Múltidéző sorozatunkat egy 1959-es történettel folytatjuk. Mint ismert, Antal Imre a tévés pályafutása előtt zongoraművész volt, jöjjön most egy 61 évvel ezelőtti sztori!

Antal Imre a tévés pályafutása előtt zenei tehetségnek számított: a Zeneművészeti Főiskolán 1959-ben végzett, majd zongoristaként beutazta a világot. Bécsben egy nemzetközi versenyen második lett, majd következet élete első repülőútja. „Egy hónappal már egy másik nemzetközi zongoraversenyen indultam, melynek hazai válogatóját ugyancsak megnyertem, korábbi mesterem óriási bosszúságára. Bolzanóba készülődtem, Olaszországba! Egy dologtól féltem csupán,  de attól viszont rettenetesen: a repüléstől! Milyen lesz?" – írta később, emlékezve. Zürichbe repült, onnan Milánóba egy másik géppel, végül vonattal Bolzanóba: az utat nagyon élvezte, az „Attenzione, curva!", azaz: „Vigyázat, kanyar!" táblákat pedig mindig megmosolyogta.

Antal Imre fiatalonFortepan / Szalay Zoltán

„Nem akarom hosszúra nyújtani a dolgot, a háromfordulós versenyen második lettem! Az első díjat egy amerikai fickó vitte el. Majd' megvesztem az örömtől. Arra nem is nagyon figyeltem, hogy a díjjal együtt átadtak egy csekket is. A döntő után egy héttel volt a díjnyertesek gálaestje, ottmaradtam egyes-egyedül egy idegen országban! Gyakoroltam keményen, de azért maradt időm kirakatokat is nézegetni. Vágyakozva néztem a pompás cipőket, gyönyörű öltönyöket,  annál is inkább, mert az én útipoggyászom bizony nagyon szerény volt: egy nadrág, két-három ing, zokni, egy sötét öltöny és a kötelező frakk, amit használtan vettünk" – emlékezett.

Gazdag ember lett egy időre

„Egy ilyen bámészkodásnál egyszer csak belém villant, hogy Úristen, hiszen nekem van egy csekkem! Megnéztem, és majdnem elájultam. 500 000 líra! Félmillió! Nagyon sok pénz volt akkor. Abban az időben 15-20 líra volt egy presszókávé, 2-300 líráért főúrian meg lehetett ebédelni, egy pár cipő ára 3-4000 líra volt, s egy remek öltöny sem volt drágább 25-30 000-nél" – írta Pami című könyvében.

„Lila köd ülte meg a szegény pedagógus házaspár nem kevésbé szegény gyermekének agyát! Vásárlási düh tört ki rajtam, olyan voltam, mint Móricz Zsigmond novellahőse, aki halálra zabálta magát. Krőzusnak éreztem magam, életemben először engedhettem meg magamnak, hogy egy rendes ruhatárat állítsak össze.  Nevetséges dolgokat műveltem.  Vettem például hatvan pár (!) zoknit! Több öltönyt, átmeneti és esőkabátot, 6-7 pár cipőt, pulóvereket, ingeket, mandzsettagombokat, nyakkendőket, esernyőt, tengeri herkentyűt. Természetesen két új bőröndöt is, hogy kincseimet elrakhassam. Vásárlás közben sokszor zavarba jöttem, hiszen addig még soha nem turkálhattam hasonlóan gazdag áruválasztékban" – folytatta.

Nem volt könnyű a hazaút

Hazatérése nem volt zökkenőmentes. Boldogan ült fel a milánói expresszre a három, dugig tömött, súlyos bőröndjével, bennük a kincsei meg ajándékok a szüleinek. Nekik is vett cipőket, ruhaneműt, apróságokat. Minden pénzét elköltötte, csupán ezer lírát tartott meg az útra. Megérkezett a milánói repülőtérre, odament a pulthoz, a jegyét lobogtatva. Mivel nem volt tapasztalt utazó, elfelejtette az előzetes utasfelvételt, nem volt regisztrálva a jegye, így egyből közölték vele, hogy csak akkor kerül fel a gépre, ha valaki lekési, azaz nem jelenik meg indulás előtt.

Antal Imre a zongoránálFortepan / Urbán Tamás

A csomagjait azért lemérték, 33 kiló túlsúlya lett. A rutintalan Antal Imre nem gondolt arra, hogy gond lesz abból, ha 20 kiló helyett 55-tel utazik, és megkérdezte, mennyi a túlsúly díja. Megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy 700 líra (hiszen maradt összesen ezer lírája), de amikor kiderült, hogy kilónként annyi, elsápadt. „Teljesen összeroskadtam. A vadonatúj ruhatáram! Alázatos rimánkodás, majd heves őrjöngés után, büntetőcédulákkal teliaggatva, de elvitték a poggyászomat. Mit bántam a büntetést! Otthon mindent fizetek, hiszen az Országos Filharmónia kezdő ösztöndíjasaként havi 700 forintot kapok majd. A kitüntetéses diploma és a két nemzetközi díj elnyerése következtében fölvettek a hivatásos előadóművészek közé, kenyér volt a kezemben" – írta.

Segített a magyar vámos

A tortúra idegőrlő várakozással folytatódott, imádkozott, hogy késse le valaki a Milánó-Zürich járatot, mert ő csak így fért fel. „Már csak az volt a dolgom, hogy kijárjam a Jóistennél, aznap legyen rosszul egy Zürichbe készülő milánói. Lélekben térdre hullva rimánkodtam; Ne, ne haljon meg, csak ájuljon el egy félórára, jöjjön rá tomboló diaré, mit tudom én, csak ne jöjjön... és nem jött! Egyetlen utas lemaradt! Köszönöm, Istenem. Úgy vágtak be a gépbe, hogy nyekkentem."

A kalandos és drága hazaút happy enddel ért véget. Késő éjjel érkezett Ferihegyre, a vámos azt firtatta, hogy kitöltötte-e a vámáru-nyilatkozatot. Ez megtörtént, de Antal Imre hiába bizonygatta büszkén, hogy a cipők is újak, a kabátok is, minden vadonatúj, a vámos mindenre azt válaszolta, hogy használt, nem kell érte vámot fizetni. Az utazástól fáradt, az új szerzeményeitől még bódult zongoristának csak lassan esett le, hogy a vámos épphogy segíteni akar neki, hogy ne kelljen havi fizetését kifizetnie vámként.