkoztak mégis?
Először 2000-ben találkoztam Ranulphfal (aki itt nyilatkozott a műsorról – a szerk.), viszont már gyerekkoromban hallottam róla sok hihetetlen sztorit, ami aztán mind igaznak bizonyult. Apám érdekes módon ismerkedett meg vele: ugyanabba az iskolába került, mint ahová Ranulph járt, és egy padba karcolva meglátta a nevét.
Gondolta, hogy rokon, és később fel is kutatta.
2000-ben aztán én is találkoztam vele egy nagyobb családi eseményen, ő pedig egyből odaadta a The Feather Men című regényét: azt mondta, olvassam el, jó filmet lehetne belőle csinálni, van is benne egy nekem való szerep – de azt végül Robert De Niro kapta meg, amikor tényleg film lett belőle. (Ez volt a 2011-es Válogatott gyilkosok – a szerk.)
A mostani közös munka ötlete hogy jött?
Azóta szeretnék Ranulphfal együtt dolgozni, hogy beszéltünk a The Feather Men-ről, végül az ügynökségem egyik munkatársa vetette fel, hogy készítsünk együtt egy sorozatot. Szóba került az expedíció, amit Ranulph 50 éve, 25 évesen csinált végig, több ezer kilométert utazva a Nílus mentén, illetve, hogy csatlakozhatnék hozzá egy hasonló túrára. Vagy esetleg megismételhetnénk az 1969-es utat. Ranulphnak meglehetősen régi és jó a kapcsolata a National Geographickal, és miután a csatornának is tetszett az ötlet, az első megbeszélés után már nem volt megállás.
Láttuk az első epizódot, abban egy e célra kialakított farmon rögtön megismertették a sivatag veszélyes állataival. Hogy viszonyult a skorpiókhoz, mérges pókokhoz és kígyókhoz?
Nem volt különösebb gondom azzal a jelenettel. Nincsen semmilyen fóbiám, de azért persze kellően óvatos voltam, hogy véletlenül se marjon meg semmi. Elmondták nekem, hogy ha egy vipera megmar, akkor gyakorlatilag minden testnyílásomon elkezd ömleni a vér, és körülbelül 20 perc múlva halott leszek – mire én azt mondtam, oké, ez nem hangzik jól, megpróbálom elkerülni. Őszintén szólva,
a kígyóknál jobban féltem attól, hogy nem találom meg a hangot Ranulphfal,
mert hát a nélkül nemigen működött volna a műsor. Idegesebb is voltam, mint más tévés felvételnél, hisz mégiscsak az unokatestvérem, akinek a munkásságát nagyon tisztelem.
Mi volt a legfontosabb, amit önmagáról és a családjáról megtanult az út során?
Kiderült, hogy óriási bennem a versenyszellem, illetve, hogy Ranulphfal egészen hasonló a humorunk, de másban is hasonlítunk: én is szeretem például a határaimat feszegetni, csak én a színészi munkában élem ki. Nem hiába voltak közös felmenőink. Ranulph mesélt is pár elképesztő családi sztorit – amikről már írt az Agincourt című könyvében –, például megtudtam, hogy Izabella királyné szeretője, Roger Mortimer is valójában Fiennes volt. (Az anyját hívták Margaret Fiennesnak – a szerk.)
Hogyan készült fel az expedícióra?
Szerencsére nem kellett különösebben felkészülnöm, mind a NatGeo, mind a Woodcut Media nevű produkciós cég nagyszerű csapattal dolgozott, akik megtették helyettem az előkészületeket.
Az út előtt inkább arról beszéltünk sokat, hogy merre menjünk pontosan,
mert hát nem egy az egyben akartuk megismételni Ranulph régi expedícióját: csak afféle nyomvonalnak használtuk, közben figyelnünk kellett arra is, hogy mi az, ami a kamerán keresztül is jól mutat, mi lehet érdekes a nézőknek. Ranulph emellett el akart menni El-Alameinbe, én pedig a Vörös-tengerhez, ezeket is beépítettük az útitervbe.
Mi volt a legemlékezetesebb pillanat az ön számára?
Tulajdonképpen egész Egyiptom lélegzetelállító, kár, hogy a politikai kép más most az országról, néhány fanatikus miatt a turizmus is jelentősen visszaesett. A piramisok, a sivatag, a Vörös-tenger mind lélegzetelállító, érdemes megnézni. Ha a veszélyesebb pillanatokra gondolok,
emlékezetes volt, amikor az elején fel akartam menni a terepjáróval egy homokdűnére,
és direkt egy nagyobbat néztem ki, hogy lenyűgözzem Ranulphot. Én ész nélkül nekivágtam volna, de a mérnökünk és Ranulph is azt mondta, hogy először menjek fel gyalog a dűne tetejére, és nézzem meg, mi van a másik oldalán – egy óriási gödör volt ott, gajra ment volna a kocsi, ha belemegyek vele.
Mi volt a legfontosabb tanács, amit Ranulphtól kapott?
Konkrét tanácsot nem nagyon tudok mondani, de a nyugalma, a nyugodtsága nagy hatással volt rám: egyetlen keményebb helyzetben sem ordibált, nem esett kétségbe – egyszerűen csak tudomásul vette a dolgokat, és igyekezett megoldást találni. Illetve, ami az előbbi, dűnés sztoriból is kiderült, hogy
mindig lenni kell egy tervnek, nem szabad fejjel rohanni a falnak.
Márpedig én mindig ilyen voltam, durr, belevágtam, aztán alakult valahogy. Talán azt megtanultam az úton, hogy ne vállaljak felesleges kockázatot.
A bátyja, Ralph nem érdeklődött volna az út iránt?
Odavolt a műsor ötletéért, de az elfoglaltságai miatt nem tudta volna vállalni. Nem tudom egyébként, hogy ő mennyire élvezte volna a kalandokat, a filmjeiben már volt része hasonlóban (gondoljuk csak például Az angol beteg-re – a szerk.), de ott azért jóval biztonságosabbak voltak a körülmények. Mindenesetre ő is alig várja, hogy lássa a végeredményt, egyébként Ranulphot is jobban ismerte korábban, egy jótékonysági szervezeten keresztül.
Van még hasonló tervük Ranulphfal?
Ranulph tervez valamit, elvinne egy másik útra is, ha a NatGeo is belemegy. De egyelőre nem árult el sok mindent, csak hogy sok hideg vízzel lenne dolgunk – ami viszont nem annyira vonz.
A FlashForward – A jövő emlékei-től kezdve, vagyis 2009 óta több tévés produkcióban láthattuk, jelenleg A szolgálólány meséjé-ben játszik, most pedig egy nem fikciós sorozatban is szerepet vállalt. Inkább a tévét részesíti már előnyben, mint a mozit?
Kétségtelen, hogy a televíziózás aranykorát éljük, egyre nagyobb költségvetéssel és egyre jobb technikával készülnek a sorozatok, ráadásul az interneten, akár mobilon is nézhetjük azokat. A Netflix filmje, a Roma megkapta a BAFTA-díjat, Oscarra is jelölték, ami még nagyobb presztízst adhat a televíziónak, pedig már eddig is rengeteg tehetséges írót, rendezőt és színészt csábított el. A mozin nőttem fel, imádom a régi nagyok, Kubrick, Tarkovszkij vagy Kieslowski munkáit, a műfaj azonban bizonyos értelemben dinoszaurusszá vált, meghaladta a technika. Más kérdés, hogy a televízióról sem lehet már a klasszikus értelemben beszélni, pont a fentiek miatt.
Mennyiben volt más ez a mostani projekt, mint amikor egy karaktert kell megjelenítenie?
Amit a nézők most látnak, az tényleg én vagyok. Láthatják, hogy
borzalmas sofőr vagyok, néha erőltetett poénjaim vannak,
de ez vagyok én, ilyen vagyok a forgatásokon is – például A szolgálólány meséjé-nél is, amikor nem forog a kamera. Talán a nézők is élvezni fogják, hogy beleshetnek az ottani karakterem, a Parancsnok álarca mögé, és talán személyesebben fognak kötődni a munkáimhoz, ahhoz, amit színészként csinálok.
Mondana még valamit A szolgálólány meséje következő, harmadik évadjáról?
Nagyszerű, izgalmas évad lesz szerintem. A Parancsnok figurája is árnyaltabbá válik, nem csak egy arca, jelképe lesz a borzalmas rendszernek, hanem egy abban élő ember is.
Sir Ranulph Fiennesszal már korábban közöltünk egy interjút, azt itt találja. Az Egyiptomban Sir Ranulph Fiennes-zal március 31-én 21 órakor debütál a National Geographicon.
