Megnéztük a Netflix legdrágább filmjét, bárcsak ne tettük volna

Amikor esetleg már épp elfelejtenénk, hogy a bőséges büdzsé és a temérdek sztár nem egyenlő a jó mozival, akkor érkezik Hollywood, és emlékeztet minket egy olyan filmmel, mint az Elektronikus állam. A Netflix legújabb nagy dobása az elején hiába tartott kosárra, végül a palánkot sem találta el.

Mit kapunk, ha fogjuk a Terminátor alapsztoriját, belemártjuk a Robert Rodriguez-féle Kémkölykök cukormázába, beletesszük a Stranger Things faarcú főhősnőjét, és a masszához még egy kis Han Solo-jellemvonásokkal megtoldott Űrlordot is hozzákeverünk? A válasz: a Netflix legdrágább filmjét, a 320 millió dollárnyi időpocséklást, az Elektronikus államot.

Millie Bobby Brown és Chris Pratt pont ilyen arcot vágna, ha nézőként látnák magukat a Netflix új fércművében
(Fotó: ZUMAPRESS.com/© 2025 by Entertainment Pictures)

Bizonyos berkekben a Russo testvérek igazi legendának számítanak. Az, amit tettek a Marvel háza táján az tényleg kiemelkedő, hiszen hihetetlenül nagy rajongói elvárások által keltett nyomás alatt is olyan gigászi hőseposzokat (Amerika Kapitány: A tél katonája, Bosszúállók: Végjáték) tudtak elénekelni, melyek előtt az utókor még évtizedek múlva meg fogja emelni a kalapját. A képregényes kalandjuk vége óta megjelent munkáikból viszont nagyon úgy tűnik, hogy a szuperhősös mozik sikerei lehet, nem is nekik köszönhetőek. Ugyanis sem az éppen az Odüsszeiát forgató Tom Hollanddal érkező pszichodráma, a Cherry: Az elveszett ártatlanság, sem a parádés szereposztással bíró A szürke ember nem tudott átütő sikerré válni. Így talán egy kicsit szárnyaszegetten vághattak neki az évek óta dédelgetett projektjüknek, az Elektronikus államnak, mely Simon Stalenberg azonos című regényét vette alapul. A buliba a Netflix is beszállt, sőt, a streamingszolgáltató a történetének legnagyobb, egy projektre szánt összegét is belelapátolta a Russo fivérek művébe, remélve, hogy egy újabb sci-fi-klasszikust teremtenek meg. Nem így történt.

Barangoljunk el az Elektronikus államba

Azonban mielőtt alaposabban utánajárnánk, hogyan is vallott kudarcot a Netflix 320 milliós csúcstámadása, előbb az elmesélni kívánt történetet vegyük szemügyre. Az 1990-ben járunk, amikor is az évtizedek óta az embereket segítő robotok megunják, hogy kihasználják és eltapossák őket feltalálóik, és ellenük fordulnak. A háborút azonban egy forradalmi találmánynak hála az emberiség nyeri, a gépeket pedig egy kietlen helyre börtönözik be.

Woody Harrelson által megszólaltatott Mr. Mogyoró (Millie Bobby Brown mellett) hangjában talán volt némi spiritusz
(Fotó: ZUMAPRESS.com/© 2025 by Entertainment Pictures)

Évekkel később, amikor az emberek már a technika fejlettségétől megrészegülve szívesebben élnek a maguk virtuális valóságában, megismerhetünk egy rebellis, a technológiától irtózó lányt, a Millie Bobby Brown által alakított Michelle-t. Főhősnőnk kiállhatatlan nevelőapjával, Teddel él, ugyanis családját elvesztette egy autóbalesetben. Ám egyik este meglátogatja egy aranyos kis robot, aki azt állítja magáról, hogy a halottnak hitt öccse lelke lakozik benne, a még életben levő testét pedig Michelle-nek kell kiszabadítania a világot egykor megmentő tudós “börtönéből”. Ekkor indulnak útnak a disztópikus világba, menetközben pedig összetalálkoznak egy csempésszel (Chris Pratt) és annak illegálisan tartott robotsegédjével (Anthony Mackie hangja), ám a nyomukba ered egy fejvadász, akit a virtuális világot megteremtő, és a robotokat legyőző feltaláló, azaz Stanley Tucci bérelt fel.

Brown és Pratt vajon ezután leállnak egy darabig a Netflix-filmekkel?
(Fotó: ZUMAPRESS.com)

Nem áll össze a kép

Fejétől bűzlik a hal, ahogy szokás mondani, és az Elektronikus állammal is az a legfőbb probléma, hogy már az alapjai is ingatag lábon állnak. Az az ember érzése, hogy egy innen-onnan összetákolt, különböző sikerfilmekből el-elcsipegetett ötletmorzsákból akartak a készítők egy egységes masszát gyúrni, kísérletük ellenben kudarccal zárult, ugyanis a sok apró bukkanó mellett egyetlen nagyon fontos dolog hiányzott a Russo testvérek mozijából: a lélek. Mi több, versenyt lehetne hirdetni, hogy a legújabban Britney Spears után áhítozó Millie Bobby Brown érzelemmentes játéka, a robotok felnőtt szemmel túl komolytalan, egy gyerekfilmhez viszont meg már túl realisztikus kinézete, vagy a karaktereket körbevevő, teljesen műnek ható, számítógép által teremtett háttér hat leginkább lélektelennek. 

Fogd a Netflix-pénzt és fuss!

Ám, nehogy azt gondolja az olvasó, hogy csak a hamarosan új évaddal jelentkező Stranger Things üdvöskéjét pécéztük ki magunknak. Sajnos el kell mondanunk, hogy mindenki másról is lerítt, hogy csakis a vaskos bankjegy hegyeket látta maga előtt, és csak hamar le akarta tudni ezt a közepesen unalmas, de annál jobban fizető tévéfilmet. Chris Pratt Ctrl+C Ctrl+V-vel átemelte Peter Quill karakterét A galaxis őrzőiből, Giancarlo Esposito az Amerika Kapitány: Szép új világ után nem sokkal ismét eljátszotta az ügyeletes rosszfiút, a magyar gasztronómiáért rajongó Stanley Tucci pedig igazából nem is tudta, mit keres ebben az egészben, de azért csuklóból kirázta a jeleneteit. Az Oscar-díjas Ke Huy Quantól pedig még azelőtt el kell köszönünk, mielőtt annyit mondhatna, hogy „helló!”. Sajnos nem jobb a helyzet a gépekkel sem, bár mentségükre szóljon, hogy ugyan hozzáadni nem tudnak ehhez a bő lére eresztett matinéhoz, elvenni sem vesznek el belőle.

Valószínűleg az Elektronikus állam is azt várta, hogy a nézők is majd így cipelik a vállukon, annyira sikeres lesz, ám ez nem így történt
(Fotó: ZUMAPRESS.com/© 2025 by Entertainment Pictures)

Végszó

A Netflix hiába bérelt fel sikerfilm-gyáros alkotókat, potyára költött el 320 millió dollárt, hiszen a végeredmény aligha ér több annál, mint a film cselekményének helyszínül szolgáló szemétdomb. A magas költségvetés ellenére a látvány maximum közepesen jónak mondható, a karakterek megmagyarázhatatlanul következetlen döntéseket hoznak, ráadásul a színészek langyos játéka sem segít ezen fikarcnyit sem. A sztori több pontján is egy „én ezt már láttam” íz uralkodik el a szánkban, az üzenete pedig túl sablonos ahhoz, hogy igazán nagyot üssön. Gyerekfilmhez képest túl komolyan veszi magát, a felnőtt közönség számára viszont a bugyutaság határát súrolhatja, így a több sebből is vérző Elektronikus állam két szék közé esett, majd a saját kardjába dőlt, ami pedig a legszomorúbb, hogy nem fog hiányozni senkinek.