Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
1985 nyarán (1985. július 3-án) a Universal stúdió piacra dobott egy filmet, amelyről akkor talán kevesen gondolták volna, hogy több lesz, mint sikeres ifjúsági sci-fi. Pedig a trilógiává bővült Vissza a jövőbe az elmúlt 40 évben popkulturális hivatkozássá vált, sőt (minimum a Star Warshoz hasonlóan) identitást formáló élménnyé is lett több generáció számára.
Robert Zemeckis 1985-ben bemutatott humoros sci-fije, a Vissza a jövőbe minden iróniája és könnyedsége mögött az idő és az utazás természetének, a nosztalgia természetrajzának és a szabadság illúziójának kérdését járja körül – egy DeLorean volánjánál ülve (amely autó eleve a filmmel vált népszerűvé úgy, hogy gyártását már a mozipremier előtt két évvel beszüntették, azaz szerepeltetése afféle futurista nosztalgia).
Robert Zemeckis – aki ekkor még bőven nem a Forrest Gump ünnepelt direktora, hanem a Spielberg-istálló egyik feltörekvő lovasa volt – és Bob Gale forgatókönyve látszólag hibátlan dramaturgiájú, okosan megkomponált időutazós kalandfilm. A hangsúly itt a „látszólag”-on van, mert a Vissza a jövőbe trükkje nem csupán a történet ritmikájában rejlik (bár abban is: ritkán találkozni ennyire feszes, mégis légies elbeszélői tempóval), hanem abban, ahogy a film a popkultúrát saját nyelvére fordítja – és közben zavarba ejtően mély egzisztenciális kérdéseket feszeget.
Vissza a jövőbe: a jelen megértése a múlton keresztül
Mi történik akkor, ha az embernek lehetősége van találkozni saját szülei ifjúkori énjeivel? És mi történik, ha akaratlanul megingatja a saját megszületésének feltételeit? Marty McFly (Michael J. Fox ) számára a kényszerű időutazás (terroristák elől menekülve) lehetőség arra, hogy ne jelenben, hanem a múltban szakadjon ki a családi kudarc narratívájából. A Doc Brown által épített időgép – az acélos DeLorean, amely a hidegháborús nukleáris rettegés egyfajta szimbóluma is – nem előre menekíti a tinédzser főhőst, hanem a múltba, s ezzel Marty nem halad, hanem visszafordul – testközelből ismerheti meg, milyenek voltak a szülei az ő korában, de konfrontálódhat is szülei múltjával, sőt, meg is mentheti őket, a jövő, pontosabban a saját jelene számára.
A Vissza a jövőbe persze nem moralizál, és nem is filozofál direkt módon. Ehelyett az amerikai álom ironikus re- és dekonstrukcióját végzi el – a felnőttek generációja (a szülők, a tanárok, a városi hatalmasságok) ugyanis mind kudarcot vallanak, így a kamasz hősnek nemcsak az identitását kell megtalálnia, hanem fel is kell építenie a szülei szerelmét, ezúttal erősebben és sikeresebben, mint ahogy az eredetileg történt – de Zemeckis meg is hazudtolja a nagy amerikai romantikát: mintha a szerelem sem lenne spontán, csak egy jól időzített dramaturgiai aktus. Itt válik igazán szép gesztussá a rock and roll jelenet – Marty rnb-ből rock and rollba váltó, végül gitármetálban véget érő „Johnny B. Goode”-ját nem értik még 1955-ben, de a jövőt már halkan hallani a hangszórók mögül (ha már a film nyitójelenetében Marty valóságos hangrobbanást idéz elő pártfogója és barátja, Doc kísérleti hangszórójával).
Technikai szempontból Zemeckis filmje a nyolcvanas évek hollywoodi aranykorszakának mintapéldánya. Alan Silvestri zenéje (valamint Huey Lewis ikonikus betétdala, a The Power of Love) grandiózus, de sosem tolakodó – ugyanúgy a karakterek érzelmi ívét követi, mint a cselekmény fordulópontjait. A film vizuális utalásrendszere is kifinomult: a képzeletbeli kaliforniai kisvárosban, Hill Valley-ben ugyanazokat a beállításokat, utcákat és karaktereket látjuk 1985-ben és 1955-ben, csak épp a történelem eltérő fénytörésében. A díszletek, a kosztümök és a dialógusok is párbeszédet folytatnak egymással – tér és idő egyidejűségében. Ami persze túlmutat az 1950-es évek iránti (nem kevés iróniával előadott) nosztalgián: az amerikai álom helyhez kötött, a nagy kaland egyetlen helyszínen is megélhető (legfeljebb időben és nem térben kell utazni), sugallja Zemeckis mozija.
Ugyanakkor a Vissza a jövőbe egyik legérdekesebb olvasata a szabad akarat és a determinizmus ellentmondásán keresztül vezet. A film fináléja ugyanis – amelyben minden „jobb” lesz (a család gazdag, a szülők szerelmesek, a testvérek sikeresek) – már-már disztopikus túlzása annak, hogy mit tekintünk boldog befejezésnek. Nem a realitás diadala ez, hanem a kamaszfiú vágyáé. És persze ezért működik a mai napig: a Vissza a jövőbe nem azt mondja, hogy hatalmunkban áll bármit megváltoztathatni, hanem azt, hogy néha elég hinni abban, hogy megpróbálhatjuk. Az időutazás itt nem tudományos-fantasztikus lehetőség, hanem pszichés kirándulás. Ahhoz, hogy visszatérjünk önmagunkhoz, a gyerekkori emlékekhez, a szüleink történetéhez – nem időgép kell, hanem bátorság. A ma már egy generáció számára a gyerekkor nosztalgiáját kínáló film éppen ezt nyújtja: a könnyed felszín alatt mély egzisztenciális kérdéseket. Egy zseniális sci-fi, ami miközben szórakoztat, finoman rákérdez arra, hogy merre tartunk, és mi lenne, ha még egyszer újrakezdhetnénk.
