Taika Waititi és Jermaine Clement 2014-ben készítettek egy vámpíros mockumentaryt, azaz áldokumentumfilmet. A Hétköznapi vámpírok egy fergeteges vígjáték lett, ami rövid időn belül kultstátuszba emelkedett a horrorkomédiák kedvelőinek körében. Az alapötletből végül sorozat készült.

Az eredeti film három vámpír mindennapjaiba engedett betekintést, akik egy hatalmas kúriában éltek lakótársakként. Mindegyikük más korból származott, más egyéniségek voltak, de igyekeztek alkalmazkodni a modern társadalmi normákhoz. A beilleszkedés természetesen problémákkal járt, elvégre hőseink csak este aktívak és emberi vérrel táplálkoznak. Hármójuk civódásai, átlagos problémái szenzációs poénokat szültek, és a néző könnyesre röhögte magát őket nézve.

A sorozat tízepizódos első évada hasonló felütéssel bír, a főszereplők azonban mások. Az egyik egykoron véreskezű hadúr volt, mára jobbára csak az inasát tudja ugráltatni. Ketten pedig évszázadok óta házasok, extrém szexuális étvágyuk azonban sokszor problémákat szül, valamint egymást is nehezen viselik el olykor. Ők állnak a cselekmény középpontjában, és okkal vetődhet fel a kérdés: ami szűk másfél órában élvezetes, az képes-e évadokon keresztül is az lenni?

Működik a sorozat

A bemutatkozó szezon alapján működik a sorozatformátum, a What We Do in the Shadows nézeti magát, és hatalmas móka. Az új szereplők nem hatnak idegennek, stílusuk, kisugárzásuk gondoskodik róla, hogy egyből baráti kapcsolatban érezzük magunkat velük. Teljesen bagatell és hétköznapi szituációkkal indítunk, úgymint a higiéniai szabályok betartása, de a komplett vámpírkultusz kifigurázása sem maradhat ki.

Elképesztően vicces, amikor Nandor az Alkonyat-filmekre hivatkozik, és csillámporral keni be magát, vagy említhetnénk a vérszomjas báró látogatását, aki röhejes hacukákban illegeti magát a diszkóban, miután kiszívta egy bedrogozott fiatal vérét.

Hőseink mellett meg kell említeni a mellékalakokat is, akik szintén elég groteszk figurák. A negyedik lakótárs, az egyszerű irodai beosztott, Colin Robinson (Mark Proksch), ám ő is vámpírnak vallja magát. A különbség annyi, hogy ő nem vért szív, hanem az emberek energiáját. Itt semmi természetfelettire nem szabad gondolni, Colin direkt nonszensz dolgokkal fáraszt, és irritáló apróságokkal frusztrálja a körülötte élőket.

Nem mindenki szereti az ilyet

Ha már a fárasztásnál tartunk, azt le kell szögezni, hogy Waititiék humora nem való mindenkinek. Akinek tetszett az alapul szolgáló film, garantáltan szeretni fogja a tévés változatot is. Elsősorban abszurd, helyenként pihent, vagy épp „annyira rossz, hogy az már jó” poénokkal találkozunk, ami nem hangzik túl biztatóan, de ebben a közegben, ezekkel a karakterekkel olyan elegyet alkot, ami végtelenül szórakoztatónak hat.

A már említett bárós kaland vagy az abszolút csúcspontot jelentő hetedik epizód a vámpírtanáccsal önmagában megérdemlik, hogy ledaráljuk miattuk a komplett évadot. A What We Do in the Shadows nem igénytelen másolat, tökéletesen passzol a film hangvételéhez, mi több, össze is érnek a szálak, de ezt a poént kár lenne lelőni. Tényleges, lineáris történet effektíve nincs, de egyes döntések nem maradnak következmények nélkül, illetve a sztorit kreatívan keretbe foglalják a tíz epizód alatt.

Ilyet még nem láttunk

Waititiék vámpíros mockumentaryja hiánypótló alkotás volt a filmes palettán, a What We Do in the Shadows pedig a tévében válik azzá. Sokszor kifejezetten hibbant, fárasztó, és sok tud lenni ebből a humorból, de amíg ennyire jól vegyítik ezekkel a mitikus lényekkel, addig nem lehet okunk panaszra. Aki vevő rá, pillanatok alatt meg fogja kedvelni ezeket a zakkant vérszívókat, és örömmel válik a lakótársukká.

Főbb szereplők Kayvan Novak, Matt Berry, Natasia Demetriou, Harvey Guillén és Mark Proksch. Idén májusban az FX leadta a megrendelést a második évadra is, így 2020-ban sem maradunk idétlen vámpírok nélkül.

Péter Zsombor