Pachmann Péter élete legszörnyűbb riportjáról vallott: Azt a napot szívesen kitörölném az emlékezetemből

A híradós szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt távozott a TV2-től, hétfő este pedig a csatorna, teljesen megújuló hírműsorában, vagyis a TV2 Híradójában tér vissza. Pachmann Péter az Origónak mesélt döntése hátteréről és majd harminc éves pályafutásának legnehezebb és legmeghatározóbb pillanatairól.

Pachmann Péter a maga nemében egyfajta televíziós matuzsálem, már ami a tapasztalatát és a képernyőn töltött idejét illeti, hiszen már három évtizeden óta van jelen a mindennapjainkban, mint szerkesztő, tudósító, majd pedig híradós, mielőtt egy évvel ezelőtt úgy döntött, hogy hátat fordít a televíziózásnak. Döntése akkor véglegesnek és visszavonhatatlannak tűnt, és ő maga is úgy gondolta, lezárja életének ezt a szakaszát és többé vissza sem néz. Ezért is kaptuk fel a fejünket, amikor Péter és a TV2 egy időben jelentették be, hogy ő lesz a csatorna megújuló híradójának egyik új híradósa. Az Origo ennek kapcsán beszélgetett a szakemberrel.

Pachmann Péter hétfőn este visszatért a TV2 képernyőjére, mint a Híradó műsorvezetője  (Fotó: TV2)

Pachmann Péter: Ettől a kérdéstől valami át, vagy inkább visszakattant bennem

Origo: Amikor tavaly elköszönt, sokan azt gondolták, hogy a búcsú végleges. Mi volt az a telefonhívás, vagy mondat, ami miatt mégis azt mondta: „Rendben, visszamegyek”?

Pachmann Péter: Amikor nagyjából egy évvel ezelőtt, közel három évtized után otthagytam a televíziózást, az egy tagadhatatlanul fájdalmas pillanata volt az életemnek, de ez talán tükröződött is az akkori posztjaimból. Ugyanakkor egyfajta megkönnyebbülést is jelentett, hiszen a távozásom fő oka az volt, hogy szerettem volna a gyermekeimmel több időt tölteni, amire így lehetőségem is nyílt. Aztán nem is túl régen, érkezett egy telefonhívás Adler Lászlótól, aki most összefogja a TV2 hírszerkesztőségét. 

Csak egyetlen kérdést tett fel: Nincs kedved egy kicsit beszélgetni…?

Egészen addig a pillanatig nem gondoltam arra, hogy az én tévés karrierem újraindítható lenne és nem is voltak ilyen irányú ambícióim. De ettől a kérdéstől valami át, vagy inkább visszakattant bennem.

Origo: A hír műfajában dolgozó szakemberek naponta találkoznak tragédiákkal. Van olyan történet, ami hosszan elkísérte és időről időre felidézőik Önben? 

P.P.: A pályafutásomat én a 90-es években, a Magyar Televízióban kezdtem, mint külpolitikai tudósító, szerkesztő. Akkoriban még nem volt családom, ezért elvállaltam, hogy a kor aktuális politikai szereplőivel elutazom a délszláv térségbe, ahol akkor háború dúlt. Kicsit később kaptam egy NATO ösztöndíjat, melynek keretében alkalmam nyílt a Szövetség háborús szerepének tanulmányozására. Ennek keretében nemcsak Brüsszelben a NATO központban, de Szarajevóban és a délszláv térség több olyan városában is jártam, ahol nagyon komoly harcok dúltak. Eljutottam Srebrenicába, ahol láttam a feltárt tömegsírokat… 

Ez pedig olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy azóta is minden év júliusában egy-egy poszt erejéig megemlékezem a tömegmészárlás áldozatairól.

Majdnem tízezer bosnyák férfit és fiút mészároltak le ott… Az a látvány végigkísérte az életemet és egyben adott egy igazodási pontot is a tény, hogy közelről nézhettem bele a „gonosz arcába.”

Origo: Most újraépül egy komplett hírműsor, amiben Önnek oroszlánrésze lesz. Ha kapna egy „csodaradírt”, mi az a néhány esemény, melyeket szívesen kitörölne a szakmai múltjából?

P.P.: Nincs semmi, amit szeretnék kitörölni, vagy meg nem történtté tenni a saját életemből. Persze, ha a kérdés arra vonatkoztatom, hogy voltak-e olyan riportok, melyek elkészítését szerettem volna elkerülni, akkor a válaszom egy egyértelmű igen. De nem azért, mert szakmai értelemben vállalhatatlanok. Biztosan sokan emlékeznek arra az 1999. január végén történt buszbalesetre, melynek során rengeteg magyar diák veszítette életét Deutschlandsbergnél. Szörnyű feladat volt a temetőből tudósítani, miközben sorra érkeztek a gyászoló családok. Mi ott álltunk a TV2 kamerájával és próbáltuk élőben tudósítani az eseményeket. 

Na, azt a napot szívesen kitörölném az emlékezetemből, vagy tenném éppen meg nem történtté, ha tehetném. 

És bár más apropó, de itt említeném meg azt a bizonyos mokkás, Hújber Feri beszélgetést is. Részünkről egy teljesen korrekt beszélgetés volt a terv, de ő másképpen döntött, így nem úgy sült el a dolog, ahogyan kellett volna. Ezt az eseményt is szívesen kitörölném a múltból, de alapvetően ennyi, hiszen általában véve csak épültem minden egyes munka és interjú kapcsán, amiben csak részem volt.

A TV2 Híradó új arcai augusztus 3-tól köszöntik a nézőket (Fotó: TV2)

„Na ez az, amit a mesterséges intelligencia soha nem fog tudni visszaadni”

Origo: Önről mindig azt mondák, hogy egy ízig-vérig úriember. Ki, vagy mi tudja igazán felidegesíteni? A kollégák? A politika? Vagy az, ha fél perccel adás előtt átírják a szövegét? 

P.P.: Az, hogy mondjuk egy élő adás előtt fél perccel átírják a szöveget, a legkevésbé sem tud felidegesíteni, vagy kizökkenteni. Ezt most ne értse félre senki, de én szeretem az adáshibákat! Olyan módon, hogy az ember olyankor ténylegesen önmagát tudja adni néhány pillanat erejéig, hiszen meg kell oldani a helyzetet és ösztönből, azonnal cselekednie kell. Ettől pedig egy picit emberibb lehet egy-egy adás, vagy élő bejelentkezés. 

Amik viszont fel tudnak idegesíteni, azok a sporteseményeken az utolsó után pillanatokban történő változások. Azonnal beugrik például a tavaly őszi Magyarország-Írország focimérkőzés, ahol a hosszabbítás utáni utolsó utáni perceben kaptuk azt a gólt. Na, akkor nagyon ideges lettem és aludni sem tudtam aznap este.

De végtelenül bosszant az emberi butaság egyértelmű kivetülése is. Azzal nincs is nagy bajom, hogy ma már sokan valamiféle szakértővé válnak és aktuálisan vagy a focihoz, vagy virológiához, vagy épp a klímahelyzethez értenek mindenkinél jobban. De azzal már igen, ha engem olyasvalamibe kevernek bele, amihez semmi közöm. Sajnos, ilyenre bőven akadt már példa egy-egy kommentszekcióban.

Origo.: A mesterséges intelligencia feltehetően rövidesen képes lesz tökéletesen felolvasni a híreket. Ön szerint mi az, amit az AI soha nem lesz képes úgy megoldani, ahogyan egy vérbeli híradós?

P.P.: Amikor alig észrevehetően, de mondjuk egy hír prezentálása közben elcsuklik a hírolvasó hangja, mert megérinti annak tartalma, az egy picit közelebb hozza őt a nézőhöz és emberibbé is teszi. Na ez az, amit a mesterséges intelligencia soha nem fog tudni visszaadni. Két és fél éve reggelente a Jazzy-nél rádiózom és ott a közelmúltban beszélgettünk is arról, hogy Amerikában már léteznek AI generált rádiós műsorvezetők. Na, az „ő” hangja sosem fog elcsuklani az érzelmeitől és sosem mutat majd empátiát. Pont ezért érdemes csinálni ezt a szakmát. 

Persze tény, hogy az AI nálam sokkal pontosabban, precízebben képes elmondani egy szöveget, vagyis sokkal profibbnak is tekinthető, mint én.

De érzelmek szintjén szerintem fejleszthetetlen. Dolgoznak rajta, de...