Iratkozzon fel hírlevelünkre 
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huA Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész nem könnyen állt kötélnek, amikor néhány napja megkerestük. Nem azért, mert már nincs mit mondania, inkább csak mert úgy érezte, minden, de minden kérdést többször is megválaszolt már és mint mondta, az ismétlés itt nem a tudás anyja. Győzködtük egy darabig, és most itt az eredmény. Bodrogi Gyula az Origónak adott interjút...
Nem minden interjúszituáció szüli meg a pillanatot, de minden interjú elkészül valahogy. Van, hogy az ember napokon át képzel el egy jól sikerült beszélgetést, melytől nagy, nagyobb, sőt hatalmas mondatokat remél a beszélgetőpartnerétől, aki sokkal gyakrabban szelídül interjúalannyá, mintsem megengedne valamiféle lelki kapcsolódást. Aztán nagy ritkán, vagy ahogy a beszélgetés kezdeményezője halad előre korban, tapasztalatban, s talán bölcsességben, egyre gyakrabban születik meg a pillanat. A pillanat – és itt hadd váltsak személyesre –, amelytől mindketten tudjuk, hogy bejutottam a maga köré húzott fal mögé, de legalábbis belátok egy, a falon felejtett repedésen. Ebben a pillanatban elkezdődik a tánc. A szavaké... Bodrogi Gyulát hol könnyű, hol nehezebb „táncba vinni”. Hiszen 92 éves és bár a lelke örök fiatal maradt, néha a teste mondja meg, éppen milyen hangulatban van. Miközben szerveztük ezt a hosszabb beszélgetést, napok teltek el, időpontot keresve. Többször beszéltünk telefonon hol ezért, hol azért. Eközben Bodrogi Gyula mindvégig kedélyesen, már-már csevegő modorban intézte hozzám rövid mondandóit. Ezzel pedig előre jelezte, elhiszi az állításomat, akad olyan kérdés, amit sok évtizedes pályája során még egyszer sem tettek fel neki. Vagy ha igen, akkor nem volt még rá valódi válasza…
Az első kérdést tapogatózásnak szántam, de Bodrogi Gyula meglepett és már az első mondatával meg is adta azt a feloldozást a beszélgetésnek, amit csak a legnagyobbak tudnak, mernek megadni. A színészóriás nemcsak beengedett a falak mögé, hanem felhívott rá, hogy rúgjam be az ajtót nyugodtan, ha tudom...
Bodrogi Gyula: „Öcsi, a rendező úr téged választott ki egy színházi szerepre”
Origo: Megvan az a pillanat, ami sorsfordító módon terelte a színészet felé?
Bodrogi Gyula: Az az érdekes, hogy meg… Pedig, amikor megtörtént, még fogalmam sem volt róla, hogy akkor és ott eldőlt a sorsom. Pápán, az iskolapadban ültem, amikor az óra kellős közepén belépett a terembe egy férfi, aki hosszan sugdolózott a tanárnővel, miközben rám néztek és talán rám is mutattak. A fickó távozott, majd a tanárnő felszólított: „Öcsi, a rendező úr téged választott ki egy színházi szerepre”. Hazamentem, elújságoltam a szüleimnek a történteket, ők pedig rábólintottak a dologra.
Eljátszottam párszor azt a szerepet, de nem gondoltam, hogy egész életemben ezzel fogok foglalkozni.
Origo: Melyik volt az a döntése, ami nélkül ma nem az a Bodrogi Gyula lenne, aki?
B.GY.: Azt hiszem, ez a pillanat is megvan az emlékezetemben. A József Attila Színházban kaptam egy aprócska szerepet a Boldogság, merre vagy című darabban. Egy fiatal fiút alakítottam, aki alszik. A jelenet annyi volt, hogy a „bátyám” bemászott az ágyam feletti ablakon, egy kései randevúról érkezve. Ekkor én felültem és ennyit mondtam: „Megállj Kolja! Megmondalak a mamának…!” Ezen a ponton meghallottam a közönség halk morajlását. Mintha csak azt kérdezgették volna egymástól: „Ki ez a fiú?”
Ekkor kapcsolódtam össze életemben először a közönséggel és éreztem, hogy érdekeltem őket.
Ez az érzés az, ami azóta sem hagyott el engem…
Origo: Akad olyan szerepemléke, amelynek eljátszása során úgy érezte, hogy nem szükségesek a színészi eszközei, mert önmagát alakíthatja?
B.GY.: Rengetegszer előfordult, hogy így éreztem, de ennek egyszerű oka van. Világ életemben úgy tanultam a szerepeimet, hogy addig mondogattam, olvasgattam a szövegemet, amíg azt nem éreztem, hogy teljesen átlényegültem, vagyis a karakterré váltam. Legtöbbször a premier előtti főpróbahétre érkeztem meg ebbe az idilli, szinte már kegyelmi állapotba.
„Röpködni születtünk, de egy napon le kell szállnunk”
Origo: Csak annyit mondok: Színház… Most pedig arra kérem, csak mondja, ami eszébe jut!
B.GY.: Amikor a közönség belép a nézőtérre, azzal a szándékkal teszi ezt, hogy az előtte álló órákban mindent el akar és el is fog hinni, amit csak tapasztalni fog. El akarja hinni, hogy Rómeó a szeme láttára belehal Júlia elvesztésébe, ahogy azt is, hogy Othello féltékenységében végez Desdemónával. Ha a néző megkapja tőlünk ezt az érzést, akkor ők is velünk együtt „játszanak”. Ez a titok!
A színház egyébként is egy őrületesen nagy titok.
Ott semmi sem igaz, de minden annak látszik, vagy legalábbis annak kellene látszania.
Origo: Az öregedés fájdalmas igazságainak egyike, hogy egyre többet tudunk arról, ami mögöttünk van, miközben egyre kevesebb időnk van arra, ami még ránk vár. Önnek sikerült elfogadnia a mulandóságunk tényét?
B.GY.: Egyáltalán nem! Túl szép életem volt és annak minden aspektusára hálával gondolok vissza. Nem lehetséges, hogy ennek egyszer csak vége lesz.
Most például a lábam fáj. Sántítok és a színpadon is bottal járok…
Röpködni születtünk, de egy napon le kell szállnunk.
Origo: Ha valahol a távoli múltban szóba kerül a neve, mit mondjanak önről?
B.GY.: Ez volt az a srác, aki mindig és mindenben a békét kereste, de a legnagyobb háborúkba keveredett...
